Tök őszintén. Semmit sem változtatnék meg, mert a mi szerelmünk volt a legszebb, amit valaha megéltem, és nincs semmi, de semmi, amit megbántam volna. Hallod? Esküszöm, hogy minden tökéletes volt. Olyanok voltunk együtt, mint a szerelem, amire mindenki vár, tudod, az a szerelem, amit egyetlen film, könyv vagy szám sem tud jól visszaadni.

Ha muszáj lenne, ha valaki pisztolyt tartana a fejemhez és tényleg kényszerítene rá, hogy valamit így, utólag megváltoztassak, akkor talán az első találkozásunk lenne az. Na, nem mintha baj lett volna vele, de őszintén, mennyire romantikus egy kórházi váróban megismerkedni?

Vagy talán a kórház még rendben van. Kicsit ilyen drámai. Meghagyhatjuk a kórházat. De ha tényleg muszáj lenne változtatnom valamin, akkor biztos, hogy egy másik osztályra ültetném magunkat. Ahelyett, hogy a bőr- és nemibeteg-gondozóban láttuk meg egymást, találkozhatnánk mondjuk… Nemtom… az onkológián. Van ilyen részleg a Söder Kórházban? Mondjuk, hogy van. Ott ülünk az onkológián, és találkozik a tekintetünk, megáll az idő, és te olyan elképesztően gyönyörű vagy, hogy nem tudok az újságomra koncentrálni. Emlékszel? Hogy csak ültem ott, percekig bámultam a pletykarovatot, mert nem mertem a szemedbe nézni.

És ha már így belejöttünk, akkor kicserélném az újságot is valamire, ami jobban én vagyok. Mi lenne, ha az Anna Kareninát olvasnám a váróban? És ahelyett, hogy előrehajolnál, és azt mondanád, amit mondtál (úristen, milyen jó, hogy az ember nincs egyedül a nyári egyéjszakás kaland utáni aggodalmával), szóval helyette előre dőlsz, és mondasz valamit arról, hogy Tolsztoj milyen értő módon ábrázolja a nőket vagy az állatokat vagy az osztálytársadalmat. Ez lehetne az első találkozásunk. És ahelyett, hogy a buszmegállóban összefutva arról kezdenénk beszélgetni, hogy milyen kétes érzés műanyag pohárba pisilni és milyen nehéz hirtelen abbahagyni, beszélgethetnénk arról, hogy milyen nehéz, ha az ember közeli hozzátartozója rákos. Ez így jó lenne, nem?

És most ott állunk a buszmegállóban, kérsz tőlem egy cigit, én pedig megdicsérem a tetoválásodat, és elmeséled azt a jópofa sztorit, hogyan csináltattad, amikor totál készen voltál Thaiföldön, és aztán hetekig csak reménykedtél és reménykedtél, hogy henna volt. Ezt megtarthatjuk, pont így. De könyörgöm, elfelejthetnénk az ezutáni, totálisan vállalhatatlan kérdésemet? (És henna volt?) Ezt máig szégyellem. Ezen kívül semmit nem akarok megváltoztatni.

Semmit.

Jó, oké, talán még az időjárást.

Eltüntetjük a szeles, őszi esőt és kicseréljük napsütésre. Vagy még jobb: mondjuk azt, hogy az első találkozásunkkor épp éledezik a tavasz. Az illatok betöltik a várost, és mindenkit kellemesen felkészületlenül ér a meleg, az emberek pedig, mintha hirtelen mindannyiuknak olyan memóriája lenne, mint egy aranyhalnak, egyetértenek abban, hogy ilyen meleg még soha a büdös életben nem volt. Így süssön ránk a nap, amikor ott állunk a buszmegállóban, de ahelyett, hogy felszállnánk a buszra, elindulunk gyalog a Ringvägen mentén. A fák zölden, a fogaid sárgán fénylenek, és a cipőnk beleragad a forró nyári aszfaltba, jó, leszarom, már nem tavasz van, hanem hirtelen a világ legszebb nyara lett. Kosarazó gyerekek távoli hangja, perzselő napsütés, és mi csak sétálunk és élvezzük az egészet, és pontosan azokról a dolgokról beszélgetünk, amikről azon az esős őszi napon a buszon. Emlékszel, ugye?

Tovább dumálunk a tetoválásokról, és mesélek a csávóról a munkahelyemen, aki azzal magyarázta, hogy szét van varrva a felsőteste, hogy ismert egy tetoválót, aki óriási kedvezményt adott neki. Rajta volt már minden motívum, amire vágyott, esetleg még valami klasszikust csináltatott volna, ami nem veszti el az aktualitását.

Milyet?, kérdezed, pontosan úgy, ahogy a buszon kérdezted, mert nincs senki, de senki, aki rajtad kívül ilyen őszinte kíváncsisággal tudna kérdezni.

Ismered Malackát a Micimackóból? Na, egy rohadt nagy Malackát akar magára tetováltatni, cowboykalapban, kicsit részegen, pisztolyokkal az oldalán és a mellkasán egy seriffcsillaggal. Itt kezdtél el olyan kontrollálatlanul röhögni, ahogy csak te tudsz, horkantottál, meg levegő után kapkodtál, és tenyérrel csapkodtad a kapaszkodórudat. A mogorva, esernyős bácsik idegesen köszörülgették a torkukat, a nénik összepréselték az ajkukat és jelentőségteljes pillantásokat váltottak, de te szartál rájuk, és hagytad, hogy vulkánszerű röhögésed áttörje a busz tetejét, és emlékszem, emlékszem, hogy már ott, az esős buszon, a meleg nyári járdán azt gondoltam, hogy szeretlek. Hogy te és én örökké mi vagyunk. Tényleg ez az egyetlen, amin változtatnék.

Minden más tökéletes volt.

Ahogy azon a pléden üldögéltünk a második alkalommal, és csak dumáltunk és dumáltunk, amíg az almacsutkáink megbarnultak, a délutánból pedig alkony lett. Ahogy hazamentem este, és annyira fel voltam pörögve, hogy mire elaludtam volna, már kelni kellett. Ahogy harmadszorra találkoztunk abban a kocsmában, és a negyedik alkalommal nálad, és hogy soha nem volt elég időnk arra, hogy elmondjunk mindent, amit akartunk, mielőtt búcsúzni kellett. Ahogy csókolóztunk az előszobában. Ahogy egybeforrt az ajkunk. A nyelvünk. A csuklónk. A színünk. Hogy a közelséged úgy elvarázsolt, az egész világot meg akartam ölelni, és ahogy az a tetovált kollégám menekülőre fogta, mikor másnap megpróbáltam őt is magamhoz szorítani. Ahogy úgy tűnt, minden beszélgetésünk összeér. Ahogy minden film, amit a kapcsolatunk elején láttunk, csak üres címmé vált, közeli lélegzetvételek, meleg, izzadt kezek, a fogsorok mentén játszó nyelvhegyek emléke maradt csak meg. Hogy mégis, sokat ezek közül a filmek közül máig kedvencemként tartok számon. Hogy bennünk minden egymás volt. Hogy életemben először nem néztem meg másokat. Ahogy felébredtem éjszaka, és csak ott feküdtem melletted a sötétben, beleszagoltam a nyakadba, hallgattam a szuszogásod, és azt gondoltam, hogy mi vagyunk a lepedő, mi vagyunk minden dal, mi vagyunk minden szó, és annyira mi vagyunk minden az egész világon, hogy néha pánik tört rám, hogy akkor vajon ki vagyok én.

Mi az, hogy álljak le? Minden szavamat komolyan gondolom. Pontosan így volt. Mintha az ember életében először felfedezné a tükörképét, ami semmi máshoz nem hasonlíthatóan illik mindenhez, ami ő maga.

Mi?

Ja, hát azért.

A dolgok véget érnek.

A dolgok változnak.

De én.

Nem bánok semmit.

Legalábbis azt nem, ahogy.

Talán néhány apróságot.

Például vigyáznék, hogy ne keverjem össze Sophie Calle-t Frida Kahlóval, ott a pokrócon ülve, mikor a művészetről beszélgettünk. És bánom azt is, hogy összetévesztettem a “faire la cuisine”-t a “faire l’amour”-ral, amikor a francia rokonaidnak azt akartam mondani, hogy milyen rohadt jól főzöl. Azért az kínos volt.

Benned?

Nem.

Egyáltalán nem.

Talán egy-két apróságot.

Szóhasználat meg ilyesmi.

Például, hogy folyton panaszkodtál, hogy milyen iszonyú magas a mobilszámlád, emlékszel?

Ez azért egy idő után idegesített.

Semmi más.

És az, hogy milyen gondosan ügyeltél arra, hogy állandóan a középpontban legyél.

És hogy olyan rettenetesen kíváncsi voltál mindenre és mindenkire, és csak kérdeztél és kérdeztél, és nem tudtad felfogni, hogy vannak olyan dolgok, amikhez egyszerűen semmi közöd.

És biztosan lejjebb venném a röhögésed hangerejét, persze, szép volt és vulkánszerű, de azért néha iszonyúan túltoltad, például amikor Görögországban az emberek megálltak az utcán és mutogattak ránk, emlékszel?

De ezeknek az apróságoknak persze semmi közük ahhoz, amiért valójában.

Úgy értem.

Mindkettőnk hibája volt.

Nem csak a tiéd.

Még akkor sem.

Igen.

Még akkor sem.

Ha néha azért tudom azt gondolni, hogy.

Nem, ne kezdjük ezt újra.

Ha valamit változtatnom kellene a végén?

Hát.

Biztos, hogy csiszolnék néhány dolgon.

Szóval.

Nem lehetett jó érzés elolvasni azokat az sms-eket, amik, lehet, hogy.

Félreérthetőek voltak.

De az egészet csak viccnek szántuk, érted.

Volt egy közös nyelvünk, ami kicsit ilyen.

Ha kaptam egy sms-t, hogy “vágy az ágyam” vagy “felébrednénk meztelen, s beszélgetnénk fesztelen”, az nem jelentette feltétlenül azt, hogy nem voltam.

Szóval.

Na, érted.

És te meg egy kicsit azért paranoiás voltál.

Amúgy meg nem volt jogod elolvasni az üzeneteimet.

Ja.

Hát ez van.

Aztán történtek bizonyos dolgok, amikről egyáltalán nem tehettem és amiken nehéz nekem.

Változtatnom.

Így, utólag.

De persze azt kívánom, hogy bárcsak soha.

Ne próbáltad volna meg.

De időben megtaláltunk és.

Mégis, a körülményekhez képest.

Szerencsénk volt.

Emlékszel bármire is abból az éjszakából?

A világ leggyönyörűbb nyári éjszakája volt, kéz a kézben sétáló esti párocskákkal. Emlékszem, ahogy ott ültem hátul a mentőben, a szirénák sikítottak, kékre festették az épületeket, fogtam a görcsösen kapaszkodó kezedet, és arra gondoltam, hogy ez már megint nem a megfelelő időjárás, mert egy ilyen estéhez inkább vihar és zuhogó eső illene, nem pedig naplemente és orgonaillat. És az is eszembe jutott, hogy a mentőnek a Söderbe kellene mennie a St. Göran helyett, mert…

Mi?

Nem!

Ülj le!

Rakd le azt a gyertyatartót!

Nyugodj meg.

Csak annyi.

Hogy akkor.

A történetünk olyan szépen végződött volna, mert.

Ilyen kerek lenne, érted.

És.

Annyira furcsa ezt mondani?

Ezt meg hogy érted?

Nem vagyok hideg.

Csak az, hogy.

Nem tudom, hogyan kell.

És olyan jó lett volna, ha a Söder kórházban találkozunk, perzselő napsütésben, és ugyanitt búcsúztunk volna el egymástól, viharos, zuhogó esőben. Persze, hogy megbántam egy csomó mindent, megbántam, és sokkal több mindent szeretnék megváltoztatni, mint amennyit képes vagyok beismerni, és csak azt kívánom, hogy egyszer bocsáss meg nekem, mert semmi, de semmi nem volt soha olyan, mint mi.

*

A novella eredeti címe: Oändrat oändlig.