Nabokovtól Nasig (Jonas Hassen Khemiri pályaképe)
Fotó: Wikipedia / Frankie Fouganthin
Nabokovtól Nasig (Jonas Hassen Khemiri pályaképe)

Domsa Zsófia esszéje a skandináv bevándorlóirodalmi vonulat és önéletírási hullám egyik legelismertebb képviselőjéről, Jonas Hassen Khemiriről.

„Ha úgy nézel ki, mint mi, mindig ezerszer jobbnak kell lenned mindenkinél, hogy ne utasítsanak el.”

Khemiri

 

Jonas Hassen Khemiri a kortárs svéd irodalom egyik legelismertebb és legnagyobb nemzetközi sikert elért képviselője. Műveinek visszatérő témái miatt sorolható Skandinávia bevándorlóirodalmi vonulatához és önéletírási hullámához is, bár regényeit és színdarabjait megismerve a folytonos nyelvi játék, a fordulatos történetszövés legalább olyan fontosnak tűnik, mint a közélet vagy a magánélet feszültségeinek rajza. Khemiri anyanyelve a svéd, de soknyelvű közegben nőtt fel, s közben hatalmas világirodalmi műveltségre is szert tett. Regényeiben és színdarabjaiban gyakran használ rontott vagy stilizált nyelvet, hogy ezt aztán kiváló nyelvezetű és bonyolult utalásrendszerű részekkel ellensúlyozza. Khemirit egész életművében az foglalkoztatja leginkább, hogyan lehet a nyelv révén befolyásolni helyzeteket, sőt egész rendszereket.

Jonas Hassen Khemirit Alejandro Leiva Wenger és Johannes Anyuru mellett a 2000-es évek elején induló és a svéd bevándorlóirodalomban áttörést hozó generáció vezető alakjának tartják. 2003-ban, huszonöt évesen debütált különös című Ett öga rött (Egy szem vörös) regényével, melyet azóta további négy regény, hat színdarab és egy novelláskötet is követett. Magyarul Papolczy Péter fordításában három regénye olvasható. 2009-ben jelent meg a MontecoreEgy párját ritkító tigris, 2016-ban az Amikre nem emlékszem, 2019-ben pedig az Apazáradék. Színdarabjai közt az Invasion! kapott kiemelt nemzetközi figyelmet. A számos díj mellett Khemiri az első svéd szerző, akinek novelláját a New Yorker közölte. A Så som du hade berättat det för mig (ungefär) om vi hade lärt känna varandra innan du dog (Ahogyan te mondtad volna el nekem [nagyjából], ha megismertük volna egymást a halálod előtt) 2017 szeptemberében jelent meg, és egyetlen hosszú monológ alkotja. Ez a túlvilági üzenet a valóság és a fikció megrázó játéka: „Úgy meséled el életem legfájdalmasabb hetét, mintha egy véget nem érő legénybúcsú lenne.” Khemiri alakjai gyakran tehetetlennek tűnnek, mintha egy magukra zárt ajtó mögül szólalnának meg, nem törődve a nyelvhelyességgel, a nyelvtani szabályokkal.

A svéd anyától és tunéziai apától Svédországban született Khemiri saját elmondása szerint kiváltságos helyzetben volt amiatt a poliglott közeg miatt, amelyben felnőtt. Az arab és a francia nyelv párhuzamosan volt jelen a mindennapjaiban. Második generációs bevándorlóként pedig kiválóan beszélt svédül, s már gyerekkorában megtapasztalta azt az erőt, amelyet a nyelvtudás biztosított számára a multikulturálissá váló, ám a bevándorlókkal szemben bizalmatlanságot mutató svéd társadalomban. „Ha úgy nézel ki, mint mi, mindig ezerszer jobbnak kell lenned mindenkinél, hogy ne utasítsanak el” – hangzott az apja tanácsa.

Khemiri első regényében a tizenöt éves Halim naplójegyzetei bevándorló-svédül íródtak, ugyanakkor az arabul zajló párbeszédeket tökéletes svédséggel adja vissza a szöveg. A sajátos elővárosi szociolektust ugyan nem Khemiri használta elsőként irodalmi keretben, hanem a chilei származású Alejandro Leiva Wenger 2001-ben a Till vår ära (A tiszteletünkre) című novelláskötetben, az Ett öga rött mégis átütőbb sikernek bizonyult, és Svédországban a 2004-es év bestsellere lett. A regény Halim apjával való konfliktusán keresztül valójában társadalmi tabukat tárgyal, a svéd idegengyűlöletet és a bevándorlók svédgyűlöletét. Halim úgy képzeli, hogy átlát a svéd integrációs szándékokon, és átlát apján is, aki nemhogy küzdene a behódolás ellen, hanem csakis az érdekli, hogy fiai svéd nyelvtudása tökéletes legyen. Az anarchista „gondolatvezér” szerepére készülő Halim szándékosan ráerősít a sztereotípiákra, mikor például megállapítja, hogy a Peer Gyntöt próbáló színész bátyjának a bevándorló kebabárus- vagy a taxisofőrszerep autentikusabb volna ennél a zavaros életű, több száz évvel ezelőtt élt fehér embernél.

A naplóregényt néhány irodalomkritikus szó szerint értelmezte, és nem látta át, hogy Halim szándékosan használ bevándorló svédet, holott kifogástalan a nyelvtudása. Ahogy azt sem vették észre, hogy bár számos párhuzam fedezhető fel Halim és Khemiri életrajzában, a regény mégsem csak önéletrajzi, és a fiú nem az író szócsöve.

Khemiri második regénye, a 2006-os Montecore – egy párját ritkító tigris valódi kritikai siker lett. Bár itt is egy nyelvi bravúr, a francia, az arab és a svéd nyelv sajátos keveréke a könyv egyik fontos hatáseszköze, tehát nehéz műfordítói feladat, az első regényhez képest mégis jóval több nyelven adták ki. Az Ett öga rötthöz hasonlóan ebben a műben is megjelenik a szerző életrajza. A Montecore főszereplőjének neve ráadásul azonos az író nevével, ezzel a regény a kétezres évek skandináv autofikciós regényeinek egyik bevett eszközét használja.

A Montecore-ban a regénybeli szerző, Jonas Hassen Khemiri e-maileket kap Kadirtól, apjának gyermekkori barátjától. Kadir ráveszi a főhőst, hogy írjon könyvet eltűnt apjáról, egy híres fotóművészről. A regény végül főleg Jonas felnőtté válásának története egy olyan társadalomban, amely toleranciát hirdet, mindennapjait mégis áthatja az idegengyűlölet. „A másodikon ugrotok le a mozgólépcsőről, és apu mutatja az utat a ruhaosztály felé. Már messziről látod, hogy az eladók végigpásztáznak sólyomtekintetükkel. Feltűnik nekik az érkezésetek. Minden mozdulatotokat figyelik.” (Papolczy Péter fordítása)

Következő regényének, a 2012-es Jag ringer mina bröder (Hívom a testvéreimet) című műnek és az időközben bemutatott színműveknek is hasonló feszültség az alapja. A szövegek történeti hátterét az Invasion! című színdarab esetében a londoni, a Jag ringer mina bröder regényben pedig a 2010-es stockholmi iszlamista bombamerénylet adja. Khemiri saját bőrén tapasztalta az európai terrorhullám nyomában egyre erősödő faji előítéletet és diszkriminációt. 2013. március 13-án nyílt levélben szólította meg Svédország igazságügyi miniszterét, amiért a svéd rendőrség faji előítélet alapján igazoltat, gyanúsít meg svéd, de bevándorló hátterű állampolgárokat. A Bästa Beatrice Ask szövegét egy napon belül több százezren olvasták és osztották meg. Khemiri többes szám első személyben fogalmazott levelében arról a Lasermannen (Lézerember) néven elhíresült sorozatgyilkosról is ír, akinek az áldozatai svédországi bevándorlók voltak. A Bästa Beatrice Ask emlékezetes része Khemiri saját története, amikor a központi pályaudvarnál igazoltatták, és csak húsz szégyenteljes perc után engedték el, mindenféle magyarázat nélkül. „Úgy tűnik, megfeleltünk a leírásnak. Úgy tűnik, úgy néztünk ki, mint valaki más. Húsz percig ültünk ott a rendőrautóban. Egyedül. Bár nem egyedül. Mert emberek százai mentek el mellettünk. És olyan tekintettel néztek ránk, ami azt suttogta: »Tessék. Még egy. Egy másik, aki teljesen az előítéleteinknek megfelelően viselkedik.«”

Fontos írói irányváltás, hogy Khemiri következő regénye, az Amikre nem emlékszem, amelyért 2015-ben átvehette az év legjobb regényéért járó Augustpriset-díjat, nem az antirasszizmus jegyében született. A regény a nyelv és az emlékezet esetlegességét tárja elénk, különböző elbeszélői pozíciókból idézve fel egy Samuel nevű fiatalember életének utolsó éveit, utolsó napját.

Az elbeszélői pozíció folytonos változtatására épül a 2018-ban megjelent Apazáradék című eddigi legutolsó prózaműve is, amelyben ismét előkerül a kulturális másság témája, de a hangsúly a kisikló sorsokra, a hiába várt elismerésre kerül. A Khemiritől szinte megszokott nyelvi lelemény itt többek közt abban jelenik meg, ahogy a családregény három főszereplőjének, egy apának és két gyerekének nem ismerjük a nevét. Ehelyett mindenhol csak az egymás közti viszonyok szerepelnek: „egy nagyapa, aki apa is egyben”, „egy fiú, aki apaszabadságon van” és „egy lány, aki húg is egyben”. A stilizált megnevezések ellenére az olvasóban együttérzés ébred mindig az iránt a szereplő iránt, akinek a tudatán átszűrve érzékeli a valóságot. Az apaszabadságon lévő fiú hétköznapi küzdelmeit olvasva Karl Ove Knausgård Harcom című regényében érezhetjük magunkat. „Az apa áttúrja a pelenkázótáskát, a világon minden van benne, csak zsebkendő nincs. Az apa nedves törlőkendővel törli le a taknyot az egyévesről, a fiát elszomorítja a hűvös érzés, az apának eszébe jut, amikor ő és barátnője egy pörgős pár voltak... Akkor gazellák voltak, most triceratopszok, akkor jetskik voltak, most tankhajók, negyedórába telik az irányváltás, belépnek hangulatos kávézókba és a személyzet közli, hogy sajnos kint kell hagyniuk a babakocsit, náluk nincs gyerekszék.” (Papolczy Péter fordítása)

A Knausgård önéletrajzi regényével való párhuzam még érvényesebb, ha a svéd társadalom ábrázolására, vagy még inkább az apa–fiú-kapcsolat bonyolultságára gondolunk.

 „Hogyan gondoskodott ő rólunk? Jött és ment. Megjelent, aztán nyomtalanul eltűnt. [...] Négy éven át egyáltalán nem beszéltek. Utána szüksége lett egy albérlőre a belvárosi egyszobás lakásban, és megállapodtak az apazáradékban. Az apa külföldre költözött, és csak akkor jelentkezett, ha pénzügyi tranzakciókhoz kért segítséget.” (Papolczy Péter fordítása)

Khemiri az interjúiban gyakran beszél az irodalomfüggőségéről. Fiatalon Kafka, Duras, Faulkner, később Enquist, Nabokov és nem utolsósorban a rapzene klasszikusának számító Nas inspirálta. Nas szerinte képes arra, amire a világirodalom nagy alakjai: kevés szóból univerzumot építeni. A rapzene ugyanakkor a kisebbségi létezés, a diszkrimináció érvényre jutása is, és ezért is válhatott inspirálóvá Khemiri számára. A szépirodalom és a tömegkultúra iránti kettős lelkesedéséről Khemiri úgy ír karcolatot, mintha a Mikulásnak küldene kívánságlistát: „És kérek még egy plakátot is, amelyen az látszik, hogy egyszerre fogok kezet Nabokovval meg Nasszel. Tudod, ilyen dupla kézfogásra gondolok, keresztbe tett kézzel, egyszerre mindkét példaképemmel.”

Az esszé szerzőjéről
Domsa Zsófia (1975)

Irodalmár, műfordító, az ELTE BTK adjunktusa. Fordításában jelentek meg többek közt Jon Fosse és Arne Lygre drámái magyarul. Legutóbbi fordítása: Ylva Østby és Hilde Østby: Titokzatos memória - A felejtés és emlékezés könyve (Park Kiadó, megjelenés alatt)

Kapcsolódó
Jonas Hassen Khemiri: Változatlan, végtelen