„Kerek két óra hosszat semmivel se mérgeztem magam, nem ittam semmit, nem szívtam semmit, ezért halálosan elcsigázódtam” - oroszok a trópusokon, Indiában, amely bizonyos szempontból szakasztott olyan, mint Oroszország.
Ezt a brjanszki muzsikot kisfiú korában hozták a falujából Moszkvába, ahol kifutófiúként szolgált az Iljinkán egy kereskedő raktárában, nyílként repült a fogadóba forró vízért: felkapja a réz teáskannát, és nyargal a Régi Kereskedősor galériáin, sötét vízsugárral nyolcasokat írva a szürke padlóra… friss téli nap, esik a hó, az Iljinka feketéllik a néptől, futnak, keverednek a konflislovak, ő pedig egy szál ingben, sapka nélkül – a feje mint egy vörös sündisznó -, leszökken a járdáról, ki az utcára, és siklik cipőtalpon a csatorna jegén…
Képzeljék el, milyen furcsa ezt a muzsikot a trópusokon, az egyenlítő közelében látni! Ott ül az irodájában, egy régi holland építésű házban. Az ablakon kilátni a forró fehér városra, csupasz fekete riksák, drágakő-üzletek, szállodák, teli a világ minden tájáról érkező turistákkal, a kikötő meleg zöld vizében amerikai és japán gőzhajók, a kikötőn túl, a partvidék lapályán kókuszerdők… Ahogy ott áll, talpig fehérben, termetesen, csontosan, tűzvörös hajjal, kékes szeplős bőrrel, sápadtan és energiáktól túlfűtötten, szinte kótyagosan – a hőségtől, idegességtől, az állandó részegségtől és buzgalomtól – lehetne akár svéd vagy angol. Az íróasztala tele van papírokkal, számlákkal. Körülötte Remingtonok száraz kopogása. Egy mezítlábas, öreg indus, köntösben és turbánban, ezüst gyűrűkkel ékes, elegáns sötét ujjaival nesztelenül és fürgén cseréli a hideg szódavízzel teli palackokat, és titokzatos képpel percenként jelenti a látogatókat, minden szóhoz hozzáragasztva: sir! A sirt pedig teljesen lefoglalja – vagy legalább is úgy tesz, mintha lefoglalná – a beszélgetés az Oroszországból érkezett vendéggel, aki előtt a trópusi sziget szívélyes gazdájának szerepét játssza. Az asztalon több nyitott doboz, bennük drága szivarok, török, egyiptomi, angliai és havannai cigaretták. A sir ért a dohányneműhöz – mint egyébként mindenhez -, hol ezt, hol amazt kínálja… Amikor beszélgetés közben odadugnak a keze alá egy aláírni való papírt, szilárd, kurta mozdulattal odakanyarítja a nevét; amint megpillant egy belépő látogatót, arckifejezést vált, két-három szóval elintézi az ügyet, és újra felveszi a félbeszakadt beszélgetés fonalát; átvesz egy sürgönyt, hangsúlyozottan hanyagul feltépi a borítékot, átfutja az üzenetet, egy pillanatra elkomorodik: „Ó, az idióták” – sziszegi bosszúsan, félredobja a papírt, és nyomban el is felejti, vagy legalább is úgy tesz, mintha elfelejtené… Számára mindenki idióta. Már sikerült meglepnie a vendégét magabiztosságával, határozott és szkeptikus gondolkodásmódjával, hozzáértésével, hatalmas élettapasztalatával és megszámlálhatatlan ismeretségével a legkülönbözőbb osztályok és társadalmi helyzetek képviselőinek köréből. Bárkit nevez is meg az ember a moszkvai hírességek közül – legyenek azok vállalkozók, hivatalnokok, orvosok, újságírók – ő mindenkit ismer, ráadásul pontosan tudja, ki mennyit ér. És micsoda tájékozottsággal rendelkezik a különféle kuliszák mögötti titkok, ritka karrierek és sötét históriák világából!
A vendég még Port Saidban sokat hallott róla az illető egy barátjától, aki cinikus jókedvvel beszélt arról, hogy Zotov átment tűzön, vízen és a rézcsöveken (mint a kisüsti): „Ó, igen – mondta ez a barát, bólogatva, ajkán csúfondáros és titokzatos mosollyal -, remek fickó!” A helyszínen a vendég még többet tudott meg, s ami a fő, elsősorban magának Zotovnak a töredékes mondataiból. Oroszföldön furcsa és váratlan módon jelentkeznek a tehetségek, és szerencsés együttállások esetén csodákra képesek! Ő pedig rendkívül szerencsés nyereménycédulát húzott ki, amikor kisfiúként Moszkvába érkezett. Egy nagybácsija lakott ott, egy jóltáplált, okos muzsik, aki már jólétre és öntudatra tett szert, és aki képes volt önnön lealacsonyítása nélkül ügyesen szolgálatára lenni egy tisztességes uraságnak. Ez a nagybácsi a Szanduni fürdőben dolgozott, és azok közül, akiket forró és illatos szappanhab-felhővel vett körül, sokan a keresztnevén szólították, és szívesen elbeszélgettek vele. Kedvelte őt Nyecsajev is, ez a liberális, művelt krőzus, arany szemüvegkeretes, nagydarab, kövér vállalkozó. Mi sem volt egyszerűbb, mint kihasználni a pillanatot, amikor a rózsásra gőzölt testre rávetette a síkos, vékony törölközött, szólni egy-két jó szót az unokaöcskösről. S a kisfiú nem arra jutott, hogy cipészfonalat sodorjon, vagy vasalót fújkodjon, hanem bekerült a félhomályos, tiszta és csendes raktárba az Iljinkán. Minden más az ő személyes igyekezetének és tehetségének a műve volt. Hogy hogyan kezdik az efféle szerencsefik és termésarany rögök, ismert dolog: nappal kifutófiú, esténként pedig, a saját jószántából, minden irányítás nélkül vesződik a gyertyacsonk halvány fénye mellett, tanul olvasni, írni; reggel, még mielőtt a segédek megérkeznének, makacsul silabizálja az újságot, anélkül, hogy egy kukkot is értene belőle; ha pedig egy segéd csak megnyitja a száját, ő már előtte áll, mint a gyertyaszál, röptében kap el minden szót, minden pillantást… Tizenkettő lehetett a fiúcska, amikor – magára vonván a gazda rendkívüli figyelmét – bevétetett a gazda házába, tizennyolcévesen pedig már Németországban tanulta a papírgyártást, és semmivel se dolgozott rosszabbul bármelyik németnél: a külföldiek hinni se akarták, hogy. „Gyakran ma sem hiszik, a tökfilkók!” – mondja Zotov szokása szerint élesen és durván, eldobja az egyik cigarettát, és tüstént rá is gyújt az újabbra. Másodnapja fekete szemüveget visel, mert az egyik szemöldöke fel van repedve: elcsúszott, azt mondja, a bárban egy banánhéjon – szóval, be volt szívva. Pedig itt a szigeten a helyzetét tekintve tekintélyes személyiség. Minden pillanatban leköti a beszélgetőtárs kíváncsiságát, figyelmét. Ez a pimaszságig bátor férfiú ráragasztja a másikra a bátorságát, az energiáját, olykor elragadtatást vált ki belőle. Ám miközben hallgatja az ember, és ámuldozik rajta, nézi, és az jár a fejében: de hiszen ez részeg, részeg! Folyton ittas – az idegességtől, a hőségtől, a dohánytól, a whiskytől: az angolok sokat isznak, de persze ebben a fehér városban egyetlenegy se iszik annyit egy nap, mint Zotov, egy sem nyeli olyan mohón a jeges szódát, nem szív el olyan mennyiségű szivart és cigarettát, nem beszél olyan sokat és olyan zavarosan…
Miután külföldön kitanult, otthon dolgozott, és a nevelője teljes és korlátlan bizalmát élvezte. De az önállóságban éppúgy nem ismert mértéket, mint a kiadásaiban. Amikor egyszer Közép-Ázsiába küldték, hirtelen, valami jelentéktelen ürüggyel összeveszett és megszakított minden kapcsolatot Nyecsajevvel, és egycsapásra átalakult olyan emberré, aki egyenletes és szilárd léptekkel halad felfelé a hegyre. Úgyszólván kalandorrá vált. Bejárta egész Szibériát, járt az Amur partján, Kínában, égett a türelmetlenségtől, hogy belekezdhessen valami saját vállalkozásba, olyanba, amely gazdagsághoz juttathatja. Azzal végezte, hogy belefogott egy nagy teakereskedésbe, amellett beszerezte magát még két másik állásba is, és most már hatodik éve itt él, a trópusokon, nem akármilyen meghatalmazások birtokában… Kevés európai lett volna képes ilyen könnyen hátat fordítani káprázatosan szerencsés sorsának, ráadásul a szakmájának, amelybe annyi esztendei munkát fektetett! Egy európai nem hagyta volna rá magát a véletlen szeszélyére, nem vállalta volna még a kormányzati szolgálatot, meg a gőzhajózási ügynökséget, meg a teakereskedelmet, nem tartott volna saját fekete szeretőt – mint hírlett: ritka szépséget -, az egész város bámulatára… Nagyon megvan a magához való esze, de olykor nagyon tapintatlan, egyaránt képes roppant önuralmat tanúsítani, máskor viszont türelmetlen, hol titkolódzó, hol fecsegő, kérkedik az egyszerű származásával, ugyanakkor henceg a tekintélyes ismerőseivel, szidja az orosz kormányzatot, mint a bokrot, de látható büszkeséggel tartja a szobájában az asztalán egy szép katona fotográfiáját, aki saját kezűleg ajándékozta neki ezt a portrét, rövid dedikációval; miközben valami – véleménye szerint – szórakoztató históriát mesél, gyakran meg sem fordul a fejében, hogy ezt a szórakoztató dolgot lehet a hátrányára is értelmezni: a vendég például éppen az ő tulajdon elbeszéléséből szerzett tudomást, hogy egyes szibériai és mandzsúriai üzletemberek szemében túlságosan is mindentudónak, kis híján szélhámosnak tűnt: túlságosan gyorsan összejött velük, eleinte elbűvölte őket szívélyességével és társasági modorával, az olyan emberre jellemző allűrjeivel, aki hozzászokott, hogy nagy lábon éljen, aki az égvilágon mindenhez ért, kezdve a szivaroktól, boroktól, nőktől egészen bizonyos, a Fülöp-szigeteken folytatott ásatásokig, amelyek állítólag valami földben élő mikróbák következtében roppant gyilkos következményekkel jártak…
Este a vendég kimegy vele a városon túlra.
Ott az óceán partján van egy étterem, ahol a turisták és a helybeliek igyekeznek kipihenni a városi fülledtséget, teát, brandyt, pezsgőt isznak, és az étterem előtti kis térről gyönyörködnek a naplementében. A vendégek riksán - olyan parányi hintócskákon - érkeznek, sorban egymás után, a százados növényzettel szegélyezett végeérhetetlen úton, bungalók és vademberek által lakott viskók mellett, és az Oroszországból érkezett vendég egy álló órán át nem lát mást maga előtt, csak a barnabőrű férfi csupasz testét, aki egyre messzebbre nyargal vele a terebélyes fák lombsátra alatt, a barna testen és fekete hajjal borított fejen túl pedig Zotov nagy fehér alakját, aki magasra egyenesedve ül a hintócskájában. Félúton Zotov hirtelen hátrafordul, és botját emelve odakiált a vendégnek:
- Bemenjünk?
A vendég igent mond – Zotov egy buddhista kolostorra mutatott, és a nehezen ziháló, verejtékben fürdő vademberek odagördítik a kocsit a pálmák alatt sorakozó viskók között a bejárathoz.
- Hát nem szakasztott olyan, mint minálunk, mint Oroszországban? – kérdi Zotov, amint kiszáll a kocsiból. – Csak itt nálunk piszkosul sok ez a lombozat, ez az erdő, ezek a vityillók, ezek a piszkos gyerkőcök! Nézze csak meg – mutat botjával a viskókra, a lomb- és nádtetőkre, a pucér gyerekekre, az öreg és fiatal bennszülöttekre, akik kíváncsian körülveszik a jövevényeket. – Még az este is a mienk, ez a nyári, fülledt este, és olyan átkozottul unalmas! – mondja ingerülten, és elindul az ősi bálványszentély felé, amely ott áll egy dombon, a karcsú kókuszpálmák alatt, ahol már vár bennünket a pap, a jobb vállát csupaszon hagyó sárga köntösben, halántékban kissé összenyomott, borotvált, kis fejjel, figyelmes, de háborodott szemekkel. Ahogy a honfitársak belépnek a sötét, kicsi szentélybe, levetik a verejtéktől nedves, belül hűvös parafa sisakjukat. A pap a fejük felé bökve a kezét rázza: erre nincs szükség.
- Értesz is te hozzá, te hülye! – mondja Zotov oroszul, és furcsa komolysággal, hosszan nézi a piros-sárgára festett, aranyozott faszobrot, amely oldalán fekszik a kő áldozati oltáron, ahol aprópénzek és nikkel gyűrűk hevernek, és vékonyka barna pálcák illatos füstöt árasztanak.
- És hogy van kifestve, a lakkozás is milyen! – mondja szaggatottan. – Hajszálra, mint nálunk a vásárban a faragott tálak és bögrék…
Hanyag mozdulattal odavet egy súlyos aranyat az ezüst tálcára, amelyet a pap odanyújt felé.
Amikor megérkeznek az étterembe, az arca krétafehér, és a fekete szemüveg nagyon ijesztően hat ezen az arcon. „Kerek két óra hosszat semmivel se mérgeztem magam, nem ittam semmit, nem szívtam semmit, ezért halálosan elcsigázódtam” – mondja. S amint az étterem előtti kis téren, a szakadékos parton, amelyet alul az óceán meleg vizében fürdő kékes görgeléksziklák borítanak, letelepedik egy asztalkához, nyomban pezsgőt rendel.
Az ital nagyon hideg, mindketten mohón isszák, gyorsan részegedve nézik a sötétedő, orgonalila óceánt, a végtelen távoli, zavarosan rózsaszín alkonyatot… Zotov egyszerre messze hajítja a cigarettáját, gyorsan rágyújt egy másikra, és izgatottan, makacsul újra belefog, hogy mennyire hasonlít ez a sziget Oroszországhoz.
A vendég nevetgél. Zotov zavarosan és sietve ellenkezik. A lényeg, azt mondja, nem a külső hasonlóság… de tulajdonképpen nem is a hasonlóságra gondolt, hanem inkább a saját érzéseire… ámbár lehet, hogy az érzései ingatagok, betegesek, persze, ez már más kérdés… ezen az éghajlaton maga az ördög is megtébolyodik, ezt az éghajlatot nem szabad tréfára venni… márpedig, miközben mindenféle távol-keleti veszélyekről szokás beszélni, valahogy teljesen megfeledkeznek erről, elfelejtik, hogy az árja uraknak, és nekünk, oroszoknak különösen különös óvatossággal kell végrehajtani diadalmas vonulásainkat a trópusok felé, gyakrabban emlékezve a távoli ősökre, ahogy Hindusztánt meghódították, ami aztán olyan figyelemre méltó módon elvezetett a buddhizmus megjelenéséhez: hiszen éppen mi, árják voltunk azok, akik miután Tibetet követően betettük a lábunkat a trópusokra, megteremtettük ezt a kétségbevonhatatlan bölcsességű tanítást… Aztán tüzesen bizonygatni kezdi, hogy ő már talán ezer évvel ezelőtt is látta, érezte az indiai trópusokat, mégpedig egy végtelenül távoli elődje szemével és lelkével…
Meséli – méghozzá olyan finomsággal, szenvedéllyel és ékesszólással, amilyet semmiképp se lehetett várni tőle -, micsoda rendkívüli érzések fogták el az ide vezető úton, azokon a forró csillagos éjszakákon, amikor először pillantotta meg a Dél Keresztjét, a Canopust és azokat a sztelláris ősködöket, amelyeket Magellán-felhőnek neveznek, s látta a Szeneszsákokat, ezeket a gyászos térközöket a végtelen világtérben, és az Alfa Centauri félelmetes nagyszerűségét, amint ott vibrált a tökéletesen üres égbolton, ahol egész bizonyosan valami mérhetetlen, értelmünk számára tökéletesen felfoghatatlan Semmi kezdődik… Igen, igen, kiált fel konokul, a vendégre szegezve fekete szemüveggel takart szemét, az égbolt körülötte tökéletesen üres! Új világ, új égboltok látványa tárult fel előttem, de úgy éreztem – és ez az érzés, határozottan állítom: félelmetesen eleven volt bennem -, úgy éreztem, ezt már láttam valamikor. Egész idő alatt, éjjel-nappal szélesen ringatott bennünket az óceánon az egyenletes, halott hullám. A keleti monszunnal szembe hajóztunk, a szél élesen és hevesen fújt, a szüntelen légáramtól zúgott a kötélzet, káprázott a szem, és úgy rémlett, iszonyú gyorsan haladunk… Amikor éjszakánként felébredtem a kajütöm forró sötétségében, felmentem a felső fedélzetre, hogy kipihenjem a kimerítő álmomat, fel, a szélbe, e csillagok alá, amelyek egészen mások, mint amiket születésem óta egész életemben láttam, és amiket rokonaimnak éreztem, egészen mások, mintha mégse volnának egészen újak, hanem homályosan emlékeznék rájuk valahonnét. Halvány fényük alatt szüntelenül zúgott az óceán, a hajó lassan billegett egyik oldaláról a másikra, és a kémény mellett szürke halotti lepelbe öltöztetett vízbefúltakként, széttárt karokkal imbolyogtak és reszkettek a hosszú vitorlavászon szellőztetők, nyílásaikkal mohón nyelték a friss monszunszelet, amely már sodorta felénk félelmetes Őshazánk forró leheletét. S ettől időnként olyan szomorúság lett úrrá rajtam – valami végtelenül távoli emlék szomorúsága -, hogy emberi szóval a századrészét se lehet kifejezni…
Fúj a gyenge, édes szél, álmosan zengenek a bozótok. Az alkony kezd megtelni azzal a mesebeli narancssárga-arany fénnyel, amely a trópusokon, nem sokkal naplemente után meg szokott jelenni. Narancssárga-arany tajtékot hány a hullámverés, narancssárga-arany fényben tündökölnek az arcok, a fehér ruhák… „Hogy lehet összekapcsolni azt, amivel nappal bűvölt, azzal, amivel most bűvöl?” – gondolja az oroszországi vendég az elképesztő honfitársról. Az pedig nézi őt a fekete szemüvege mögül, és makacsul azt hajtogatja:
- Igen, igen, már jártam itt… És egyáltalán, kárhozott ember vagyok… Ha tudná, milyen rettenetesen zavarosak a dolgaim! Talán még jobban, mint a lelkem és a gondolataim! Ámbár, mindenből van kivezető út. Bedugja az ember a szájába jó mélyen a revolver csövét, megrántja a ravaszt – és kész, ezek a zavaros ügyek, gondolatok és érzések mind szétrepülnek a francba!...
*
Az írás kötetben 2024 második felében jelenik meg a Helikon Kiadónál.
