Az élet aksubáb; így látta akkor, és most is így látta; biztosan így van, gondolta a fiú.

A nagymamájának volt egy csak bábuskának nevezett matrjoskája: fából készült baba, amolyan keljfeljancsi, mert lába nem igazán volt, alul-felül egyformán lekerekített vagy gömbölyű volt, ezért meg lehetett pörgetni, és majdnem olyan simán forgott, mint egy búgócsiga.

A bábuska kicsi volt, legfeljebb tizenöt centiméteres, hajszálvékony fából készült, amely világossárgára volt lakkozva, és arcot is festettek rá, nagy, sötét szemeket, kicsi orrot és szájat, valamint piros foltokat az orcájára; a feje tetejére fekete haj és vörös kendő volt festve. A babát zöld és rózsaszín virágmintákkal díszítették, alul pedig pirosra festették.

Mindene fénylett.

A fiú időnként játszott a bábuskával; olyankor nagyon óvatosan bánt vele, hogy érezze a selymesen sima fát az ujjai alatt, és megtapasztalja a hihetetlen kerekségét. Nagyritkán meg is pörgette, mint egy búgócsigát, de mindannyiszor meglehetősen lassan és óvatosan, mert félt, hogy a vékony fa eltörik, ha a baba feldől vagy nekiütközik valaminek, és ezt persze nem akarta. A bábuska orosz volt, a fiú igazából csak annyit tudott Oroszországról, hogy nagyon nagy és népes ország, a fővárosát Moszkvának hívják, Oroszországban néha nagyon nagy a hideg, és onnan származnak a bábuskák.

A bábuskában persze az volt a legfurcsább és legviccesebb, hogy a derekánál szét lehetett szedni, és a belsejéből előtűnt egy második, valamivel kisebb baba. És ebben a belső babában is volt még egy másik és így tovább: miután a fiú végre mindet szétszedte, már nem az eredeti legnagyobbik, hanem öt, egyre kisebb baba állt előtte az asztalon; mindegyik egyformán volt festve és díszítve: a többi fénylő, pontos másai.

A fiú nem gyakran játszott a bábuskával, inkább az izgalmasabb szabadtéri fiújátékok érdekelték. De minden alkalommal őszintén meglepődött, valahányszor felfedezte (persze teljesen véletlenül), hogy a babát a vastag derekánál szét lehet szedni, és a belsejéből újabb baba kandikál ki – aztán még több... egyre kisebbek!

Évvel később, kamaszkorában rajongott Kate Bush énekesnőért, aki aranytorkú madárként dalokat írt és énekelt; köztük volt a „Babooshka” című dal, és valahányszor a fiú meghallotta, egy pillanatra a nagymamája bábuskája jutott eszébe – de még inkább a „fordított bábuska”, amelyet Kobbi oly váratlanul fedett fel előtte. Nem is csoda, hogy a fiú már akkor úgy gondolta, hogy az élet aksubáb; még mindig így érezte – és minél idősebb lett a fiú, annál inkább: ahogy teltek-múltak az évek, a megdöbbenések és felfedezések, egyre erősebben hitte, hogy az élet határozottan aksubáb és biztosan az, és amikor már nem öregedett tovább, és a földi élet súlya nem tudott többet kipréselni belőle, könnyedén és észrevétlenül fellebegett a lelkét magában foglaló, legvastagabb fordított bábuska kék nyílásán keresztül…

Majdnem pontosan úgy, mint annak idején Kobbi a nagypapáék ablakos konyhájában.

II

Apáék valamiért nem tudtak rá vigyázni, ezért a fiú a nagyszüleinél maradt a Snorrabrautön. Akkoriban a Snorrabraut városi viszonylatban meglehetősen nagy útnak számított, két-két sávján egész nap elég sok autó közlekedett. A sorház, amelyben laktak, a Njálsgatán, a Barónsstígurön és Grettisgatán álló hasonló sorházakkal egyszerre épült, és együtt alkottak egy négyszög alakú udvart, teli tárolókkal, kukákkal, villanyoszlopokkal, villanyvezetékekkel, kerítésekkel, zegzugokkal – és egy csomó különböző magasságú berkenyefával, ribizlibokrokkal, lórommal és egyéb gyommal, ami minden üres helyen megjelenik.

Ez azokban az években történt, amikor a tervezés jobbára csak nagyon homályos elképzelésekként jelent meg a hatóságok álmában; a világ egyszerűbb volt, szabadabb és nyersebb – természetesebb –, az életnek akkoriban még volt szaga; sokfelé csiklandozta fű, halnyálka és pénz szaga az emberek orrát, zümmögtek a fényes dongólegyek, százával szálldostak a lepkék, és burjánzott a lórom a város minden beépítetlen területén, amelyek akkoriban sokkal tágasabbak voltak, mint a beépítettek.

Nyáron, az iskolai szünetben a fiú reggeltől estig odakint játszott a barátaival; mentek, ahová akartak, és azt csináltak, amihez kedvük volt, ebédidőben hazamentek, aztán rögtön rohantak el megint. Néha viszont esett az eső, és fújt a szél, olyankor a legjobb volt otthon lógni és könyveket olvasni. Az ilyen napok azonban időnként elég hosszúra nyúltak és unalmassá váltak, nehéz volt élvezetet találni bennük. Éppen egy ilyen szürke és rémesen hosszú, esős napon gondolta a fiú, milyen jó lenne, ha volna egy papagája.

III

Jakob hullámos papagáj volt; némi időbe telt, mire a fiú megszokta ezt a kifejezést, de aztán az is megszelídült és könnyen legördült a nyelvéről. A Kobbi becenévvel illetett hullámos papagáj különleges fajta volt: olyan kicsi, hogy belefért a fiú markába; a melle és a hasa zöld, alatta sárga csík; a feje és a nyaka elöl sárga, de a hátsó része, a háta, a szárnya és a farka feketés és zöldes; a szeme fekete és apró, de mindig éber, a görbe csőrét borotvaélesre csiszolta, fölötte egyfajta orrlyuk helyezkedett el, Kobbin kék, mivel hím madár volt – ugyanaz a pont a nőstény madarakon világos, gyakorlatilag színtelen.

A fiú megbeszélte a nagymamájával, hogy a kalitkát a konyha egyik sarkában álló hűtőszekrény tetejére teszi.

A hűtőszekrény magas volt – legalábbis magasabb a fiúnál, akinek székre kellett másznia, hogy rendesen belásson a kalitkába, amely ott trónolt a hűtő tetején, benne három ülőrúddal, hintával, tükörrel, etetővel, egy tál vízzel meg egy darab mészkővel – és persze Kobbival. Szegény madár borzasan és eléggé bizonytalanul ült az egyik boton, miután egy kis kartondobozba zárva hosszú utat tett meg az állatkereskedéstől, és most új, teljesen ismeretlen helyre került.

A fiú eleinte lassan közeledett felé, értette, hogy Kobbinak meg kell szoknia új otthonát és őt is: hatalmas fejéről két szem meredt a madárra a kalitka rácsai közül.

Az első napokon ügyelt arra, hogy ne dugja a fejét egészen közel a kalitkához, hanem a széken állva, messzebbről figyelje a madarat. A nagypapának néha szokatlan ötletei támadtak, és néhány héttel korábban a szűk, kis konyhát fényes, élénksárga színre festette ki valakivel, a falakat és a mennyezetet is, ráadásul a mennyezeten fényes neoncső világított, így amikor égett a lámpa, a konyha úgy izzott, mint egy fényes forró pont a trópusi napfényben – talán nem is nagyon különbözött a hullámos papagájok természetes élőhelyétől Ausztrália vadonjaiban. Legalábbis úgy tűnt, hogy Kobbi elég gyorsan magához tért a költözés után: nemsokára rendesen evett, sokat ivott a vízből, és néha meg is nézte magát a tükörben.

Egyvalami azonban hiányzott, és a fiú hamar észrevette: Kobbi hangját alig lehetett hallani.

A madár kókadtnak tűnt, és a fiú csak jóval később döbbent rá, hogy Kobbi nem a legfiatalabb, sőt biztosan jócskán középkorú, ha nem is teljesen öreg.

Minden tiltakozás nélkül elfogadta, hogy a fiú kinyitja a kalitka ajtaját és bedugja az ujját: Kobbi rájött, mit várnak tőle, felugrott a fiú ujjára, és hagyta, hogy kivegye a kalitkából. Aztán a fiú elengedte a karmát, hogy Kobbi el tudjon röppenni az ujjáról, és ha akar, körberepülhessen a lakásban. Néha így is tett, kirepült a konyhából, a kis előszobán át a nappaliba, ahol leírt néhány kört – néha egy kicsit fütyörészett is, mintha az örömének akarna hangot adni –, majd hamarosan letelepedett a falon függő képkeretek egyikére, és ott ült némán és mozdulatlanul.

A fiú néha másképp járt el, kiürítette a mosogatót, majd kivette Kobbit a kalitkából, a madarat az ujjára véve a mosogatóhoz vitte, és szemernyit megnyitotta a hideg vizet, hagyta, hogy nagyon lassan csorogjon, aztán elengedte Kobbit. A madárnak ez tetszett: besétált a finom vízsugár alá, és úgy tűnt, élvezi, hogy a cseppek legurulnak a testén és a szárnyán; ilyenkor néha egy kicsit fütyült is, elégedetten, gondolta a fiú. De ettől eltekintve Kobbi kókadt volt, és alig hallatta a hangját.

Talán társaságra vágyik: egy másik madárra?

A fiú szerette a kismadarát, és a szeretet révén bele tudta élni magát a helyébe, el tudta képzelni, hogy ő sem érezné jól magát, ha egyedül bezárnák egy kalitkába, és egy idegen állatfaj gondoskodna róla. A fiú ezért aggódni kezdett Kobbi miatt.

Molly pontosan a szeretetnek köszönhetően lépett be a történetbe, ám a bajok csak tovább szaporodtak.

IV

Molly mindenhol kék színben pompázott, ahol Kobbi zöldben, de egyébként egyformák voltak, az orrnyílás színén kívül. Azt leszámítva, hogy Molly valamivel kisebb és tömzsibb volt a hím madárnál, és sokkal élénkebb.

Sok időt töltött a tolla rendezgetésével és a szépítkezéssel – Kobbi ezzel meglehetősen ritkán foglalkozott, akkor is eléggé unottan –, és úgy tűnt, sokkal jobban ügyel a környezetére és általában mindenre.

Molly sokkal gyakrabban nézegette magát a tükörben, mint Kobbi, és hintázni is szeretett, ami Kobbit igazán soha nem érdekelte. Minden mozdulata sokkal gyorsabb és fürgébb volt a híménél, és amikor a fiú kinyitotta a kalitka ajtaját, és hívogatta, üljön az ujjára, azt boldogan véresre csípte, de aztán örömmel elfogadta, hogy kirepülhet a kalitkából és tetszése szerint röpködhet a lakásban – olyankor gyakran vidáman rikoltozott, szabadon röpködött minden olyan hely között, ahol a karmaival meg tudott kapaszkodni, de sehol nem maradt sokáig, erősen csapkodott a szárnyával, megmozdult körülötte a levegő, és egy újabb helyre szállt át: a régi kakukkosórára vagy a karnisra, vagy a nappali egyik sarkában, egy kis kerek asztalon álló Gondolkodó szobor fejére.

Előszeretettel pottyantott oda – mintha bosszút akarna állni amiatt, hogy férfiak uralkodnak felette. Molly tudta, hová pottyant!

Kobbi valamelyest felélénkült azután, hogy Molly odakerült mellé. A kórosan túlérzékeny, később költővé lett fiú árgus szemmel figyelte őket, és mindent észrevett. Kobbi első reakciója, miután Mollyt betették mellé a kalitkába – illetve mindkettőjüké – a meglepetés és a bizonytalanság volt. Molly helyet foglalt a Kobbiéval szemközti ülőboton, és eleinte csak mozdulatlanul pislogtak egymásra a kalitka két végéből. Úgy tűnt, Kobbi el sem hiszi, hogy ez történik. Ám a dermedtségben töltött első óra után mintha lendületbe jött volna, ami azt jelezte, hogy magabiztossá vált: egyre jobban felélénkült, és – szakítva addigi hallgatásával – elkezdett ezt-azt rikácsolni az újonnan érkezett, fiatal és elbűvölő madárlány fülébe. Molly kezdetben – tulajdonképpen csak néhány percig – figyelmesen hallgatta, ám ez nem tartott sokáig. Nemsokára ő is hallatott egy-egy éles hangot, majd folyton Kobbi szavába vágott, végül mennydörgő beszédet tartott szegénynek, aki egyre kínosabban érezte magát, és úgy tűnt, legszívesebben kipréselné magát a rácson.

Bár a fiú érzékeny volt, a madarak nyelvén nem értett. Értelmezni tudta azonban a testtartásukat és a viselkedésüket, valamint a hangszínüket, érzelmeiket és reakcióikat. Tátott szájjal állt a széken, és szemtanúja lett az egyik legfeldúltabb kioktatásnak, amit valaha hallott. Úgy tűnt, a két madár rá sem hederít, miközben Molly nekirontott Kobbinak és könyörtelenül lehordta: mindaddig teljesen gyanútlanul élt a „nagy kertben” testvéreivel és rokonaival és esetleg a szerelmeivel, és nagyon élvezte, most viszont hirtelen berakták ebbe a jelentéktelen koszfészekbe, hogy egy nyálas vén trotty kényének-kedvének legyen kiszolgáltatva, akinek nyilván arra sincs ereje, hogy átugorjon egyik botról a másikra, hát még egyébre, úgyhogy csak fogja vissza magát, és ne szövegeljen neki, sőt tudjon róla, hogy ha flörtölni merészelne vele, nem habozik majd torkon harapni!

Ha a madarak el tudnának sápadni, Kobbi ekkorra már elsápadt volna. Mint már említettük, hátát a rácsnak nyomta, mintha leghőbb vágya az lenne, hogy kiszabaduljon a kalitkából, tekintete befelé fordult, egész teste megdermedt és lefagyott; megpróbálta bátorítani a váratlan vendéget, de most teljesen letört.

Ez a kezdet megadta az alaphangot a folytatáshoz. Míg Kobbi rendszerint a sarokban hallgatott a botján, és a lehető legkevesebb zajt csapta, Molly egész álló nap elégedetlenül hőbörgött. Veszekedett, pörlekedett és zsörtölődött a sorsa miatt, amelyért a jelek szerint teljes mértékben Kobbit hibáztatta. A helyzet éjszaka sem javult, amikor a fiú kendőt terített a kalitkára, hogy a madarak tompább fényben alhassanak. Molly ilyenkor gyakran kétszer olyan hangosan elégedetlenkedett – és örülni lehetett, ha Kobbi időnként nem rikoltott fel hevesen, mintha megtámadná valaki. A kendő alatt végül aztán minden elcsendesedett, és így telt el az éjszaka.

A fiú mint a madarak életének oktalan bajkeverő istene úgy gondolta, hogy a nőstény madár elégedetlenségét elsősorban az okozza, hogy a kalitkában nincs költőhely.

Érdeklődött az állatkereskedésben, és vett egy kis költőládát egyszerű, kezeletlen rétegelt lemezből, amit hazaérve a kalitka oldalára akasztott. A láda oldalának közepén egy kör alakú nyílás volt, pont akkora, hogy egy hullámos papagáj beférjen rajta, és ha a nyílás a kalitka nyitott ajtajához került, Molly könnyen bejutott a belsejébe.

A láda alját a fiú egyszerű vattaréteggel bélelte ki, hogy a leendő tojások puha helyre kerüljenek.

A költőláda megjelenése után valamelyest megváltozott a madarak viselkedése. Molly sokkal kevesebbet zsörtölődött, és valahogy visszafogottabbá vált; mintha már más adott volna okot az elégedetlenségre, mint addig. Hasonlóképpen Kobbi sem volt olyan levert és gátlásos, mint korábban: kezdett valamivel jobban az előtérbe kerülni, és még halk rikkantásokat is hallatott. A fiú ekkor azonban olyasvalamire lett figyelmes a madár viselkedésében, amit állatokkal kapcsolatban korábban soha nem tapasztalt: Kobbi gyakran feszélyezetten érezte magát, kifejezetten félénk volt, különösen, amikor Molly nyaggatta. Néha visszacsicsergett valamit, mintegy bocsánatkérő hangnemben. Mintha bűntudat vagy szégyen gyötörné, amit a fiú sehogy sem értett.

Ami a költőládát illeti, Molly kétszer vagy háromszor tojt bele, minden alkalommal egy-két tojást. De mind záptojás volt.

V

Jakob és Molly, a két hullámos papagáj kalitkában kelt ki, és kalitkán kívül soha nem láttak mást. Ugyanez elmondható a felmenőikről is sokadíziglen. A kikeléstől a halálig a valóság számukra egy kalitka volt, ülőbotokkal, gabonával és vízzel teli kis vályúkkal, gyakran tükrökkel és hintákkal, amelyeket más hullámos papagájokkal is megosztottak – és a rácson túl is létezett valamiféle homályos világ, amely ritkán tűnt közvetlenül fenyegetőnek, néha azonban kellemetlen volt a nagytestű állatokkal való vesződség miatt, amelyeknek időről időre eszükbe jutott, hogy a kalitkákat és a madarakat babrálják – de se csőrük, se szárnyuk nem volt.

A kalitkában élő hullámos papagájok nem ismertek más valóságot, és úgy tűnt, elég alkalmazkodóképesek és rugalmasak ahhoz, hogy nemzedékről nemzedékre élvezzék a kalitkaéletet. Jutott elég étel, elég szex – mi más kellene az elnyomottaknak? Ezt mindenki döntse el magában.

Később a fiú megsejtette, hogy Kobbi (más, kalitkába zárt madarakkal ellentétben) nyilván soha életében nem látott egyetlen igazi fát sem, ahogy az eget és a Napot sem. Megdöbbentette ez a gondolat.

Egy madár, aki számára nem léteznek fák, amelyek között röpdöshetne, egy madár, aki számára nem létezik a Nap, amelynek örülhetne és amelyben sütkérezhetne – és ami igazán és felfoghatatlanul elképzelhetetlen: egy madár, aki számára nincs égbolt, amelyen szállhatna… A fiú elképedt, amikor ráeszmélt, milyen lehet az élet a kalitkában. Amikor pedig Kobbi leleplezte előtte a fordított bábuskát, olyasmi történt a bensőjében, amit soha többé nem lehetett visszabábuskásítani…

Július volt, és már eltelt némi idő azóta, hogy a fiú a félresikerült költési kísérletek után eltávolította a költőládát.

Molly időközben jóval kevesebbet zsörtölődött, viszont sokkal szomorúbbnak és tompábbnak tűnt, mint korábban. Mintha kezdett volna beletörődni, hogy az élet más és sokkal kevésbé tartalmas, mint azt fiatal és feltörekvő madárként gondolta. Kobbi ugyanakkor mintha valamelyest magához tért volna, de a fiú sejtette, hogy ez csupán a felszín – valamiféle „külső gyógyulás” – mivel az élet továbbra is üres rutinok között folyt a közjáték után, amelyet Molly megjelenése okozott Kobbi életében. De július volt tehát, melegen és fényesen teltek a napok, a fiú sokat játszott a barátaival a szabadban, de egy délután szokatlanul korán ért haza: a Nap még magasan járt az égen, és sugarai akadálytalanul játszottak a magas zöld berkenyefák és a buja gyomok fölött a konyhaablak előtti udvar időtlenségében.

A fiú megszomjazott a napon való futkosásban és játszásban, hideg tejet vett ki a hűtőből, és legördített egy egész pohárnyit. Szórakozottan vette észre, hogy a bábuska valamiért a konyhapulton áll, odanyúlt érte, és egy hirtelen ötlettől vezéreltetve kinyitotta. Fogta a középső baba felső részét, a kalitka tetejére tette, majd kinyitotta a kalitka ajtaját. Kobbi, amikor kiengedték, általában először felrepült és leült a kalitka tetejére, a fiút pedig hirtelen elfogta a kíváncsiság, hogy a bábuska jelenléte befolyásol-e bármit. Ám minden a szokásos módon zajlott: a hím papagáj megállt a nyitott ajtóban, körülnézett, majd szárnyra kapott, és felrepült a kalitka tetejére, ahol a bábuska fele állt, kissé félretolva. A madár ide-oda pislogott, alig figyelt a babára; beérte azzal, hogy mintegy merő udvariasságból megcsipegette az arcát, majd továbbrepült.

Ám ahelyett, hogy szokásához híven kirepült volna a konyhaajtón a nappaliba, most a másik irányba repült: a napsütötte, díszes, hatalmas függönyhöz az ablak szélén, amelyet a fiú kivételesen elfelejtett becsukni – majd kiröppent a konyhaablakon.

VI

Ezen a kis kék bolygón, a mérhetetlen világűrben megtanult – és mert – hinni ebben a csodában, ebben a megjósolhatatlan, hihetetlenül ritka, ugyanakkor leírhatatlanul csodálatos átalakulásban. Jégkorszakok és meleg időszakok, egész kontinensek és állatfajok megjelenése és eltűnése, mutációk, csodálatos gyógyulások, imák meghallgattatása, tudományos felfedezések… mígnem eljutottunk odáig, hogy az ember úgy véli, végre felemelkedett a természetből saját gondolatainak technológiai hálózatába, és azt valójában élete egyfajta kényelmes függőágyának tekinti (nem veszi észre, hogy a háló szemei olyan feszesek, hogy könnyen megfojthatják).

Pedig léteznek csodák – vagy legalábbis csodákhoz hasonlatos élmények. Vagy mit mondhatnánk egy középkorú férfiról, aki látóidegkárosodás miatt születése óta vak, majd egy sikeres műtét eredményeként visszanyeri látását?

Vagy egy emberről, aki elveszíti a kezét és karját egy tragikus balesetben; sok év múlva ilyen végtagokat ültetnek rá; hát ne sírja el magát, valahányszor narancsot hámoz, vagy megsimogatja a felesége arcát – vagy ha éppen az orrába kell túrnia…?

Hát nem csodák ezek?

És mit mondhatnánk a kalitkába zárt kismadárról, aki soha nem látott fát, napot és eget? Mit mondhatunk róla, amikor kitéved a Snorrabrautre néző kis konyhaablakon, és hirtelen végtelen, melegen ölelő, napfényben fürdő táj fogadja, amelyet benő az a zöld zöld, amiről nem tudott, de amire a lelke mélyén mindig is vágyott, a kék kék végtelen boltozata alatt, ami valójában nemcsak a legjobb barátja – hanem a legbelső lényege: maga a szabadság?

Mit mondhatnánk erről? Ez vajon az a szabadság, amelyet az emberek webshopokban és bevásárlóközpontokban próbálnak beszerezni az életük számára? Azok nem csak a legbelső és legkisebb bábuskák, amelyekben nincs semmi? Sőt, még annál is kevesebb?

VII

A fiúnak tátva maradt a szája, ahogy csak nézett a madár után a zöld bozót felé, és átkozta magát, amiért elfelejtette becsukni az ablakot.

De semmi másra nem tudott gondolni, csak erre: „Kobbi, szegény Kobbi, mi lesz Kobbival odakint? Nem tud vigyázni magára, rövid időn belül el fog pusztulni!”

Sietve felhúzta a cipőjét, kirohant a lépcsőházba, le a lépcsőn, ki a járdára, onnan a „szorosba”: a sorházon átvezető kis nyiladékba, ahonnan gyalogösvény vezetett a kaotikus udvartól egészen a Barónsstígurig. Amint előjött a sorház szorosának árnyékából, elkezdett nézelődni, a madarat keresve; először a házuk fala tövénél lévő kertben, majd a szomszédos kertekben, az ösvény mindkét oldalán, ahol sötét és homokos volt a talaj, és mindenféle letaposott ürülék borította. A gyepek egy részét nem nyírta senki, és elburjánoztak, magasra nőtt a csapzott fű, és ha Kobbi valamelyik kertben szállt volna le, a növényzet elnyelte volna, mivel a madár színe nagyjából megegyezett vele.

A fiú szíve hevesen dobogott a mellkasában, zavarodottan toporgott a napon a hátsó udvarok világában, és megpróbált egyszerre minden irányba nézni. Tudta, hogy a kertek dzsungelében sok macska ólálkodik – amelyek bizonyára hamar felfigyelnek egy furcsa kis madárra, és kihasználják a kínálkozó lehetőséget. De az is lehet, hogy Kobbi nem a földre szállt le, hanem az ott lévő számtalan fészer egyikének tetejére, vagyis ha a fiú nem találja meg hamarosan a sík talajon, fel kell másznia egy falra, egy kerítésre vagy egy fa ágára, hogy a fészerek tetején is végig tudjon nézni.

A hátsó udvarok elég tágasak voltak, és a fiú igazából azonnal feladta, hiszen nyilván képtelenség lenne megtalálni Kobbit – elég, ha behúzódik egy kuka mögé, és máris láthatatlanná válik.

A fiú érezte, hogy rátör a kétségbeesés, de tett még néhány lépést az ösvényen, mígnem hirtelen egy meglehetősen ritka, ám mégis nagyon ismerős hangot hallott elölről – egy hangot, amely nemcsak a fülében, hanem a szívében is visszhangzott. Ez Kobbi – Kobbi csicsergése! A csivitelés szokatlan módon nem akart abbamaradni, és hihetetlenül boldognak tűnt!

A fiú megkeményítette a szívét, majd szinte azonnal meglátott egy zöld valamit az ösvény közepén.

A szegény kis jószág annyira öreg és lomha volt, hogy merev szárnya alig ötven méterre vitte el a háztól. Mégis úgy tűnt, hogy ő a legvidámabb ott a napsütésben; peckesen és büszkén pislogott körbe maga körül, és a szeme – a fiú már majdnem odaért hozzá, és jól látta –, a kis szeme csak úgy szikrázott a túlfűtött és olthatatlan életkedvtől.

Úgy tűnt, nem bánja, hogy a fiú lehajol hozzá, gyorsan a markába kapja és két kezét a kis teste köré fonja.

Szüntelenül folytatta a vidám csiripelést – Kobbi nem bírt elhallgatni! Egy másodpercre sem maradt csöndben, miközben a fiú két keze közé fogva visszafutott vele a házba, fel a lépcsőn, be a lakásba. Akkor sem hallgatott el, amikor a fiú behelyezte Molly mellé a kalitkába – sőt, mintha csak még jobban rákezdett volna, ahogy rájött, hogy Molly figyel rá.

Mert Molly bizony hallgatta – de még hogy! Egész álló nap őt hallgatta, kivéve, amikor alvás vagy evés közben csendben maradt. Molly soha nem tudta megunni, és ha úgy érezte, Kobbiban lankad a csivitelés iránti lelkesedés, feltett neki egy kérdést, amitől az újra lendületbe jött.

De nem csak Molly fülelt: a fiú is. És érteni vélte, mit mond Kobbi, értette, hogy a felnőtt madarak számára, akik soha nem éltek igazán, csak félig-meddig, egy kalitkába zárva, a felfedezés, hogy a fák, a nap és az ég valóság, és nem csupán nagyon homályos álom, képzelgés vagy elmélet, amelyek nagyrészt a tudatalattiban rejlenek – ez a felfedezés alighanem megváltoztatta az élettel kapcsolatos minden tapasztalatukat és felfogásukat.

Ez volt a „fordított bábuska”, amelyet Kobbi fedezett fel csupán azáltal, hogy kirepült az ablakon, ötven méternyit repült a szabadságba. Ez az aksubáb, ami azt jelenti, hogy amikor a valóság kimerül és zsákutcába jut, az élet minden formája számára újabb és tágabb szférák nyílnak meg, fényesebbek és még élettelibbek.

A fiú mindössze tizenkét-tizenhárom éves volt, amikor ez történt: még olyan fiatal, hogy életében természetesen minden év, minden hónap új és teljesen magától értetődő aksubáb volt, tele új felfedezésekkel és új felismerésekkel.

De később, ahogy a fiú felnőtt, és az élet egyre keményebbé vált, a kalitka rácsai pedig mintha egyre jobban köré szorultak volna, az abba vetett hit tette mégis elviselhetővé a létezést, hogy a legtágabb, legfényesebb és legcsodálatosabb aksubáb még várat magára.

Végül aztán a földi lét nem tudott több felismerést és szeretetet kipréselni belőle, és ahogy a fiú vénen és rozzantan ott feküdt az ágyán, rádöbbent, hogy már csak egyetlen aksubáb maradt: az, amelyik a létezés új és még egyáltalán meg nem tapasztalt szintjének kapuja lenne – az igazi fák, a Nap és az ég a héjon kívül várnak rá.

És akkor felderengett neki az a régi pillanat kisfiú korából, sok-sok évvel azelőttről a snorrabrauti lakás rikítóan sárga kis konyhájából, és hallgatta, ahogy Kobbi mesélni kezd Mollynak a kalitkán kívül felfedezett csodákról.

A fiú nagyon örült, hogy megtalálta a madarat, és épségben hazavitte, csak hallgatta a szűnni nem akaró csivitelését – ami a füleinek úgy hangzott, mint valami óda –, kiballagott a napfényben fürdő ablakhoz, és zavartan azon töprengett, vajon egyszer az embereknek is ki kellene-e röppenniük valamiféle konyhaablakon keresztül…

Aztán megfordult, és visszalépett a hűtőhöz, amelyen a kalitka állt, a középső bábuska fele még mindig ott ült a felső rácson ült.

És úgy látta, rákacsintott!