Mennyi, de mennyi ideje nem válaszoltam önnek és nem reagáltam az ön jószándékú és őszinte észrevételeire, drága, egyetlen barátom! Pedig önnek igaza van; azért, mert ön, csak és kizárólag ön kedves számomra mindazok közül, akikkel volt alkalmam találkozni és az életemet élni ez alatt a már csaknem negyvennyolc évem alatt. Akikkel ezalatt a negyvennnyolc év alatt találkoztam, aligha volt számomra egy is olyan (nem mondanám, ha lett volna), mint Ön (az elhunyt bátyámról nem beszélek). Bár most egymástól távol élünk, de a szívünk szerint, és a meggyőződéseink alapján szinte kenyerespajtások vagyunk. Bármily furcsa is, de még az észjárásunk és mindaz, amit az életünk során megéltünk, az utóbbi időben hasonlóvá vált, és úgy vélem, hogy a szívünk diktálta lelkesedésünk is ugyanolyan. Erre, barátom, például ebből a tényből is következtethet: emlékszik rá, hogy a múlt évben, nyáron, éppen egy éve (a nyaralási időszak előtt, ha jól emlékszem), írtam önnek egy levelet (amire három vagy négy hónapig nem érkezett öntől válasz; megszakadt a levelezésünk, és most, amikor ismét beköszöntött az ősz, már egészen másról kezdtünk el írni, és elfelejtettük, hol is hagytuk abba a nyáron). Ám éppen ennek a levélnek a végén nagyon komolyan és óriási lelkesedéssel írtam önnek egy épp akkor az eszembe ötlött új tervről, igazság szerint az ön számára, az ön tevékenysége számára (azaz, ha úgy tetszik, a terv magától jött, mint valami önálló és számomra teljes egész, de mivel ezt a tervet én semmiféleképp sem tartom lehetségesnek megvalósítani, természetesen minden vágyam, hogy az ön rendelkezésére bocsássam. Így az is lehet, hogy éppen az ön számára született meg bennem, ahogy azt már mondtam, jobban mondva, elválaszthatatlanul öntől mint költőtől. Hogyha akkor nyáron azonnal válaszolt volna nekem, már akkor elküldtem volna a tervemet, kifejtve, részletesen ― hisz már akkor az utolsó sorig átgondoltam, hogy mit is írok önnek. De, úgy látszik, még jobb is, hogy akkor nem válaszolt. Képzelje el: a tervem akkor az volt (most csak néhány szót szólok róla), hogy lebilincselő, magával ragadó versekben tudna testet ölteni – olyan versekben, amelyeket önmagukban, mindenféle erőfeszítés nélkül tanulnak meg kívülről, ahogyan az általában a mély és gyönyörű versekkel történni szokott –, és akkor, mondom, testet tudna ölteni egy sor bilina (balladák, dalok, kis költemények, románcok, hívjuk bárhogy, ahol a versek jellege, de még a terjedelme is költő lelkületén múlna, és a lelkében tökéletesen kész állapotban, tőle függetlenül teremtődne meg…). Itt teszek egy fontos kitérőt: az elbeszélő költemény véleményem szerint olyan, mint egy természetes drágakő, mint egy gyémánt a költő lelkében, ami lényegében majdnem készen van: éppen ebben rejlik a költőnek mint alkotónak és teremtőnek az első feladata, a teremtése első része. Hogyha azt szeretné, hogy még ne ő legyen a teremtő, hanem az élet, az élet határtalan lényege, az élő és létező Isten, aki az Erejét különféle alkotóhelyekre, de leggyakrabban a nagy szívbe és az erős költőbe összepontosítja, azaz, hogyha nem maga a költő a teremtő (ezzel önnek mint szakértőnek és mint költönek különösen egyet kell értenie, mert hiszen a túlságosan egységes, végleges és kész alkotás hirtelen tör elő a költő lelkéből) –, hogyha nem ő a teremtő, akkor a lelke az a bánya, amely termeli a gyémántokat, és amely nélkül azokat sehol se lehetne fellelni. Ezután következik a költő második feladata, ami már nem olyan mély és titokzatos, mégis művésznek való: miután megkapta a gyémántot, meg kell munkálnia és foglalatba kell helyeznie (Itt a költő szinte csak ékszerész). Nos, ez az, a bilinák, a versek sorában (elképzelem ezeket a bilinákat, és időnként elképzelem az ön Konstantinápolyi székesegyházát*) – szeretettel, az ön gondolataival, a legeléjétől kezdve orosz szemszögből újra lehetne teremteni az egész orosz történelmet, kiemelve belőle azokat a pontokat, amelyekben időnként és helyenként a történelem összpontosul, és ezáltal a teljes egésze megnyilvánul. Ilyesfajta megnyilvánulási pontokat a teljes ezer év alatt maximum tízet találunk, többet aligha. De ha fogjuk ezeket a pontokat és mindenkinek mindent egy bilinában mesélünk el, nem pedig egy egyszerű tárcában, nem bizony, hanem egy szívből jövő elbeszélő költeményben, ráadásul a tények szigorú közlése nélkül (de a lehető legvilágosabban), ha megragadjuk a legfontosabb pontot és azt úgy közöljük, hogy világos legyen, milyen gondolatot tud kifejezésre juttatni, hogy miféle szeretetet vagy gyötrelmet képes ez a gondolat okozni. De egoizmus nélkül, tőlünk eredő szavak nélkül, naivan, ha lehet, még naivabban, hogy csak az Oroszország iránti kizárólagos szeretet buzogjon benne – és semmi egyéb. Képzelje el, hogy a harmadik vagy a negyedik bilinában (én gondolatban akkor ezeket már megírtam és aztán még sokáig írtam) nálam II. Mohamed elfoglalta Konstantinápolyt (és ez az orosz történelemről szóló bilinában közvetlenül és önkéntelenül, magától és véletlenül jelent meg, aztán én magam is elcsodálkoztam, hogy mindenféle kétely, átgondolás és tudatosság nélkül, csak úgy jött belőlem, hogy Konstantinápoly elfoglalását közvetlenül az orosz történelemhez soroljam, és ebben egy cseppet sem kételkedtem.) Az egész katasztrófa egy naiv és sűrített elbeszélésben: a törökök szorosan körbefogták Cárgrádot (az orosz elit előszeretettel hívta így Konstantinpolyt – a ford.), a támadás előtti utolsó éjjel, amely hajnalban következett be; az utolsó uralkodó az udvarban járkált (A Király nagy léptekkel mászkál), megy a Vlachernai Szűzanya elé imádkozni, imádság; támadás; hadsereg; a szultán kivont szablyával érkezik Konstantinápolyba. Az utolsó uralkodó holttestére a szultán parancsára a meggyilkolt emberek alkotta kupacban találnak rá, és a csizmájára varrt sasok alapján ismerik fel. Hagia Sophia, remegő pátriárka, utolsó mise, a szultán, miközben nem száll le a lóról, a székesegyház lépcsőfokain annak közepéig ugrat (historique – történelmi tény), a lovát bizonytalanul, elgondolkodva és zavartan körültekintve állítja meg, miközben ezeket a szavakat mondja: „Íme, ez itt az Allahért való imádság háza.” Ezután kidobálják az ikonokat, az oltárasztalt, széttörik az oltárt, felállítják a mecsetet, az uralkodó holttestét eltemetik, de az orosz cárságban a Paleolog dinasztia utolsó képviselője a kétfejű sassal jelenik meg hozomány helyett, orosz házasság, III. Ivan herceg a fakunyhójában van a palota helyett, és ebben a fakunyhóba kerül át az Oroszország összpravoszláv jelentőségéről szóló magasztos elv is, a Keletre vonatkozó vezető szerep első kövének letétele ez, és az orosz jövő köre kitágul.

De nem csak ez az egy gondolatom van erről a korról: az, hogy fakunyhó és benne a nagyszabású és komoly tervvel bíró okos herceg, valamint a mellette helyet fogaló, szegényesen öltözött érsek ábrázolása mellett egyszer csak, már egy másik balladában áttérünk a 15. század végének és a 16. század elejének Európája, Itáliája pápasága, az egyházművészetek, Raffaello, a belvederei Apollón előtti tisztelgés, a reformról, Lutherről, Amerikáról, az aranyról, Spanyolországról és Angliáról szóló első hírek ábrázolására – egy teljes, szenvedélyes kép ez, amely az egész ezt megelőző orosz képekkel párhuzamos -, de úgy, hogy utalunk ennek a képnek a jövőjére, az eljövendő tudományra, az ateizmusra, az emberi jogokra, amelyeket nyugaton, és nem nálunk hoztak létre, és amelyek minden olyasminek a forrásául szolgáltak, ami van és ami lesz. Fellelkesülve még azt is gondoltam, hogy nem kell a bilinát, mondjuk, Péterrel befejezni, akiről feltétlenül különösen jót kell mondani és jó elbeszélő költeményt-bilinát kell alkotni, bátor és őszinte nézőpontból, a mi nézőpontunkból. Mennék tovább Bironig, Katalinig, és még tovább – elmennék a jobbágyfelszabadításig és a bojárokig is, akik Európában az utolsó hitelre felvett rubelecskéket is szétszórták, a földesurakig, akik a Borghesekkel kicsapongó életmódot folytatnak, az ateizmust hirdető szeminaristákig, a magukat humánusnak és világpolgároknak tartó, kritikákat és elbeszéléseket író orosz grófokig, stb., stb. A lengyeleknek is sok helyet kellene elfoglalniuk. Ezután ezeket a fantasztikus képeket a jövővel fejezném be: Oroszország két évszázad múlva Európa elhalványult, megtépázott és lealjasult jellege mellett a maga civilizációjával. Mintha nem riadnák vissza semmi ilyesfajta fantázia elől…

Ebben a pillanatban persze őrültnek tarthat, leginkább amiatt, amit így írásban felvázoltam, mert minderről személyesen kell beszélni, nem pedig írásban, mert levélben semmi értelmeset sem lehet közölni. De fellelkesültem. Hát tudja, amikor az ön levelében arról olvastam, hogy ezeket a balladákat írja, nagyon elcsodálkoztam: nekünk, akik oly rég el vannak szakítva egymástól, egy és ugyanaz a gondolat jut eszünkbe, egy és ugyanaz az elbeszélő költemény? Megörülvén ennek, ezen is elgondolkodtam: vajon mindketten ugyanazt értjük alatta, egyformán? Hát tudja: arra gondolok, hogy ezek a balladák igen fontos nemzeti könyvvé válhatnának és sok orosz ember nemzeti öntudatát is felébreszthetnék. Már megbocsásson, Apollon Nyikolajevics! Hisz ezeket az elbeszélő költeményeket minden iskolás fiú ismerni fogja és meg fogja tanulni kívülről. És mivel megtanulta az elbeszélő költeményt, vele együtt az elvet és a nézőpontot is elsajátítja, és mivel ez a nézőpont helyes, a lelkében egész életére meg is fog maradni. És mivel ezek a versek és elbeszélő költemények elég rövidek, a világ összes orosz olvasója el fogja olvasni, mint a Konstantinápolyi székesegyházat, amelyet már eddig is nagyon sokat tudnak kívülről. És ezért ezek nem csak elbeszélő költemények és ez nem csupán irodalmi ténykedés, hanem ez tudomány, ez kinyilatkoztatás, ez hőstett. Amikor a múlt évben írni akartam önnek és rá akartam venni, hogy kezdjen hozzá ehhez a tervhez, ezt gondoltam magamban: hogyan is közöljem ezt önnel úgy, hogy ön tökéletesen értsen engem? És erre, egy év múlva, önt UGYANAZ a terv ihleti meg és szükségesnek találja, hogy megírja! Tehát a terv helyes! De egy, egy valami még feltétlenül szükséges: az, hogy ezek az elbeszélő költemények rendkívül gyönyörűen poetikusak legyenek, hogy okvetlenül magukkal ragadjanak, önkéntelenül is arra ösztönözzenek, hogy megtanulják őket. Barátom! Gondoljon arra: lehet, hogy eddig a költői karrierje mindössze csak előszó volt, bevezetés, és csak most jött el az, hogy teljes erejéből kimondja az új szót, a saját új szavát! És ezért tekintsen erre a dologra még komolyabban, még elmélyültebben és még nagyobb lelkesedéssel. De ami a lényeg, hogy a lehető legegyszerűbben és legnaivabban. És ami még fontos: ne a régi orosz versmérték szerint írjon rímeket. Ne nevessen ki! Ez fontos: most a rím népi, a régi orosz versmérték viszont akadémiai. Egyetlen rímnélküli verset sem lehet kívülről megtanulni. A nép már nem költ a korábbi versmérték szerint dalokat, csak rímes alkotásokat. Hogyha nem lesz rím – joga van hozzá, de akkor aláássa az ügyet. Kinevethet, de igazat beszélek! A színtiszta igazat! Jermakról semmit se tudok mondani önnek, ön természetesen nálam jobban ismeri. Véleményem szerint kezdje a kozákokkal – a vakmerőséggel, a vándorlással és a rablással. Aztán utalhat a báránybőrbundába bújt zseniális emberre, aki kolosszális dolgot talált ki, és a későbbi jelentőségére, de csak akkor, amikor minden rendben ment és kedvezően alakult. Itt születik meg az orosz érzés, az orosz gyökerekkel egyesülő pravoszláv érzés (amely közvetlenül a szomorúság érzéséhez hasonlíthat) – és ebből származik a nagy uralkodónak átnyújtott megbízatás, aki a nép értelmezésében a teljes orosz népet képviseli. (Tudja, hogy ez a fogalom teljesen és véglegesen véleményem szerint mikor alakult ki? A mi századunkban. Természetesen én a népről beszélek, nem pedig az elüldözött bojárokról és szeminaristákról).

De most elég legyen ebből. Csak egyvalamiben bízom: abban, hogy elveink egyeznek, s ennek örülök. Küldjön, kérem, valamit abból, amit már megírt, és ha lehet, minél többet küldjön. Nem fogok visszaélni vele. Hiszen maga is láthatja, hogy ez engem borzasztóan érdekel!

Azt kérdezi: miért nem írtam olyan hosszú ideig önnek? De olyan sokáig nem írtam, hogy már erre is nehéz válaszolnom. A lényeg, hogy szomorú voltam, de hogyha többet mondok erről és sokat magyarázom, akkor túlságosan sokat kell mondanom róla. És ez olyasfajta szomorúság, hogy ha egyedül volnék, lehet, hogy bele is betegednék. Még jó, hogy Anna Grigorjevnával, mint az ön is tudja, ismét reménykedünk. És ezek a remények mindkettőnket izgalomban tartanak. (Most velünk él Anna Grigorjevna anyja is, mert a mostani helyzete ezt szükségessé teszi). Nemrégiben óriási szerencsétlenségen mentünk keresztül, amely Firenzében tartott bennünket, jóllehet már egy hónappal korábban elhatároztuk, hogy átköltözünk Drezdába. Minden a pénzen múlott. Ott tartottam, hogy beígértem egy elbeszélést (amely nagyon rövid lesz) a Zarjának. A kedves Nyikolaj Nyikolajevics (aki lehet, hogy most haragszik rám) elrendezte a dolgot: 125 rubelt eljuttatott Marja Grigorjevna Szvatszkovszkajának a kamatok kifizetésére (60 rubelt), a maradék hatvanötöt pedig Pása és Emilija Fjodorovna számára (Pásának huszonöt rubelt, Emilija Fjodorovnának negyvenet) – ezen kívül, megígérte, hogy egy bizonyos határidőre ide, Firenzébe küldenek majd 175 rubelt. Nos, erre a határidőre és pénzre számítottam ahhoz, hogy elutazzunk Drezdába. De történt egy kis hiba: a Zarja ahelyett, hogy postán, biztosítva küldte volna el a pénzt, valamiféle közvetítőn keresztül küldte, így tíz vagy tizenkét nappal később kaptam meg (és mivel nem postán kaptam meg, még arra is volt esély, hogy egyáltalán meg se kapom, mert a közvetítő esetleg meg se talál engem Firenzében). Így aztán körülbelül két hétig vártunk a pénzre, feléltük és kimerítettük a tartalékainkat, és a pénz még a költözésre sem volt elég. Küldtem egy kérelmet a Russzkij vesztnyiknek, hogy segítsenek ki. A Russzkij vesztnyiknek januárra kell leadnom egy regényt. Drezdában lankadatlanul dolgozni fogok. De általában véve sok a kellemetlenség és a vesződség. Firenzében mostanra borzasztó a hőség, a város fülledt, izzik, nálunk mindenkinek kivannak az idegei, ami különösen a feleségemnek árt, jelenleg egy, a piac felé néző kis szobában szorongunk. (és mindannyian várakozunk). Nagyon unom már ezt a Firenzét, és most a szűkösség és a hőség miatt még a munkámra se tudok koncentrálni. Többnyire rettenetesen unatkozom, leginkább Európa untat; mindenre úgy tekintek, mint egy fenevad. Úgy határoztam, hogy kerüljön bármibe, jövő tavaszra visszatérek Pétervárra (hogy befejezzem a regényt) – még akkor is, ha az adósok börtönébe zárnak. Még nem beszéltem a szellemi érdeklődéseimről, mert itt, külföldön az anyagi érdekeim sérülnek. Képzelje el például a következő helyzetet: akárhogy is legyen, de hiszen itt a műveimnek (az összesnek) a harmadik, a negyedik és az ötödik kiadása is elfogyott. A félkegyelmű (bárhogy alakul is, most pereskedni nem fogok) mégis jó árucikk. Biztosan tudom, hogy minden művem második kiadása egy év alatt teljesen elfogyott. Akkor miért nem adják ki? Most főképp időre volna szükségem. Hogy mit tettem? Körülbelül hat hete Marja Grigorjevna Szvatkovszkajának küldtem egy megbízást: nézzen be A. F. Bazunov üzletébe (egy ajánlólevéllel tőlem), és közölje vele néhány szóban: nem vállalná-e el A félkegyelmű második kiadását (jövő télre már kész is lenne, ha most hozzáfognánk) 2000 rubelért (még arra is gondoltam, hogy vigyük le 1500-ra, hogyha a pénzt egyben ideadja, amit különben csak részletre fizetne ki). Törvényesen és szabályosan nem kötnénk szerződést, mert innen tudnék egy szabályos és hitelesített meghatalmazást küldeni. Azt kértem Marja Grigorjevnától, hogy csak kérje meg Bazunovot, anélkül, hogy azt különösebben zaklatásnak vehetné, hogy mondjon igent vagy nemet, és értesítsen engem erről. Hogyha nem (bár már tudja, hogyan fogyott eddig a könyvem, és hogy milyen árucikkről van szó) ― akkor, ahogy neki jó, nekem mindegy. Én magam is kiadom, amint visszatértem, és nem lesz veszteséges a dolog. Nem tűnik olyan bonyolultnak ez a megbízás, nem igaz? Egy perc alatt, két Bazunovval váltott szóval el lehet intézni. Erre mi van? Marja Grigorjevnának már hat hete se híre, se hamva. Holott (most először az életben) azért kértem meg őt, mert ő maga ajánlotta fel nekem a megbízásokkal kapcsolatos szívélyes szolgálatait Pétervárott, és a múlt nyáron Svácban.

Ilyen formában, az érdekeim láthatóan sérülnek, és csakis azért, mert távol vagyok. De nem csak erről van szó! Rengeteg, rengeteg dolog van, ami nélkül nem tudok meglenni, és ami Oroszországban maradt. Írtam-e önnek arról, hogy van egy irodalmi tervem (egy regény, az ateizmusről szóló példázat), amely előtt az egész eddigi irodalmi karrierem csak holmi vacakság és bevezető volt, és amelynek az egész további életemet szentelném? De hiszen itt ezt nem írhatom meg, sehogyan sem, ehhez feltétlenül Oroszországban kell lennem. Oroszország nélkül nem fogom megírni.

És mennyi itt az aggodalom! Mennyi az utálatos dolog! Legalább ezek alól mentesülnék! Apollon Nyikolajevics, az Isten szerelmére, írjon nekem Pásáról és arról, hogy hogyan cívódnak Emilija Fjodorovnával! Tegyük fel, hogy ez badarság, de számomra fontos. Emilija Fjodorovna ugyanis semmit se ír nekem Pásáról, de a napokban egy szemrehányó levelet azért küldött. Ezek az emberek különleges megítélés alá esnek. Való igaz, szegények, pedig én minden tőlem telhetőt megteszek.

Halgasson ide, Apollon Nyikolajevics, lenne ön felé még egy kérésem. Hogyha tudja teljesíteni, teljesítse, ha nem, akkor ne. De az Isten szerelmére, ne fárassza magát vele. Nem igényel különösebb fáradságot, de a kérés különleges. Megint csak Bazunovról van szó. Nagyon kérem, hogy nézzen be az üzletébe, és kérdezze meg: hajlandó-e vagy sem kiadni A félkegyelműt 2000-ért? (Nem szeretném levinni 1500-ra). Alekszandr Fjodorovics Bazunovval, lehet, hogy ön is tudja, lehet őszintén beszélni. Egyébként egyáltalán nem áll szándékomban könyörögni Önnek, hogy ha esetleg (baráti alapon) kialakulna egy beszélgetés vele (Bazunov szeret tanácsot kérni), akkor szépeket mondjon A félkegyelműről. A fő, hogy nem kell különösebben buzgólkodni. Amit megtudott, azt írja meg nekem. Hát ennyi lenne a kérésem.

Persze, persze csak akkor, ha nem utasítja el a kérésemet (a dolog nekem nagyon fontos, annak ellenére, hogy engedni nem szeretnék, de ha „nem”, hát, ahogy neki jó, én a sajátomat nem veszítem el, hanem kiadom én magam, vagy várok vele). De hogy miért kényes az ügy: Marja Grigorjevnát ezzel a dologgal már megbíztam, ráadásul titokban, bár közöltem vele, hogy Önt is értesíteni fogom. Csak nem sértődött meg tán azon, hogy rajta kívül Önt is megkérem? Ugyanakkor mi van ezen megsértődni való, annál is inkább, hisz ő is tudja, hogy Ön tőlem kell hogy tudjon erről a dologról. Azon kívül, ő az, aki nekem nem válaszol, annak ellenére, hogy elég idő telt már el, holott ez az ügy számomra fontos. Legalább közölte volna velem, hogy nem akarja vállalni a megbízást, akkor legalább nem lenne megkötve a kezem, de se híre, se hamva. Egyébként azt gondolom, hogy nincsen, és nem lenne abban semmi kínos, hogyha ön benézne Bazunovhoz, és csak úgy a nevemben rákérdezne: nem lenne-e számomra valamilyen ajánlata A félkegyelmű kiadására? És ott, a beszélgetés alapján megegyezhetnének a feltételekről is. Nos, ez volna az én legalázatosabb kérésem ön felé, Apollon Nyikolajevics!

Ha tudja, teljesítse, nagyon kérem. Természetesen nem arra kérem, hogy vigye végig az ügyet (azért mert nem is szabad végigvinni, hiszen itt szerződés és meghatalmazás kell), hanem csak azt, hogy kezdje el, azaz, hogy tudja meg, szándékában áll-e ez Bazunovnak és hihetünk-e a szavában, és ha csak két szóban is, de értesítsen erről. Az Isten szerelmére, csak ne hányja ezt a szememre és ne szidjon azért, hogy ezzel fárasztom és kínzom önt.

Egyébként, fontosnak tartom a tudatni önnel, hogy a napokban írok Marja Grigorjevnának, és megkérem, hogy hagyja a Bazunov-ügyet, és vegye úgy a kérésemet, mintha nem is létezett volna. Ezt enélkül is megírtam volna neki, azaz akkor is, ha nem gondoltam volna önre, hogy kérdezze meg Bazunovot. De a legjobb, a legjobb az volna, ha venné a fáradságot és ellátogatna Marja Grigorjevnához, és egyszerűen megkérdezné tőle: tett-e bármit is az ügyemben vagy megfeledkezett róla? De félek fárasztani önt ezzel, hisz túl sok mászkálással járna.

Még mindig bízom benne, hogy hamar elutazunk innen és ismét Drezdában leszünk. Azokat a leveleket, amelyeket Drezdába címeztek nekem, át fogják küldeni ide, Firenzébe, ha esetleg itt maradnék, ezt már leleveleztem a derezdai postahivatallal. De ez a lergrosszabb eset, mégis csak abban bízom, hogy hamar elutazunk innen Drezdába, de azért, ha szeretne írni nekem (amit epekedve fogok várni), akkor ettől kezdve minden esetben a következő címre írjon: Allemagne, Saxe, Dresden, à M-r Théodore Dost– u, poste restante.

Igazság szerint sok minden miatt muszáj Drezdába költöznünk, de a legfontosabb az, hogy ez egy jól bevált, aránylag olcsó város, még ismerősök is vannak, ahol Anna Grigorjevna is valóra szeretné váltani a reményeit. (Ezek a remények szeptember elejétől fognak élni). Anna Grigorjevna rendkívül hálás önnek a kedves szavaiért, sokszor emlegeti magát, és állandóan Oroszország után epekedik. Nagyon örülök, hogy a mostani elfoglaltsága kissé elszórakoztatja unalmában. Viszontlátásra, barátom! Három oldalt teleírtam, és mit is közöltem? Semmit. Túlságosan régóta vagyunk messze egymástól, és a távollétünk miatt túl sok minden olyasmi gyűlt fel bennem, amit nem értek. Mindaz, amit ön Pétervárott csinál, csak részben jut el hozzám: van Russzkij vesztnyikem, Zarjám, és olvasom a Goloszt, amihez itt a könyvtárban jutok hozzá. Hogy tetszik önnek Danyilevszkijtől az Oroszország és Európa? Véleményem szerint ez az írás rendkívül fontos, de félek, hogy náluk ott a folyóiratban nem eléggé hangsúlyos. Averkijev Flor Szkobejevről szóló vígjátékát az év legjobb alkotásának gondolom. Első olvasatra lelkesedtem érte, most azonban, második olvasatra elkezdtem óvatosabban tekinteni rá. Szorítom a kezét és ölelem önt, az ön állandó Fjodor Dosztojevszkije.

Jegyzet:

* Apollon Nyikolajevics Majkov Ítélet címmel írt egy legendát a konstantinápolyi székesegyházról – a ford.