Szabadság

A napfény szinte égeti a szemem.
A zsákot, amelyben ott van az ing, a fogkefe, a papucs, meg az elnyűtt rövidnadrág, otthagytam a szemetes mellett.
Nem akarom a múltam emlékeit magammal cipelni, most, amikor újra előttem a jövő.
Szabadon mehetek bárhová, végre ezt is megértem.
Az első éjszaka porig aláztak, egy útszéli motelban aludtam, de az az arc, aki szórakozott velem, többé már senkivel nem fog szórakozni.
Egy rablótámadás miatt varrtak be, és kitanultam, hogy tegyek hidegre valakit, jó iskoláim voltak. Nincs pénzem arra, hogy jegyet vegyek, ezért felkönyörgöm magam a buszra.
Talán elgyötört arcom miatt, talán ócska, elnyűtt ruházatom miatt nem vesz fel a sofőr, csavargónak nevez.
Ugyanolyan gyorsan formált rólam ítéletet, mint a bíró, aki a képembe vigyorgott, mintha egy senki volnék, pedig akkor még voltam valaki.
A kalauz is elküld a fenébe.
Én, a volt sittes, lesunyom a fejem, ég a pofám, pedig szabad vagyok.
Megváltozott a világ, egészen más minden, nem ismerem fel az utcákat, nem ismerem fel a boltokat, sem az új kocsimárkákat, a ruhák szabása és a színe is egészen más.
A zene… igen, a zene is valahogy különös.
Hófehér vagyok, leveszem az ingemet, hadd érjen a nap, az emberek, akik elmennek mellettem a járdán, alaposan megnéznek, talán penészszínű bőröm miatt, talán a tetoválásaim miatt, amelyeket a kényszerű semmittevés éveiben varrattam magamra.
Látnom kell őt, haza kell mennem, hogy újra lássam az én kicsikémet, aki réges-rég látogatott meg utoljára, talán beteg lett, talán újra tanulni kezdett, tudom, hogy sok gondja volt néhány éve.
Hiába hívom, nem cseng ki a telefon, talán kikapcsolták, tudom, mennyit kell küzdenie azért, hogy otthon rendben legyenek a dolgok, tudom, mégis gombóc van a torkomban.
Hazaérkezem, a kis ház ajtaja mintha barátságosan integetne felém, a szűk utcában néhányan megölelnek, néhányan üdvözölnek, néhányan meglepetten néznek rám, senki nem gondolta volna, hogy egyszer visszajövök, hogy egyszer még látnak arrafelé.
Az emberek azt hitték, hogy meghaltam, azt hitték, hogy felszívódtam, azt hitték, hogy már más utakon járok, mint ők.
Néhány nap, és elegük lesz belőlem, kényelmetlen lesz számukra, hogy én is cigarettát lejmolok, meghívatom magam egy felesre,  megkeresem a  kishavert, akinek most jól megy, és elkérem a pisztolyát, hogy elintézzek vele valakit, akárkit.
Néhány nap, és bezárulnak előttem az ajtók, hiába csöngetek, nem hallják meg, nem áll velem szóba senki, csak a hátam mögött súgnak össze – Látod ezt ott? Ez egy  lúzer, egy senki.
Zörgetek az ajtón, nincs kulcsom, nem tudom, hogy juthatok be, zörgetek, már verem az ajtót, amikor megjelenik egy szomszédasszony, és kérdezi, mit keresek ott?
A feleségemet, mondom, a szomszédasszony erre lehajtja a fejét, és halkan mondja, hogy már nem lakik ott senki, a ház eladó.
Nem hiszek neki, hallani akarom, mi történt, de csak annyit tud, hogy az a nő, aki itt lakott egy kisgyerekkel, elment egy taxisofőrrel, aki már jó ideje járt hozzá, azután egy nap újra megjelent, összepakolta, amije volt, és rábízta, hogy adja el a házat, majd eltűnt.
Nem hagyott egy telefonszámot, vagy valami címet?
Semmit, csak egy bankszámlaszámot, hogy arra utalja a házért kapott pénzt.
Lehajtom a fejem, mintha mázsás súly nyomná.
Végigmegyek a girbe-gurba utcácskákon, kijutok a főútra, és nem látok egy szabóságot sem, pedig szabónak tanultam a börtönben, de minek? Nekem eddig még semmi nem jött össze ebben az életben.
Szabad ember vagyok, de egy fillér sincs a zsebemben, bár tudom, ez nem sokat számít.
A rádióban azt harsogják, hogy állatok vagyunk, mert nem tudják, hogy az ország sok börtönében az olyan állatok, mint én, hetente egyszer odaadják az ebédjüket azoknak, akik elmennek érte, hogy ők ehessék meg az ételt, amiről mi lemondtunk.
Látom az embereken, hogy szeretnék, ha bekasztliznák a gyerekeket; azelőtt mindenki mosolygott rájuk, ma viszont látom, hogy mindenki retteg, két kézzel markolja a táskáját, pedig  semmi ijesztő nincs bennem, nem kell tőlem jobban félni, mint egy tizenkét éves gyerektől.
Figyelem ezt a világot, az éhség mardossa a gyomromat, de figyelem a világot, a gyerekek már nem mosolyognak az utcán, és egyre több embert látok pisztollyal, golyóálló mellényben, páncélozott autóban.
Minden megváltozott, és minden változásban van, a dolgok elvesztették a szépségüket, az emberek egyre ridegebbek, néznek maguk elé, leszegik a fejüket, egy nap, amikor hallottam, hogy valaki jónapot kívánt egy útkaparónak, majdnem elsírtam magam.
Mardos az éhség, megpróbálok újra telefonálni, de nem csöng ki, elindulok a belváros felé, itt a senki földjén hiába csinálok akármit, nem érek vele semmit, mondták, ha az itt érvényes törvények szerint nem foghatnak le.
Szabad vagyok, de torkig vagyok a szabadsággal, bemegyek a belvárosba, talán ott elveszítem.

Anyai szív

Aznap, amikor felébredtem, elhatároztam magam,  két gyerekem volt, és kilátástalannak tűnt minden. Mit tegyek? Várjak? Nem! Ebben a helyzetben valamit tenni kell.
Elhatároztam magam, a lehetőség igen csábító volt, én pedig nem bírtam tovább nézni, hogy éjszaka el kell járniuk rózsát árulni, különösen a lányomat féltettem, azt a finom kis virágszálat, akinél szebbet én még nem láttam. Túlzok? Egy anya már csak ilyen. Igazán elbűvölő kislány volt, úgy nézett ki, mint egy kis angyal, csigákba göndörödött a haja, finoman, nőiesen mozgott, nem úgy mint manapság azok a lányok, akik bolondulnak az Os Travessos zenéjéért, és a Kamaszszívek sorozaton, meg a többi szappanoperán kupálódnak, amiket a magasságos tévécsatornák kínálnak, belerondítva az ártatlan gyermeki álmokba és reményekbe.
De az én kis hercegnőm éjszakánként robbant, mint a nitroglicerin.
A fiacskám fiatalabb volt, de ravaszabb, ha valami veszélyt szimatolt, rögtön kereket oldott: egy éjszaka is fel akarta hívni őt egy férfi magához, azt mondta, ügyvéd, és van otthon sok játéka, amit mind odaad neki.
A kicsi fiam erre azt mondta, hogy be kell még mennie a szemközti vendéglőbe valami pénzért, ami az eladott rózsák után jár, a férfi azt mondta, rendben, de azután várhatott a végtelenségig, mert a kisfiam kiment a vendéglő hátsó ajtaján, és hazafutott.
Az éjszakai munka már csak ilyen, teli van veszéllyel, a gonoszság ott leselkedik a táncos helyeken, hajnalban pedig könnyen előkerül a kés, én csak tudom, sokat jártam az éjszakába, azt nem mondom, hogy szobára mentem, de sokat megéltem a barátnőimmel, meg azokkal az elegáns úriemberekkel. Nekünk az a dolgunk, hogy kiszolgáljuk az igényeiket, és megadjuk a tiszteletet.
Sok barátnőm feladta, ők egész életükre kint maradtak az utcán, de én nem, én túlélő voltam. Hátat fordítottam annak az életnek, a testem már csak az enyém, csak nem fogok azzal a szájjal puszit adni a fiacskámnak, amit egy idegen férfi csócsált.
Eljártam sok táncos mulatságba, az egyiken ismerkedtem meg Césarral, sejtenem kellett volna, hogy nem jó ember, mert hat hónappal később arra kért, hogy szabaduljak meg a fiamtól, az első terhességem alatt sokat szenvedtem, de a többi már simábban ment, és ahol egy eszik, ott kettőnek is jut.
César soha nem bírta a gumit, és megmondom, ahogy van, nem voltunk abban a helyzetben, hogy fogamzásgátlót vegyünk, nem is gondolhattunk rá. De jó ideje nincs már velem, mert összerúgta a port Gersão-val, azzal az illetővel, aki errefelé elosztja az árut, néha be is lőtte magát, és egyszer, amikor szert tett valami anyagra,  Gersão kiverte a balhét az éjszakában, mert nem fizette ki, amivel tartozott neki.
Most tennem kell valamit, mert egyetlen zsemlét nem lehet négyfelé osztani, cseszhetjük a nyomorúságunkat, elhatároztam magam, hogy változtatok, mert ez így már nem élet, világos? Innen már nincs kiút, nem hiszek a mindenféle dajkamesének. „Elmehetne dolgozni valamit, gyűjthetne italdobozt, ma már fizetnek az italdobozokért”.
Ne jöjjenek nekem ezzel, mindenki többre vágyik, ahogy én is, és szeretném, ha kerülne valami a fazékba, vehetnék plüssmackót vagy távirányítású autót a gyerekeknek, szeretném, mit tudom én, még mit szeretnék, mert annyira fáradt vagyok, tegnap jóformán alig ettem, a rózsákért kapott pénz szinte semmire nem elég, alig egy zacskó szárazbabra futotta.
Amióta kibéreltem itt, a favela-ban ezt a kalyibát, nincs pénzem semmire, csak forr bennem a düh, mert a gazdagoknak minden jut, én pedig egész éjszaka Genivalt hallgatom, azt a brazil rappert, aki megért, megérti, hogy szeretnék tisztességes életet élni, de lehetetlen, és ezt csak az tudja, aki benne van. De a rapperek is lenéznek bennünket, nőket.
A szomszédom kicsinálta a házát, le is égett rendesen, pedig hordta rá mindenki vödörszám a vizet.
Elegem van már ebből az átkozott kapitalista porhintésből, ami annyira elvarázsolja a népeket a kilencórás tévéregénnyel, nem is nézem ezt a szemetet, nem bírom elviselni, csak a gyerekeim érdekelnek.
De már elhatároztam magam.
A szomszéd házában egyre több rokon húzza meg magát, unokahúg, nagybácsi, egy másik unokatestvér, Bahia-ban kiszáradt minden, mécsessel világítanak, a nyomorúság meg lassan elviselhetetlen, a São Paulo-iak pedig csak bolondítják a népeket ezekkel a boldogság cukormázával leöntött történeteikkel.
Üres az asztalunk, de imádkozunk, pedig tudom, hogy Isten sokszor megfeledkezik rólunk, és már nem tudom, mit csináljak, hogy megkönyörüljön rajtam, mert már nagyon nehéz, még annál is nehezebb, azok ott fent pedig egyre gyarapodnak, mind több és több és több jut nekik, mi pedig? Az éhségtől és a szomjúságtól már szinte szédelgünk, és mégis azt mondják, mit akarunk, nemcsak kenyérrel él az ember, a Bibliában sok szép dolog van, de ez nem hozza el nekünk a megváltást, pedig esküszöm, hogy hittem benne, sokáig hittem benne.
De legalább ástak itt egy pár vizesárkot, és megmaradt a domb, nem mossa le az eső az oldalát, nem csúszik meg a föld.
Tegnap azt álmodtam, hogy még egészen kislány voltam, és egy elegáns illető odalépett hozzám, és azt mondta, hogy az élet táncmulatság, az emberek magányosan születnek, és magányosan halnak meg,  a közbülső időben pedig táncolni kell, de nagyon nehéz megtalálni a megfelelő táncpartnert, aztán azzal végződött az álom, hogy felkért táncolni, rajtam szép ruha volt, meg fehér harisnya, erre különösen emlékszem, ahogy arra is, milyen kedves volt az az  illető.
De elhatároztam magam, ma este táncba megyek a gyerekeimmel. „Bocsássák meg, ha gyöngének bizonyultam, de legyőztek, a gyerekeim soha többé nem fognak sírni, azt már tudom, mert elmegyek velük, együtt megyünk a táncba, és  ha valaki elolvassa ezt a levelet, kérem adja oda Osvaldo úrnak, a hentesnek, mert ő ismeri a nővéremet, és mondja meg neki, hogy amit a házban maradt holmimért kap, azt a pénzt adja oda a húgomnak, mert nekünk arra már nem lesz szükségünk, mert mostantól fogva mindörökre ott leszünk a táncban.”   

*

A szövegek eredeti címe és megjelenési helye: Ferréz: coração de mãe, liberdade. Eu sou favela (antológia).  Párizs: Éditions Anacaona, 2013.