Az 1990-es évek végén kisarjadó irodalmi irányzat, Brazíliában használatos elnevezésével az ún. literatura marginal periférica ("periférikus marginális irodalom") az alsóbb társadalmi rétegek mindennapos problémáit és küzdelmeit ábrázolja. A napjainkban népszerű „szegénységpoétika” azonban nem újkeletű jelenség, és nem is csak a ma fénykorát élő kultúratudományos értelmezéseket alkalmazó brazil irodalom sajátja.

A társadalmi, gazdasági és kulturális kirekesztettség témái  már olyanoknál megjelenik, mint a gyarmati irodalmi korszak barokk költője, Gregório Matos , a naturalista regényirodalom atyja, Aluísio Azevedo, a premodern Euclides da Cunha és Lima Barreto, valamint a modernista João Cabral de Melo Neto és Graciliano Ramos.  De ide lehetne sorolni az 1930-as évek egész literatura do Nordeste (vagyis az ország északkeleti régiójának irodalma) neonaturalista irányzatát is, amely elsősorban a Sertão  ("bozótos pusztaság") lakosságának nyomorát és kilátástalanságát mutatja be, kihangsúlyozva a globális gazdasági rendszer kialakulása és a helyi erkölcsi normákon alapuló társadalmi berendezkedés között fellépő folytonos ellentéteknek az ember megélhetésére és erkölcsi életére gyakorolt következményeit. A jelenkori brazil prózában a társadalom különböző (etnikai, szociális, gender) kisebbségeinek hangja mellett a televíziós és populáris kultúrára jellemző erőszakos tematika is komoly hangsúlyt kap.  A periférikus marginális irodalom alkotóinál az erőszak és a mindennapok tragikumának kiemelése azonban mindig egy adott alacsony társadalmi réteg, a favela-k ("nyomornegyedek") vagy más elszigetelt, a társadalmi berendezkedés peremén álló közösség, például a börtönök életéhez kötődik. Az irányzat alkotóinak újdonsága abból a tényből ered, hogy maguk a szerzők is ezen társadalmi rétegből származnak, ezen elszigetelt és veszélyes nagyvárosi zónák lakói, akiknek kollektív nyomorúságát hitelesen képviselik. Különösen nagy jelentőséggel bír ez a heterogén szerzőkből álló irányzat a Regina Dalcastagnè által „homogénnek” nevezett brazil irodalmi életben, amelynek 70%-át férfi írók és 95%-át fehérbőrű írók teszik ki.

Reginaldo Ferreira da Silva, vagy közismert nevén Ferréz, egyike a marginális irodalom leghíresebb figuráinak, akinek bevallott szándéka, hogy belső szemlélőként szólaltassa a társadalom peremére szorult heterogén közösség különböző hangjait. Az Eu sou favela (’Én vagyok a favela’) című novelláskötetből választott két szövegének [melyeket délután közlünk - a szerk.] szereplői, az önmagát és gyermekeit meggyilkoló édesanya, és a börtönből szabadult rab mind az általánosan favela-népségnek tartott, látszólag homogén massza egy-egy arcát képviselik.

Az erőszak és bűncselekmények uralta közösség életének tematikája jelenik meg Ferréz irodalmi szövegeiben, amelyek igyekeznek a régió mindennapi eseményeit valósághű, hiteles módon megfesteni. Ez a szerzői szándék kiválóan belesimul abba az irodalmi trendbe, amelyre többek között Karl Erik Schøllhammer is rámutat, amikor azt írja: „ […] az irodalom nem sokban különbözik és nem is mutatkozik jobbnak a médiánál, ami a valóságra való rámutatásban rejlő lényegét illeti”. A periférikus marginális irodalom szövegeit olvasva valóban olyan érzésünk támadhat, mintha egy hírportál egy-egy hangzatos vezércikke mögötti személyes történetet vagy tudósítást olvasnánk: „Ma szabadult a hírhedt bűnöző”; „Egy anya végzett gyermekeivel, majd öngyilkos lett”.

A populáris televíziós kultúrára és az internetes hírportálokra jellemző meghökkentő, és a leleplezés szándékával megfogalmazott erőszak-ábrázolás jellemzi a Ferréz által létrehozott irodalmi irányzatot is. João Silvério Trevisan író és irodalomkritikus szerint az ezernyolcszázas évek realista hagyományához való visszatérés periódusát éljük, amelyben a tartalom felülemelkedik a formán. A „mi?” előtérbe kerül a „hogyan?”-nal szemben, és az esztétikai funkciók helyett felerősödik az irodalom hasznosság-elvének hangsúlyozása. Az ilyen típusú tényirodalom (literatura de testemunho) természetesen több irodalomelméleti vita tárgyát is képezheti, tekintve, hogy az irodalomértelmezés bizonyos alapvetéseit kérdőjelezi meg. Ezen szövegek vizsgálatakor felmerülhet a szerző és narrátor szétválaszthatóságának a megkérdőjelezése, vagy az irodalmi nyelv köznapi nyelvben való föloldódásának folyamata, valamint szembetűnő módon a szövegen kívüli referencialitás, vagyis a politikai elköteleződés és a társadalmi szerepvállalás jelentősége a műalkotásban. A klasszikus értelemben vett „irodalmiság” esztétikai értékei nehezen fellelhetőek Ferréz és a többi periférikus szerző műveiben, ami miatt egyre több olvasóhoz jut el a realizmus már-már túlzó jelenlétével, vagy ahogyan Antônio Candido fogalmaz, a kortárs brazil irodalmat jellemző „ultrarealizmussal” (ultrarealismo) vagy „vad realizmussal” (realismo feroz) dolgozó irodalmi irányzat.

Ferréz szövegei a médiához hasonlóan, a valóság közvetítésének eszközével kivezetik az olvasót a fikcionalitás nyújtotta biztonságból a kegyetlen és erőszakos valóság veszélyes terepére, ami által úgy érezhetjük, hogy az adott szöveg az erőszakos híradások egy sajátos formája.  Az erőszakos tematika legkülönbözőbb motívumai jelennek tehát meg a marginális irodalom szerzőinél, a Rubem Fonseca-féle brutalista irodalom erőszak-koncepcióját is túlszárnyalva: legyen az az elidegenedés, a társadalmi, az etnikai vagy a szexuális eredetű előítéletek, a diszkrimináció, a szegregáció, a kegyetlen gyilkosságok és rablások, a gyermekbűnözés, a vandalizmus, a drogfüggőség vagy a nők ellen elkövetett erőszak stb. Mindezek egyetlen célt szolgálnak, amelyet Ferréz ki is fejt az általa szerkesztett Literatura marginal: Talentos da escrita periférica (’Marginális irodalom: a periférikus írás tehetségei’) című antológia bevezető-manifesztumában:

„Egy nap a kapitalista láng megmérgezte nagyszüleink életét, most szüleinket bünteti, és a jövőben gyermekeink mindennapjait nehezíti majd, az lenne a cél, hogy ezt a láncot megszakítsuk, hogy megtörjük az „egyenlő jogok” és a „mindenki szabad” álcájának hazugságát, az emberek tudják, hogy nem így van, hiszen ezt éljük meg az utcán, a vidék új kapitányainak,  a rendőröknek pillantásában, akiket azért fizetnek, hogy emlékeztessenek minket arra, hogy három osztályba vagyunk sorolva: C, D, E. Az utca irodalmának van értelme, igen, egyetlen célja és ideája van, hogy vigaszt nyújtson azoknak, akik az ország jelentős részét adják, a népnek, aki mégsem kapja meg azt, ami járna neki.”

Már ebben a kissé dühödt, indulatokkal terhes, politikai interpretációt sem nélkülöző szövegrészletben is megmutatkozik az irodalmi jelenség kultúratudományos, azon belül is a trauma studies-hoz köthető olvashatósága. Egyrészt azt állítja, hogy a fiatalabb generáció megörököl bizonyos traumatikus emlékeket és hagyományokat, másrészt pedig, hogy ezt a kulturális emlékezést próbálja meg a saját identitása meghatározására használni. A sokáig saját közösségi identitás nélkül szereplő alacsony társadalmi massza a periférikus marginális irodalom eszközeivel próbálja magát elkülöníteni az előző generációktól, és ezek ellenében igyekszik meghatározni a saját  identitását. A nyíltan kifejezésre juttatott társadalmi szerepvállalás következtében a szövegek célközönsége egyértelműen meghatározható, így marketingszempontból is könnyen megfogható. A marginális irodalom fő alkotójaként elismert Ferréz például azon túl, hogy számos regényt, novelláskötetet és ifjúsági könyvet írt, 1daSul néven létrehozott, egy kulturális mozgalmat is, ezen belül pedig egy, a celebvilághoz köthető tevékenységet is felvállalt, és ruhamárkát alapított a mozgalom neve alatt, amelynek forgalmazásához online shopot is üzemeltet. A kortárs brazil irodalomban nem egyszer szembesülünk azzal a ténnyel, hogy a szerző személye túllép irodalmi szerepkörén, és közéleti, netán politikai területen kíván influencer-feladatokat ellátni.

A város peremére szorult  társadalmi csoportok mindennapjait bemutató irodalmi irányzat nyitó mozzanata a Ferréz által szerkesztett Caros Amigos folyóirat fentebb már idézett 2001-es különszáma volt (Literatura marginal: a cultura da periferia), amelyben Ferréz először teszi közzé irodalmi terrorizmusának manifesztumát, és még tíz, valamely nyomornegyedből származó szerző egy-egy novelláját. Az első próbálkozás nagy sikere további lapszámokat eredményezett, így 2002-ben és 2004-ben további 38 szerző mutatkozott be. 2005-ben pedig Ferréz Literatura Marginal: talentos da escrita periférica (’Marginális irodalom: a periférikus írás tehetségei’) címen válogatáskötetet is megjelentetett a különszámokban publikált írásokból. Ferréznek három önálló regénye jelent meg Capão Pecado (’Bűn-hegy’, 2000), Manual prático do ódio (’A gyűlölet gyakorlati kézikönyve’, 2003), Deus foi almoçar  (’Isten elment ebédelni’, 2012) címen. A São Paulo déli részének magaslatán elterülő, Capão Redondo-nak nevezett nyomornegyedből származó író mindhárom regényében, és novellásköteteiben is azt az ideológiát képviseli, amit a szerző a már idézett „Terrorismo literário” című kiáltványban ekképpen fogalmazott meg:

„Fellépünk a tömegesítés ellen, ami egyre inkább uralja és elidegeníti azokat, akiket ők csak egyszerűen »társadalmilag kirekesztettnek« hívnak, és megerősítjük, hogy a favela népének igenis van történelme, és nem lesz megint ötszáz évre a kulturális élet szélén egy olyan országban, amely undorodik saját kultúrájától, a marginális irodalom jelen lesz azért, hogy a kisebbségekből álló, de többséget élvező nép kultúráját képviselje.” 

A sokszor dokumentarista igénnyel kivitelezett periférikus marginális irodalom írásaiban a referencialitás a fikcionalitás fontossága elé kerülhet, ami által az eredetileg szépirodalmi kezdeményezésnek induló prózaszövegek banális, szenzációhajhász, politikai érdekeket felkaroló tudósítássá degradálódhatnak. Szerencsére több társától eltérően Ferréznél ez a minőségi romlás nem észlelhető: 2001-ben induló projektje, a Caros Amigos különszáma elnyerte a São Paulo-i Művészetkritikusok Társaságának az év legjobb irodalmi projektjéért járó díját.