A terapeutám itt ásítozik előttem. Rászegezem a tekintetem, erre felegyenesedik a helyéről, és mint aki segítségért kiált, tollával a térdén lévő mappát kezdi ütögetni. Olyan a hangja, mintha valami holmit csapkodna ide-oda a szél. Katt. Katt. Katt.

Egy kétszemélyes motoros triciklin megyünk hegynek lefelé. A csomagtérben egy játékbaba, piknikhez való holmik és anyám. Én is ott vagyok. Az útelágazásnál apám hirtelen megáll, és úgy dönt, hogy visszafordulunk, és hazamegyünk. Fejét felemeli az ég felé, azt mondja, be van borulva, majd máskor megyünk. Anyámra nézek, várom, hogy mondjon valamit. Meg sem szólal, mintha nem is hallott volna semmit. A babám egyfolytában a csomagtartó széléhez csapódik, ahogy megyünk lefelé az úton. Katt. Katt. Katt.

Zuhogni kezd az eső.

– Kér egy kis vizet?

Ezzel megússza a kérdést, hogy „Hol is tartottunk?”. Ha ezt kérdezné, azzal emlékeztetne a mulandó csendre. Ennél sokkal okosabb dolog feltenni egy közömbös kérdést.

– Köszönöm, nem kérek.

Az ajtó ujjnyira nyitva van. Akaratlanul is odatéved a szemem, erre közbeszól, kérdez tőlem pár dolgot, hogy visszazökkentsen. Megpróbálnék esetleg ebből a nézőpontból is belegondolni, biztos vagyok-e benne, vagy nem, mit éreznék, mit mondanék. Próbálok habozás nélkül válaszolni, a szavakat megválogatva, rezzenéstelenül. Mit kellene mondanom, hogy érdekesebb legyek, hogy ne legyek olyan unalmas? Hogyan kellene viselkednem, hogy ne érezzem ezt a füstszagot, amiről nem tudom eldönteni, hogy a levegőben vagy az én agyamban kavarog? Fejemet a plafon felé emelem, üdvözlöm a füstöt. Lábujjaimtól koromfekete felhők emelkednek felfelé, biztos vagyok benne, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem látja – a terapeutám a lábamat nézi. Körmeimet, mint egy ideges macska, a bőrfotelba mélyesztem. A fotel dühös nyikorgással válaszol. A nyikorgás hangjától a terapeutám lába ide-oda hintázik. Anyám szoknyája alatt Pamuk oson át a farkát csóválva.

– Vedd fel a földről, lányom, csak elhullatja a szőrét! Este vendég jön. Dolgom van! – a sütőből fekete füstfelhők szállnak fölfelé.

Az ölembe veszem Pamukot, de azonnal le is teszem a kanapéra, ahol apám kinyújtott lábbal ülve nézi a tévét.

– Miért hoztad ezt ide, lányom? Vidd a szobádba!

– Volt saját szobája gyerekkorában?

Ha van valami, ami ugyanolyan marad, mint amilyen volt, az a gyerekkor. Lemegyünk. Beszélek anyám szoknyájának mintájáról, a kissé odakapott kalács égett szagáról, amely belengi a konyhát, arról, ahogy apám a nap minden percében szemét dörzsölve jár fel-alá a lakásban, a vasárnapi bundás kenyeres reggelikről, a hét bizonyos napjain járatott porszívó zajáról, a kályhán sercegő narancshéjról. Beszélek arról, hogy anyám, miután megtalálta a naplómat, apámmal együtt olvasta el, és hogy apám ordított (Ki az a hülyegyerek?). Beszélek a nyitva felejtett ablakon át megszökött madárról, a tetőtér dohos szagáról, a rothadó falakról, arról, hogy nem kaptam levegőt, az asztmámról – iszom egy pohár vizet –, és hogy az álmaimban mindig ugyanabban a konyhában ülök, és eszem az odaégett kalácsot. Ezzel egy ideig még elvagyunk.       

Az ablak mögötti cseresznyefán üldögélő madarakat nézem. Anyám a lakás másik végéből kiabál, hogy menjek oda hozzá. Valószínűleg le kell raknom a fazék csörömpölő fedelét a földre, vagy Pamuk húzogatja a szoknyáját. Harminc másodpercen belül ott vagyok mellette. Piros házi zoknijában a lábaihoz telepedett macskát rugdossa. Olyankor, amikor apám egyfolytában csak fekszik, egy moccanás nélkül, és még a száját sem nyitja ki, anyám mindig a színes zoknijaiban sürgölődik. Villódzó léptei azt az érzést keltik, mintha ömlenének a szavak apám soha ki nem nyíló szájából.

A terapeutám a lábát lóbálja. Sötétkék velúrcipője pár hosszú másodpercen keresztül előre, majd hátrafelé lódul: mint egy csónak, amelyet evezővel húznak a vízen. Valamivel később azt mondja, beszéljek az apámról is. Homloka közepéről izzadságcseppek folynak le, összegyűlik a szemhéján, majd a szempilláin, végül a szemében. Csípheti a sós folyadék. Hunyorít, majd újra kinyitja a szemét. Közben néha könnyezik az ásítástól, ilyenkor megtörli. Gyors manőverrel térünk vissza a gyerekkoromból. Visszatartom a lélegzetem. Rájövök, hogy szeretnék ott egy ismerős környékre bukkanni vagy összefutni egy ismerős arccal. Maradhatnánk még egy kicsit? – Volt egy sárga foltos fehér cicánk, beszéltem már erről korábban? – Igen, Sinem asszony, emlékszem Pamukra – mondja. Szemem megakad a dohányzóasztalon álló fukszián, mire orromat hirtelen megcsapja a penészes citrom szaga. Anyám félbevágott citromokat rakott mindig a cserepekbe, hogy ne fonnyadjanak el a növények. Azok tényleg üdék maradtak, de a citrom a száraz virágföldön összetöpörödött, behúzódott a héjába, mint egy fogatlan öregasszony ajkai, zöldes, bolyhos penészréteg jelent meg rajta, amelytől bűzlött az egész szoba. Vagyis a citromok feláldozták magukat a virágokért. De nem érte meg a dolog, mert a növények pár napon belül lehullatták a leveleiket. Még egyszer kijövünk a gyermekkoromból. Árnyékos, sötét, köves, hepehupás utakon keresztül ugrálva egy barátságos, meleg házhoz érünk. Bent apám vár.

– Honnan jössz ilyen későn?

Szoknyámat egy kézzel rángatom. Tegnap este borotváltam le a lábamat, a frissen bimbózó szőrszálak szétlyuggatják a fényes, bőrszínű nejlonharisnyát. Finoman vakarom a lábamat, vigyázva, hogy körmeimet ne fúrjam bele a harisnyába.

– Értekezlet volt, apa.

– Ne gyere itt nekem értekezletekkel!

A szája szélén habzó sör széjjelfröcsög, ahogy köp. – Nem megmondtam neked, hogy ilyen későn nem jöhetsz haza?

A terapeuta a sötétkék lábbelijét úgy hintáztatja, mintha egyenesen a szemembe akarná döfni.

– Gyerekkorában besütött a nap az otthonukba?

Térülünk-fordulunk, de megint a gyerekkoromnál kötünk ki.

– Nem, gyerekkoromban az otthonunk olyan sötét volt, mint egy doboz, nagyon rosszul éreztük magunkat benne. Az idő sehogy sem akart múlni, fogva tartottak minket a fény nélküli nappalok, éjszaka pedig teljes sötétség lepte a lakást. Éjszakánként kicsit könnyebbnek tűnt minden, de reggel újra ránk telepedett a sok nehézség. Nappal belefáradtunk az ürességbe, aztán ahogy beesteledett, nyelvünk alatt forgattuk a sötétséget.

– Van macskája?

Most rajtam a sor, hogy kérdezzek, nem kell éreztetnie, magamtól tudom, teljesen spontán. Jól tudom, hogy a kérdésekkel nem lyukadunk ki sehová, talán inkább csak azért szólalok meg, hogy teljen az idő.

– Nincs, a feleségem allergiás rá.

Tavaly tudtam meg én is, hogy Alper allergiás a földimogyoróra. Már egy szemtől is bedagadt a nyelve, nem kapott levegőt, és vörös lett az arca szegénynek. Kiskoromban a környékünkön az egyik gyerek a mi macskánkra volt allergiás. A terapeutám várja, hogy további kérdéseket tegyek fel. Én is kicsi voltam még, de jól emlékszem rá, hogy amint meglátta az a gyerek a macskát, rögtön tüsszögni kezdett. Nem volt sem apja, sem anyja. Vagy de, talán anyukája az volt, de az arcára nem emlékszem. Szemem megtelik könnyel. Most én fogok ásítozni. Nem teszek fel újabb kérdést, ahogy a terapeutám azt elvárná. Ő szólal meg.

 – Lemenjünk még egy kicsit mélyebbre?

Mélyebb kérdést készül feltenni, ezért szétterpeszti a lábát, lefelé csúszik, teljesen szétterül a fotelben.

– Miért lett öngyilkos a férje?

Miközben apám, mint aki komoly munkát végez, karikákra vágja az erős paprikát, anyám a húst pakolja fel a vágódeszkára. Én a macskát fogom, hogy ne legyen útban. Szemem megakad a hús eres részeiből szivárgó véren. Alper halványan, erőtlenül felírt valamit a csempére a csuklójából spriccelő vérrel. Két óra múlva, ha hazaérek, elolvasom.

– Ezen a héten egy könyvet szeretnék ajánlani önnek. Az ön fejében egy meglehetősen hosszú alagút van, tele nagybetűs kérdésekkel. Ez a könyv itt, a kezemben – ujjával a vastag keménykötésre koppint – egy kis fényt hoz majd önnek, ebben biztos vagyok.

Felkapcsolom az ajtó melletti villanykapcsolót. Úgy tűnik, Alper nincs itthon. Az emberben mégis mindig ott van a lehetőség gondolata, egy kis reménymorzsa, vagy hogy is mondják, ezért hát kiabálok egyet.

– Alpeeer, megjöttem!

Drága kiköpi a tollat a szájából, és odadörgölőzik a lábamhoz. – Sipirc innen, leányzó, most nem tudok foglalkozni veled!

Anyám egymásba fonódó láncszemekbe fonja a kalácsot. A hónaljánál szüntelenül lifegő bőr reményteljes sürgölődést sugároz. Nincs fényünk, nincsenek álmaink, sem terveink a jövőre, de van kalácsunk és színes zoknijaink. Még a saját macskánknak is elege van belőlünk, de anyám csak süti a kalácsot, semmivel sem törődve. „Este vendégünk lesz, gyorsan kikeverek egy süteményt!” Ott van a cicánk, aki máshová nem tud menni, csakis a lábunk alá vagy a fotelek tetejére, ott van anyám, aki le nem tenné a kezéből a habverőt, és apám, aki a távirányító gombjait törölgeti. Úgy látszik, én nem vagyok ott. Korábban nem gondoltam erre, ezért nem is jutott eszembe, hogy erről kellene beszélnem. Amikor megismerkedtem a terapeutámmal, először ezt mondtam neki: – Igazából nem tudom, hogy most mit fogok önnek mesélni. Ha azt kérdezi, mit szeretek: soha nem gondolkodtam ezen. Tudom-e, miért jöttem ide? Nem, azt hiszem, nem. Majdhogynem öt éve egyáltalán nem alszom. De egy ültő helyemben képes vagyok álmodni, és minden részletével együtt képes vagyok felidézni a múltat. Tavaly meghalt a férjem. Hálás vagyok a barátoknak. Most, hogy belegondolok, nem volt sem túl édes, sem csípős, inkább csak nehéz volt az íze. Még mindig érzem a nyelvemen. Erről beszélhetünk egy kicsit? Beszéljünk a halál ízéről, Savaş úr!

Színes cukordarabkákkal díszített tortát eszünk. Ma van Alper harmincnyolcadik születésnapja. Abban a bárban ülünk, ahol megismerkedtünk. Ünneplés, konfetti, tánc, zene… Szuper társaság, a sütemény pihe-puha, hamm, harapj egyet a kedvemért. Nem kell, hogy különleges legyen, de a születésnapot azért illik megünnepelni. Illik tortát enni, hát eszünk. Bár álmok nincsenek, azért kívánni mégiscsak kell valamit. Illik venni egy mutatós ajándékot, hát veszek. Na, megvolt, jót szórakoztunk, végre hazamegyünk. Illene egyet szeretkeznünk is, mielőtt lefekszünk, nem? Miért is ne? Hadd szóljon!

Alper ezt írta a járólapra: „Hagyd, vége”. Ahogy belépek a fürdőszoba résnyire nyitva hagyott ajtaján, meglátom őt a villanykörte fénye alatt hömpölygő vérvörös vízben. Szőke haja eltűrődve a homlokán, hófehér csuklója a földön. Nem dermedek le, épp ellenkezőleg, nyugodtan sóhajtok egyet, és hívom a mentőt. Még él. Levetkőzött, tehát úgy tűnik, csak később döntötte el, hogy meghal. Nagyon szeretett a kádban fürdeni, lehet, hogy utoljára akart még egyet, mielőtt elmegy…

Azóta a nap óta valahogy nem bírok arra gondolni, miért tehette. „Hagyd, vége” – most csak e padlóra írt két szót jelenti ez a vasszagú emlék, melyet a későbbiekben majd milliószor végigjátszom még a fejemben. Nem tudom, azt akarta-e ezzel javasolni, hogy én is vessek úgy véget az életemnek, mint ő, vagy inkább azt, hogy szorítsam meg jól azt az elengedett gyeplőt, és vágtázzak szélsebesen, bele az élet sűrűjébe. Alper pár perce halt meg. Kinyitom az ajtót. Egy csoport fehér ruhás ember rohan be a lakásba.

– Mióta halott?

A terapeutám megint egyfolytában jobbra-balra lóbálja a lábát, néha meg föl-le. Hogy jön rá az ember, hogy meghalt, ha amúgy sem éli az életét?

Az anyám szoknyája alatt hullámzó tengerkék zoknik a tengerpartokra, a homokra, a hajókra emlékeztetnek, melyekhez mindig el akartam jutni gyerekkoromban. A mi házunkba az erkélyajtón át jött be a tengeri levegő. Azt is kitessékelte apám, még mielőtt besötétedett volna. Amikor anya arra kért, vigyek át a szomszédoknak a kalácsból, apa ritkán hallható hangja mennydörgött mindjárt:

– Azért keressük a pénzt, hogy aztán másokat etessünk belőle?

A terapeutámnál akkor derül ki, hogy öt éve diétázom, amikor visszautasítom a cukorkát, amivel kínál.

– Ezek diabetikus cukrok, ne aggódjon!

Az életemben nincs cukor, búza, só, rizs, sütemény, kalács és anyám. Húsz kilót fogytam, mióta otthagytam anyámat egyedül apámmal. Alper néha felkel éjjel, hogy egyen. Amikor bekapcsolja a számítógépet, hogy bepötyögjön pár dolgot, mindig ott van vele egy tányér keksz és egy csésze tej. Később majd lehet, hogy felteszem a kérdést, miért hittem azt, hogy egy tányér kekszben merül ki számára az élet élvezete, és miért nem törtem a fejem azon, ami ezen kívül volt, azokon a dolgokon, amelyek még felfedezésre vártak. Mostanában egyáltalán nem is beszél velem. Nem hordok színes zoknikat, mint anyám, nem teszem előtte magamat, csak hogy rám figyeljen, ő mégsem beszél velem. Apám sem beszélt anyámmal, amikor anyám ezeket csinálta. Én az ellenkezőjét teszem, de Alper így sem beszél velem. Miért nem beszélgetnek velünk ezek a férfiak, anya? Mi lenne, ha időnként kijönnél a konyhádból, és válaszolnál a fel nem tett kérdéseimre? Egész életében egy mukkot nem szólt, legalább amikor meghalt, lehetett volna kicsit konkrétabb. Mégis mit jelentsen az, hogy „Hagyd, vége”, te barom? Bocsánat, anya, egy öngyilkos férj után nem lehet ilyet mondani, igazad van, csendben maradok.

A terapeutám lassú mozdulattal felveszi a szemüvegét a dohányzóasztalról. – Hallgatom. Nagyon hallgatag ma. Mi a véleménye a könyvről? - mondja. A könyv, amit ajánlott nekem, valami személyiségfejlesztő sületlenség, olyan gyermekek tapasztalatairól írnak benne, akik meg tudtak küzdeni a problémás családi hátterükkel. Persze, hogy nem olvastam el, de elég jól bánok a szavakkal ahhoz, hogy megfogalmazzak pár mondatot, amit hallani szeretne. Elmondom neki, hogy nagyon hasznos volt, és jól haladunk a terápiával, és mindig nagyon megnyugodva távozom a rendelésről. Elernyed a fotelben, lábait megint szétterpeszti, mint egy rák.

Nagybátyám, aki a legbeszédesebb férfi volt, akit valaha ismertem, kiskoromban mindig elvitt magával a kávéházba, és mindenféle üdítőket rakott elém, közben meg kiabálva beszélgetett autókról, politikáról, gazdaságról, fociról. Egyik fülemben a táblajáték kockáinak hangja csattogott, a másikban Ecevit, Özal, Erbakan. Mielőtt hazamentünk, mindig ettünk egy csirkés dönert. – Hallgatom. – szól megint a terapeutám. – Rendben, de már nincs semmi fontos, amit elmesélhetnék, Savaş úr. Apámmal soha nem ettünk csirkés dönert.

Valamit dörmög magában. Szeme a titkárnőn, aki a résnyire nyitott ajtó mögött áll.

– Erre a hétre ennyi volt, Sinem asszony. Szerintem meglehetősen hasznos ülés volt.

Nyikorog a fotel, ahogy felállok. Ő is velem egyszerre áll fel. Nem fogunk kezet.

Jelzem neki, hogy a jövő héten ugyanebben az időpontban fogok jönni.

– Szerintem is hasznos ülés volt.