"Pont az irodalom az, ami felnyithatja az emberek szemét" (Beszélgetés Schmidt Szonjával)
Fotó: magyar-torok-barati-tarsasag.com
"Pont az irodalom az, ami felnyithatja az emberek szemét" (Beszélgetés Schmidt Szonjával)

A török irodalom jóval sokszínűbb, mint amennyire Magyarországon látják. Ennek a gazdagságnak jártunk utána Schmidt Szonja Emese turkológussal, műfordítóval készült beszélgetésünkben.

1749: Mi vonzott, fogott meg a török kultúrában annyira, hogy azon túl, hogy török szakon végeztél, műfordító vagy?

Schmidt Szonja Eemese: Tizenkilenc éves koromtól sokszor utaztam Törökországba, mindig vidékre, Közép- és Dél-Anatóliába, hol hosszabb, hol rövidebb időre. Sok időt töltöttem az ottani emberek között, ezért valamilyen formában mindig azonosulni tudtam az életükkel, érzéseikkel, múltjukkal, és nálam ez az emberi tényező adta meg azt a pluszt, ami által elhivatottságra tettem szert. Tudományos pályára készültem, amit nem is hagytam el teljes egészében, de közben kerestem az eszközöket, és az irodalomban találtam meg azt, amivel úgy érzem, átadhatok valamit, amit fontosnak tartok, és talán közelebb viszi a magyar embereket ehhez a világhoz, mellyel valamilyen sorsszerű módon sokunknak dolga van.

1749: Könnyen jöttek az első fordítások, nem telt komoly erőfeszítésedbe, hogy eljuss az első munkáidhoz, hogyan, mi alapján tájékozódtál, hogy kit, mit érdemes magyar nyelvre átültetned?

SchSzE: Szegeden, altajisztika szakon végeztem, ahol nagyrészt összehasonlító- és történeti nyelvészettel, kis arányban pedig történelemmel foglalkoztunk, de török irodalommal semmit. Önállóan ástam bele magam a törökországi irodalomba, először népköltészetet fordítottam, később kinti írókat is megismertem, de a sokféleségben egyedül bizony nehéz volt eligazodnom. Intézményektől függetlenül és a fővárostól távol élve sokáig eleve reménytelen dolognak éreztem azt, hogy valaha fordításom jelenjen meg. Egy magamban dédelgetett álom volt ez, ami szép lassan, sok év után hozta meg gyümölcsét, amikor egy törökországi irodalmi nyári egyetem résztvevőjeként több irodalmi szakemberrel volt szerencsém megismerkedni, ennek köszönhetően pedig itthon is volt már hova kapcsolódnom. Az első választásomat nagyban befolyásolta a neves novellista és regényíró Sevinç Çokummal való személyes találkozásom, majd rácsodálkozásom a regényére, amelyről úgy éreztem, egy számomra oly kedves, ám itthon kevésbé ismert szegletével foglalkozik Törökországnak. Meg kell jegyeznem, mivel ez a Török Kulturális Minisztérium égisze alatt szervezett kurzus volt, meglehetősen egyoldalúan, a konzervatív oldaláról mutatkozott be a török irodalom.

1749: Magyarországon jobbára Orhan Pamuk neve ismert, bár az ő könyvei sincsenek az eladási listák élén, szemben például a skandináv irodalommal. Hogy látod, miért nem hódíthatta meg a magyar olvasóközönséget a török irodalom?

SchSzE: A török irodalom, úgy érzem, itthon továbbra is csak kuriózumként, egzotikumként van elkönyvelve, ehhez hozzáadódik még a mi európaiságunk miatti fölényérzet, a magyar embereknek tagadhatatlanul ellenérzései vannak mindennel szemben, ami török vagy keleti. Tudatosan vagy tudattalanul bennünk van ez, talán a mi identitáskeresésünk miatt is, és ezt nehéz legyűrni. Holott pont az irodalom az, ami felnyithatja az emberek szemét, és segítene helyre tenni ezt. Ráadásul nagyon sokszínű a törökországi irodalom itthoni felhozatala, igazán jól kiművelheti magát belőle az, aki keres. De sajnos tényleg csak az, aki keres, hiszen az itthoni nagy kiadók alig adnak ki török írókat, a kisebb kiadóknál megjelenő művek pedig nem jutnak el a nagyközönségig. Talán ez idén kissé változni fog, hiszen a török-magyar kulturális évad miatt több piacvezető kiadónál napirendre került a török kortárs irodalom itthoni megismertetése. Ennek ellenére azt hiszem, bőven vannak hiányosságok, és ez a kiadók érdektelensége miatt is van.

1749: Módosítva a kérdést: Pamuk művei mennyire adnak egységes képet a (kortárs) török irodalomról, fedik le azt, amely klasszikusai közt olyan szerzőket tudhat magáénak, mint Halide Edib Adıvar, Yasar Kemal vagy Memet Baydur, Pamuk munkássága nem-e egy nyugaton az érthetősége okán díjazott szelete egy sokrétű ország irodalmának, amely irodalom felfedezésre vár az országhatáron kívül?

SchSzE: Álljunk hozzá pozitívan: mindenekelőtt nagyon jó, hogy van egy Nobel-djas török író, mert legalább őt megismerték sokan. De valóban, a török irodalom időben és térben is igen sokszínű, ezért akármennyire is kiváló és rendkívül művelt író Pamuk, nehéz lenne azt mondani, hogy az ő műveiben szintetizálódik minden, ami volt és van a török irodalomban (bár sokan idáig magasztalják zsenialitását). Ha csak a kortársak között a posztmodern írókat nézzük, ott is rendkívüli nevek sorakoznak és várják, hogy elolvassák a regényeiket (pl. İhsan Oktay Anar magyarul is olvasható) vagy lefordítsák őket magyarra (pl. Hasan Ali Toptaş). És akkor nem beszéltünk még a nyugati irodalommal való kapcsolódás kezdeti bicegései után született további huszadik századi remekművekről, melyeknek nagy része fehér folt az itthon olvasható török irodalom térképén.

1749: Látsz változást?

SchSzE: Szerencsére azért elindult egy folyamat, Ahmed Hamdi Tanpınar legfontosabb műve is meg fog jelenni magyarul, én magam a Nyugat-Kelet problémakört már a 20. század első negyedében témául választó írónő, Halide Edib Adıvar regényét fordítom jelenleg. Remélem, hogy a feminista Duygu Asena vagy Latife Tekin is hamarosan olvasható lesz magyarul, aki a törökországi mágikus realizmus úttörője. Itt ajánlom figyelmébe az érdeklődőknek a Tiszatáj folyóirat nemrég megjelent török számát Emberképek Törökországban címmel, melyben száz oldalon egy nagyon szép és átfogó képet kaphatnak a török irodalomról, és talán további keresgélésre sarkallja az olvasókat.

1749: Jó, hogy szóba hoztad a Tiszatáj török számát. Adja magát a kérdés: megfigyelhetők-e trendek a török irodalomban, területenként változó súlypontok? Például egy észak-ciprusi írót nem ugyanaz foglalkoztat, mint egy Ankarában élő írót, vagy tévedek?

SchSzE: A törökországi állandó kiélezett politikai hangulat miatt nagyon meghatározó az írók politikai állásfoglalása, és az ennek kapcsán megfogalmazott mondanivalója, ez köti össze vagy választja szét az összes alkotót az országban, lakóhelytől függetlenül. Természetesen regionálisan is vannak változó témák, de a ki- és áttelepítések, erőltetett menetek, pogromok, puccsok, merényletek, bebörtönzések és további traumák sűrűjében jóformán nincs az országnak olyan szeglete, ahol ezek a témák ne jönnének elő az irodalomban. Erre jó példa, hogy amikor egy kutatás miatt a konzervativizmusáról híres Kayseri városában laktam pár hónapig, és helyi alkotókat keresgéltem, jóformán rögtön olyan, az oral history műfajába tartozó művekre bukkantam, melyek az ottani örmények és görögök hányattatásait mesélték el. Van egyfajta vidéki konzervativizmusnak nevezhető vonal, melyben sok író alkot a múltba való fordulás jegyében, ezeknek a műveknek megvannak persze a regionális árnyalatai. Egyébként ez a fajta humanista szemlélet az utóbbi években a vidéki nagyvárosokban sok nívós – és általában ingyenes – önkormányzati kiadvány, irodalmi folyóirat megszületését segítette elő, és valóban értékes írások is napvilágot látnak.

1749: Ki- és áttelepítések, erőltetett menetek, pogromok, puccsok, merényletek… Törökország fennállása óta számtalan bűnt tudhat maga mögött: kezdve a hódításokkal járó katasztrófáktól a mai napig hallgatás övezte örmény népirtásig, kitelepítésekig, a görög, kurd kisebbséggel szembeni brutális atrocitásokig. Például a pontusi görögök elűzésének következményeiről forgatta szép filmjét 2004-ben Yeşim Ustaoğlu Bulutları Beklerken (Felhőkre várva) címen. Egy ennyi témában silentiumot hirdetett, ennyi témát tabusított, kibeszéletlenül hagyott, sérült és sértett ország irodalma mennyire szabad?

SchSzE: Az előbb felvázoltakhoz képest és a kérdésedre reflektálva a jó hír az, hogy szerintem szabad. Számomra úgy tűnik, olyan erős fogaskerekek mozgatják az irodalmi kultúrát az országban, melyeknek nem áll érdekében, hogy akármilyen fogpiszkáló fennakassza ezt a jól működő gépezetet. Törökország egy nagyon erős fogyasztói társadalom, és ez ugyanúgy érvényes a könyviparra is. Épp ezért a nagy tömegek által keresett művekkel egyszerűen nem tehetik meg, hogy elérhetetlenné tegyék, márpedig az ellenzék, a baloldal, a munkásosztály nagy könyvfogyasztói tömeget képvisel. Igaz, történtek és történnek atrocitások és letartóztatások azért, mert valakinél például egy házkutatás során bizonyos könyveket találnak (régen marxista vagy csupán orosz irodalmat, manapság például Selahattin Demirtaş könyveit, aki bár a legfőbb kurd ellenzéki párt volt elnökeként ül évek óta börtönben, mégis apolitikus műveket ír), ezek a könyvek mégis elérhetők, kaphatók, vannak köztük bestsellerek is, és vannak kifejezetten ellenzéki, kormánykritikus vagy kisebbségi kiadók is. Egy ember érvényesülése szempontjából van inkább nagy tétje annak, hogy milyen könyveket olvas és ebből mit vállal fel.

1749: Az elhangzottakból indulna ki a következő kérdésem, némiképp visszautalva az előzőekre. Törökországban a fennálló rezsim olyannyira erős kézzel szorítja magához a hatalmat, hogy gyakorlatilag büntet minden ellenvéleményt, kritikus hangot, az állam és az államfő bírálata akár börtönbüntetéssel járhat, jelenleg is számos író, újságíró van rács mögött. Implicit módon, de megjelenik a szerzők műveiben a kormánybírálat, a történelem újraértékelése, a társadalmi problémák hű ábrázolása, a nacionalizmus, mint a fejlődést hátráltató tényező?

SchSzE: Törökországban járva, illetve törökökkel beszélgetve az embernek gyakran támad olyan érzése, hogy két párhuzamos valóságban élnek ezek az emberek, így jellemző például, hogy a konzervatív és a világi, baloldali gondolkodásúak nem ismerik egymás íróit, vagy úgy tesznek, mintha nem ismernék őket.

1749: Mint Magyarországon...

SchSzE: Ezt mindkét oldalon tapasztaltam, természetesen az ország méretét tekintve arányaiban is nagyobb mennyiségű irodalmi művel számolhatunk, ám ez mégis sok mindent elmond a helyzetről. Egyszerű a recept: a konzervatívok az oszmán örökség és a török faj felmagasztalásától fűtve ontják magukból a rendszer- és társadalomkritikától mentes szépirodalmat, őrizve a valóban hihetetlenül gazdag irodalmi örökséget, tisztaságot. A jelszó: „Amiről nem beszélünk, az nem is létezik”. A másik oldal ehhez képest jóformán másról nem is tud írni, csak a sérelmekről, traumákról, jogtiprásokról, melyekben valóban bővelkedett az elmúlt száz év török történelme. Abban van csupán különbség, hogy ezt mennyire markáns vagy alig észrevehető irodalmi eszközökkel teszik. Hiszen Orhan Pamuk, de például az általam fordított Kemal Varol sem ezeket teszi meg műveinek középpontjává, soraikat mégis finoman átszövi az országban uralkodó hangulat. Vannak írók, akik felvállalják, hogy sok mindenben változott a véleményük az évek alatt, ilyen Sevinç Çokum is, akinek útkeresése jól nyomon követhető regényein keresztül. De itt van például İsmet Özel, aki mindkét oldalon nagy hatást gyakorolt, ám végül az iszlamista, konzervatív irodalomhoz csatlakozott. Rendszeresen történnek olyan atrocitások írókkal, művészekkel, mely közös kiállásra sarkallja az írótársadalmat, ilyen volt például legutóbb az Elif Shafak ellen egy plágiumvád miatt a közösségi médiában elindult lincskampány, ami ellen végül 130 író szólalt fel közös nyilatkozatban. Ha egy értelmiségi elszakad az ember tragédiájától, és nem áll ki az erőszak, a terror és a háború ellen, szavai üressé válnak, elvesznek, mondja Oya Baydar Az elveszett szó most megjelent magyar kiadásához írt előszavában, és ez a mondat azt hiszem, jól leképezi a törökországi íróktól elvárt társadalmi felelősségvállalást. 

1749: Nézzünk kevéssé kockázatos témák után. Fordításodban jelent meg az említett Kemal Varol Aşıklar Bayramı (Az énekmondók ünnepe) és Sevinç Çokum Lacivert Taşı (A lápisztalizmán) című könyve. Mindkettő regényben a multikulturális Isztambulon túli másik, hagyománytisztelő, konzervatív, a misztikumokban hívő Törökország jelenik meg. Szándékosan ezeket a típusú szövegeket kerested, keresed, miért pont rájuk esett a választásod?

SchSzE: Igen, mondhatjuk azt, hogy szándékosan. Én Törökországot ilyennek ismertem meg, sok népmese- és folklórgyűjtésben vettem részt, belefolytam a falu mindennapjaiba, munkáiba, még a szertartásaiba is, és ezek nyomot hagytak bennem. És szándékosan beszélek törökországi irodalomról, hiszen az országban a szunnita törökök mellett nagyszámú etnikai és vallási kisebbség él, akik közül sokan csak kényszerűségből alkotnak török nyelven, és esetleg más megnyilvánulási módjuk nincs is.

1749: Létezik saját kurd irodalom?

SchSzE: A kurdok önálló állam híján a török, iráni, iraki és szíriai viszonyokhoz alkalmazkodva tudják csak fenntartani több-kevesebb sikerrel a művészetüket, és sok múlik azon, hogy a közlési szabadság miatt mennyire élhet és fejlődhet tovább az irodalmi nyelvük. Törökországban pedig azt látjuk, hogy számos kurd író választja azt, hogy inkább törökül ír, így a nemzetközi hírnevet is szem előtt tartva, bár több olvasóhoz jutnak el, választásukkal sajnos mégis a kurd irodalom és írott nyelv jövőjét veszélyeztetik. Visszatérve a kérdésre, e sok szempont miatt és a török irodalom Isztambul-központúsága miatt valóban úgy éreztem, hogy a magyar olvasó elé is kissé egyoldalú kép tárul – természetesen nem kizárólagosan, hiszen például az egyik legnagyobb török (valójában kurd)  író, Yaşar Kemal is a vidéket írta meg műveiben, ahogy Pamuk regényeiben is feltűnnek anatóliai helyszínek. Kemal Varol Diyarbakırban él, stílusa tipikusan anatóliai, kurd, lassú, melankolikus, és az Énekmondók ünnepe, ami egy trilógia középső kötete, nem is akar több lenni annál, ami, hangulatában mégis tanulhat valamit belőle az ember az énekmondó hagyományról, nekem pedig ez is fontos volt, hiszen személyesen is nagyon kötődöm ehhez a zenei kultúrához.

1749: Műfordítóként milyen kihívásokat tartogat egy-egy ilyen szöveg átültetése, a kulturális kódok, szimbólumok közti különbség hogyan hidalható át, hogy a magyar olvasó otthonra, ismerősségre találjon a török szerzők műveiben?

SchSzE: A felhozott könyvben és a Sevinç Çokum-regényben is benne van az a sajátos íz, ami miatt egyrészt kihívásnak éreztem a fordításukat, másrészt pedig fontosnak tartottam, hogy a magyar olvasó ilyen szövegekkel is találkozhasson. A törökországi irodalmat olvasva hamar rájöttem, mennyire erősen elválik az, amikor egy író csak befelé (értsd: hazai közönségnek) vagy kifelé is (értsd: a Nyugatnak) ír.

1749: Akárcsak Orhan Pamuk...

SchSzE: Nyilván itt húzódik meg az a törésvonal is, ami mentén eldől, mely művek érdemlik ki, hogy nyugati nyelvekre fordítsák őket. Számomra rokonszenvesek azok a művek is, melyben a szerző csak a saját kultúrája eszköztárával dolgozik, és úgy gondolom, ennek is van létjogosultsága idegen nyelvre fordítva is. A fordítónak pedig pont ezek teremtenek igazán kreativitást igénylő helyzeteket. Azt is tudnunk kell, hogy a nyugati típusú prózaírás Törökországban nem tekint nagyobb múltra vissza, mint 150 év, és ez teljes egészében a nyugati irodalom alapján elsajátított új formanyelv volt. Talán Evlija Cselebi az egyetlen, aki az útleírásnak aposztrofált Seyahatnaméjában közelít ehhez a formához. Ezen kívül az elbeszélő költészet különböző formái ismeretesek csak mind a török, mind a közel-keleti népek irodalmában. Nem csoda hát, hogy az európai olvasónak sok eszköz furcsán hat a török prózában. Számomra igazi kihívást jelent például az ismétlések, a monotónia kezelése. Míg nekünk szájbarágósnak, unalmasnak tűnik olykor emiatt egy novella, egy regény, a török fülnek ez teljesen normális, hiszen a keleti elbeszélő líra műfajai is részben az ismétlésekre épülnek. Sokat lehet játszani a nyelvhasználati variánsok megjelenéseivel is, ezekkel szeretnek dolgozni a kortárs török szerzők, én a magam részéről minden esetben próbálom egy magyar viszonylatban megfeleltethető variánsra átültetni ezeket. A kultúrára jellemző kódok és szimbólumok nagyon jó lehetőséget teremtenek arra, hogy ellenálljunk annak a késztetésnek, hogy a mi gondolkodásunkra akarjuk szabni azt, amit nem lehet. Aki külföldi irodalmat olvas, az kíváncsi, és gondolkodni is szeret, mi pedig, ha megfelelően fordítunk, az olvasó kezébe adhatunk olyan képeket, melyek új világokat nyitnak meg előtte anélkül, hogy zavart keltenénk a fejében.

1749: Pál Laura műfordítóval közösen a budapesti Török Intézetben vezetsz török irodalmi estet, ahol egy-egy regényt mutattok be, beszélgettek a meghívott műfordítóval, ezeken az eseményeken rendszeres résztvevő Tasnádi Edit műfordító, aki hozzászólásaival színesíti, gazdagítja az estet. Hogyan áll össze az esemény, kerül kiválasztásra egy-egy könyv, milyen kritériumoknak kell megfelelnie?

SchSzE: 2022-ben kezdtük el, sokáig kreatívan részt vett a munkában Varga Lilla, a Yunus Emre Intézet akkori munkatársa is, neki köszönhetjük azt is, hogy az intézet adott otthont a könyvklubnak. A magyarul elérhető, ma is olvasható regényeket szerettük volna sorba venni, visszanyúlva akár a 70-es évekig is, hiszen rengeteg elfeledett kincs lapul a könyvtárak, antikváriumok polcain, leginkább Tasnádi Edit fordításában. Az adott regénynek leghűbb ismerőjével (természetesen az író után), a fordítóval beszélgetve tartottuk az esteket, és úgy gondolom, nagyon izgalmas témákat hozott elő mindegyik mű. Egyelőre – élve az újdonság erejével – a frissen megjelent regények kerültek sorra, próbáljuk utolérni magunkat. Úgy gondolom, ha megfelelő eszközök állnak rendelkezésre, hosszútávon is folytatni tudjuk valahogyan a klubot, remélve, hogy cenzúrától mentesen, a lehető legsokszínűbben tudjuk ezzel bemutatni a törökországi irodalmat, hiszen ez a célunk.

 

A cikk szerzőjéről
Ayhan Gökhan (1986)

Török-cigány származású költő, újságíró, jelenleg a PPKE-BTK Kommunikáció- és médiatudomány (MA) szakos hallgatója. A Romano Kher Budapesti Roma Művelődési Ház gyakornoka. Balogh Paci ösztöndíjas. Legutóbbi kötete: Sókirályság (2021, Scolar). 

Kapcsolódó
Eda İşler: Süreyya-űr
Eda İşler: Gyászfotel