David Foster Wallace: Roger Federer mint vallási élmény
David Foster Wallace: Roger Federer mint vallási élmény

Az elmúlt pár évben szinte mindenkinek, aki szereti a teniszt és követi a tévében a férfi ATP Tourt, megvoltak a maga, talán így lehetne mondani, Federer Momentumai. A pillanatok, mikor a fiatal svájci játékát látva leesik az áll, kiugrik a szem és olyan hangok adatnak ki, amelyek átcsalják az élettársakat a szomszéd szobából, hogy rád nézzenek, jól vagy-e.

A Momentumok még intenzívebbek, ha magad is teniszeztél annyit életedben, hogy felfogd, micsoda lehetetlenséget hajtott végre a szemed előtt. Mind tudunk példákat. Íme egy. A 2005-ös US Open döntőjében vagyunk, Federer Andre Agassinak szervál a negyedik szett elején. Középhosszú alapütés-váltás, a mai alapvonali erőtenisz jellegzetes pillangóalakja, Federer és Agassi szélről szélre küldözgetik egymást, mindketten egy alapvonali nyerőt építgetnek… mígnem Agassi váratlanul üt egy erős, éles keresztfonákot, ami Federert egészen kihúzza az előny (= bal) oldalára, és Federer eléri ugyan a széles ütést, ám túl röviden nyesi vissza, csak pár lábbal az adogatóvonalon túlra, Agassi meg persze épp erre játszott, és míg Federer összekaparja magát, hogy megforduljon és visszasprinteljen középre, már mozdul is, hogy még felszállóban érje a lötyögős labdát, és keményen visszaküldi ugyanabba az előny oldali sarokba, hogy kibillentse Federert, ami össze is jön – Federer még nincs messze a saroktól, csak ugye épp a középvonal felé sprintel, a labda meg a háta mögé tart, pont az iménti helyére, és nincs ideje egész testtel visszafordulni, közben Agassi felköveti az ütést a hálóhoz, fonákhoz helyezkedik… és Federer ekkor azt csinálja, hogy behúzza a sugárféket, és három-négy lépésnyit hátraszökken, de lehetetlen sebességgel, hogy tenyerest üssön a fonák sarokból, teljes testsúlya hátratevődik, tenyerese pörgetett süvöltés, egyenesen el a hálóhoz helyezkedő Agassi mellett, aki kiszúr érte, de a labda már el is suhant, végig az oldalvonal mellett, és hajszálpontosan Agassi egyenlő oldali sarkában landol, ez bizony egy nyerő – Federer még hátratáncolóban van, mikor földet ér. És jön az a jól ismert, pillanatnyi döbbent csend, mielőtt a New York-i közönség robban, John McEnroe pedig, fején szakkommentátori fülessel, olyasmit motyog a tévében (kvázi magának, úgy hangzik), „Onnan nyerőt, azt hogy?” Jogos: tekintettel Agassi helyezkedésére és világklasszis gyorsaságára, Federernek a tér egy öt centis átmérőjű csatornáján kellett átküldenie a labdát, hogy elüsse mellette, és megcsinálta, hátramozgás közben, nulla felkészülési idővel és anélkül, hogy belevihette volna a testsúlyát. Lehetetlenség. Kábé mint a Mátrixban.

Nem tudom, milyen hangot adtam ki, de az élettársam azt mondja, berohant, a kanapé tiszta popcorn, én féltérden, a szemem meg mint a dilibolti rugós szemgolyók

Akárhogy is, nagyjából ilyen egy Federer Momentum, ráadásul ez csak tévén keresztül – márpedig, igazság szerint, a tévén nézett tenisz nagyjából úgy viszonyul az élő teniszhez, ahogy a pornó a valóban megélt emberi szerelemhez.

Ami a hírértéket illeti, semmi egetrengető újdonsággal nem szolgálhatunk Roger Federerről. 25 évesen a legjobb teniszező, aki él és mozog. Talán minden idők legjobbja. Dúskálunk az életrajzokban és a portrécikkekben. Épp tavaly csinált róla egy egész adást a „60 Minutes”. Amit csak tudni akarsz Mr. Roger N.M.I. [„No Middle Initial”: „Középső név nélkül” - a ford.] Federerről – a hátteréről, a szülővárosáról (Bázel, Svájc), hogy a szülei milyen józanul és nem-kihasználó módon gondozták a tehetségét, a junior pályafutásáról, az instabilitással és indulatkitörésekkel való korai birkózásáról, hőn szeretett junior edzőjéről, hogy az edző váratlan halála 2002-ben hogyan törte össze és edzette meg Federert, és segítette mostani önmagává válni, pályafutásának eddigi 39 egyéni címéről, nyolc Grand Slamjéről, példásan szilárd és érett hűségéről barátnőjéhez, aki mindenhova vele tart (ami nem túl gyakori a férfi ATP Touron) és intézi az ügyeit (ami a férfi ATP Touron hallatlan), oldszkúl sztoicizmusáról, mentális erejéről, sportszerűségéről és az egész lényéből sugárzó becsületességről, megfontoltságról, illetve bőkezű jótékonykodásáról –, egy gyors Google-kereséssel megtalálod. Üsd ki magad.

Ez a cikk mindezek helyett inkább szól egy néző Federer-élményéről és annak kontextusáról. A konkrét állítás úgy szól, hogy ha sosem láttad élőben játszani a fiatalurat, aztán meglátod, Wimbledon szent pázsitján, a ’06-os kéthetes torna szó szerint fonnyasztó melegében, aztán viharában, akkor könnyen érhet olyasmi, amit a torna egyik sajtóbusz-sofőrje „rohadtul vallásközeli élmény”-ként írt le. Elsőre csábító lehet úgy érteni egy ilyen fordulatot, mint egy újabb túlfűtőtt trópust a sok közül, amikhez az emberek folyamodni szoktak, ha le akarják írni, milyen megélni egy Federer Momentumot. Ám a sofőr szófordulata végül igaznak bizonyult – a szó szoros értelmében, egy pillanatra eksztatikusan –, noha némi időbe és komoly odafigyelésbe került, mire igazsága felderengett.

A szépség nem célja a versenysportoknak, de a magas szinten űzött sport kiemelt terepe az emberi szépség kifejeződésének. A két dolog, durva hasonlattal, úgy passzol egymáshoz, mint a bátorság a háborúhoz.

A szóban forgó emberi szépség a szépség igen sajátos válfaja: bízvást nevezhetjük kinetikus szépségnek. Ereje és varázsa: univerzális. Nemiséghez vagy kulturális normákhoz semmi köze. Amihez minden jel szerint valóságosan köze van, nem más, mint az emberi lények megbékítése a testi létezés tényével.[1]

Férfisportok kapcsán persze soha senki se hozna szóba olyasmit, hogy szépség, kecsesség vagy test. Egy férfi megvallhatja a sport iránti „szeretetét”, de ezt a szeretetet muszáj háborús szimbolikába öltöztetni, és aszerint játszani el: kiesés vs. továbbjutás, rangsorok és helyezések hierarchiája, megszállott statisztikázás, technikai analízis, törzsi és/vagy nemzeti hevület, uniformisok, tömegzsivaj, transzparensek, melldöngetés, arcfestés stb. Nem egészen ismert okokból a militáns kódok a legtöbbünk számára biztonságosabbak, mint a szerelmiek. Ezzel talán te is így vagy, mely esetben a mezomorf alkatú, harcias spanyol, Rafael Nadal a neked való férfias férfi – a bicepszmutogató atlétatrikók meg a kabukis önhergelés díszpéldánya. Nadal Federer nemezise is egyben, emellett az idei Wimbledon nagy meglepetése, mivelhogy salakspecialista, és senki sem várta, hogy túljut majd az első pár körön. Miközben Federer a döntőig menetelve egyáltalán nem szolgált semmi meglepetéssel vagy drámai fordulattal. Úgy lemosta összes ellenfelét, hogy a tévé meg a nyomtatott sajtó már azon aggodalmaskodik, hogy unalmasak a meccsei, és nem támasztanak elég erős konkurenciát a focivébé kiváltotta nemzeti hevülettel szemben.[2]

De a július 9-i férfidöntő maga az álom. A Nadal vs. Federer a múlt havi Roland Garros-döntő újrajátszása; ott Nadal nyert. Federer egész évben összvissz négy meccset vesztett, de mindet Nadal ellen. Ezeket viszont túlnyomórészt lassú salakon játszották, Nadal kedvenc borításán. Federer füvön a legjobb. Másfelől viszont az első heti hőség kissé kiégette a bársonyos wimbledoni pázsitot, így most lassabb a pálya. Aztán az is van, hogy Nadal a füves borításra kalibrálta salak-alapú játékát – az alavonalhoz közelebbről adja a fonákot, jobban megküldi a szervát, leküzdötte hálóallergiáját. Szinte kibelezte Agassit a harmadik körben. A tévétársaságok önkívületben vannak. A meccs előtti percekben, míg a vonalbírók pályára vonulnak matrózblúzra megszólalásig hasonlító vadiúj Ralph Lauren egyenruhájukban, látni, ahogy a centerpálya déli homlokzatának üvegtáblái mögött a kommentátorok gyakorlatilag ülve ugrándoznak a székükben.

Az idei Wimbledon-döntőben megvan a bosszúnarratíva, a király-versus-királygyilkos bonyodalom, a két élesen elütő karakter. Dél-Európa macsó szenvedélye Észak szofisztikált sebészi műérzéke ellen. Apollón és Dionüszosz. Szike és bárd. Jobbkezes és balos. Világelső és -második.

Az egyik oldalon Nadal, aki a végsőkig vitte a modern alapvonali erőteniszt, a másik oldalon az ember, aki megújította a modern teniszt, akinek precizitása és sokoldalúsága ugyanakkora szám, mint a tempója és a lábmunkája, de aki talán sebezhetőbb vagy kiidegelhetőbb, ha épp Nadal van a túloldalon. Egy brit sportújságíró, amint a haverjaival lelkendezik a sajtórészlegben, azt mondja, kétszer is, „itt háború lesz”.

És hát ugye a centerpálya katedrálisában vagyunk. És a férfidöntőt mindig a kéthetes verseny második vasárnapján tartják, aminek a jelképességét Wimbledon azzal nyomatékosítja, hogy az első vasárnap rendszerint szüneteltetik a játékot. És a fröcskölő szélvihar, ami egész délelőtt parkolótáblákat döntögetett és esernyőket forgatott ki, kezdés előtt egy órával hirtelen eláll, és pont ahogy visszahajtják a centerpályán a ponyvát és felállítják a hálótartó oszlopokat, még a nap is előbújik.

Federer és Nadal vastaps közepette bevonul és szertartásosan meghajol az arisztokraták páholya felé. A svájci abban az író színű sportzakóban van, amit a Nike az idei Wimbledonra gyártott neki. Federeren, és talán csak őrajta, nem hat nevetségesen rövidnadrággal és tornacipővel. A spanyol hanyagolja a melegítőt, szóval rögtön bámulhatod az izmait. Ő és a svájci is talpig Nike-ban van, egészen az egyformán megkötött Nike fejkendőkig, a pipával pontosan a harmadik szem felett. Nadal a kendő alá tűri a haját, Federer azonban nem, és a kendőből kiszabaduló tincsek simítgatása és igazgatása a tévénézőknek kijáró legerősebb Federer-tikk; ugyanilyen Nadalnál a labdamenetek közti kényszeres visszavonulás a labdaszedőnél lévő törülközőhöz. Az a helyzet, hogy akadnak további tikkek és allűrök is, ezek adják az élő nézés apró örömeit. Ott az óriási műgond, amivel Roger Federer sportzakóját pályaszéli pótszéke támlájára teríti, ahogy kell, nehogy meggyűrődjön – az összes eddigi meccs előtt így csinálta; van benne valami gyermeki és furcsán aranyos. Vagy az elmaradhatatlan ütőcseréje valamikor a második szettben; az új rendre ugyanolyan átlátszó, kék ragtapasszal lezárt műanyag fóliában van, amelyet óvatosan lefejt az ütőről, és mindig egy labdaszedő kezébe nyom, hogy tüntesse el. Ott van Nadal szokása, ahogy kihúzgálja a térd alá érő rövidgatyáját a fenekéből, miközben a szerva előtt pattogtat, meg ahogy az alapvonal felé menet gyanakvóan ide-oda kapkodja a szemét, mint egy elítélt, aki arra számít, hogy mindjárt megkéselik. És ha nagyon figyelsz, a svájci szervájában is feltűnik valami. Mikor előretartja a labdát és az ütőt, közvetlenül a mozdulatsor megindítása előtt Federer mindig az ütő nyakának V-nyílásába illeszti a labdát, épp az ütőfej alá, egy röpke pillanatra. Ha az illeszkedés nem tökéletes, addig adjusztálja a labdát, míg az nem lesz. Ez mindig nagyon gyors, de ezt is minden alkalommal eljátssza, az első és a második szerváknál is.

Nadal és Federer most együtt melegít, pontosan öt percig, a versenybíró méri. A profi melegítéseknek, amelyekről a tévé úgy határozott, hogy téged úgysem érdekelnének, erősen szabályozott rendje és etikettje van. A centerpálya 13000 férőhelyes, meg ami még csurran-cseppen. Ezen felül jó pár ezren megtették, amit a helyiek minden évben önszántukból készséggel megtesznek, nevezetesen: kifizették a bejáratnál a borsos belépti díjat, aztán piknikkosarakkal és szúnyogsprével felszerelkezve összegyűltek, hogy kintről nézzék végig a meccset az egyes óriási kivetítőjén. A megfejtéseket várjuk a szerkesztőségbe.

Közvetlenül a meccs előtt a hálónál ünnepélyes pénzfeldobással eldöntik, ki szervál először. Újabb wimbledoni rituálé. Idén William Cainest érte a megtiszteltetés, hogy a játékvezető és a torna főbírója asszisztálásával feldobhatja az érmét. William Caines egy hétéves kisfiú Kentből, aki kétéves korában májrákot kapott, aztán túlélte a műtétet és a szörnyű kemót. A Cancer Research UK képviseletében van itt. Szőke, rózsás arcú és nagyjából Federer derekáig ér. A rituálisan újrajátszott dobásra a tömeg egyetértően morajlik. Federer végig szórakozottan mosolyog. A háló túloldalán Nadal helyben táncol, mint egy bokszoló, közben oldalsó karlendítéseket végez. Nem tudom biztosan, hogy az amerikai társaságok közvetítik-e a pénzfeldobást vagy sem, hogy a ceremónia benne foglaltatik-e szerződéses kötelezettségeikben vagy bevághatnak valami reklámot a helyére. Amint Williamet lekísérik, újabb üdvrivalgás, de most szórványos és töredezett; a nézőtér nagy része nem igazán tudja, mit kezdjen a helyzettel. Mintha csak a rituálé lezárultával kezdene leesni az embereknek, hogy miért kapott benne szerepet a kisfiú. Érezhetően van valami jelentősége, ami feszélyező is meg nem is, hogy az álomdöntőn egy rákos gyermek dobta fel az érmét. Az érzetnek, hogy mi is ebben a jelentős, ott-a-nyelved-hegyén jellege van, aminek a megfoghatatlansága legalább az első két szett végéig megmarad.[3]

Az élsportolók szépségét jóformán lehetetlen közvetlenül leírni. Vagy akár érzékeltetni. Federer tenyerese hatalmas cseppfolyós korbács, fonákja egykezes, kivezetheti laposan, fűszerezheti pörgetéssel vagy alá is nyeshet – a nyesést olyan vágással, hogy a labda alakzatokat rajzol a levegőbe, aztán mondjuk bokamagasságban csúszik meg a füvön. Szervája sebessége világklasszis, helyezése és változatossága az a szint, aminek senki más a közelébe sem ér; a szervamozdulat rugalmas, nem hivalkodó, egyetlen jellegzetessége (tévén keresztül) egyfajta angolnaszerű egész testes suhintás az elütés pillanatában. Anticipációja és pályaérzéke másvilági, lábmunkája az egész mezőnyben páratlan – gyerekkorában foci-csodagyerek is volt. Ez mind-mind tény, és mégis, egyik sem magyaráz meg semmit, egyik sem képes érzékeltetni, milyen élmény nézni a játékát. Első kézből tapasztalni játéka szépségét és zsenialitását. Szóval kénytelen vagy kerülőúton közelíteni esztétikai sajátosságához, körülbeszélni, vagy – mint Aquinói Tamás a maga kimondhatatlanját – annak alapján definiálni, ami nem igaz rá.

Egyvalami biztos nem igaz rá: nem közvetíthető.

 Legalábbis teljes egészében nem. A tévétenisznek vannak előnyei, ám ezek az előnyök hátrányokkal járnak, és ezek közt a legfőbb egyfajta illuzórikus intimitás. A tévé lassított visszajátszásai, közelijei és grafikái megannyi tévénézői kiváltság, amelyektől föl se tűnik, a közvetítésben mennyi minden elvész. Elsősorban a versenytenisz nyers fizikalitása vész el, a labda mozgásának és a játékosok reakcióinak sebességérzete. Ezt a veszteséget nem nehéz megmagyarázni. A televízió számára prioritás, hogy egy-egy labdamenet alatt befogja az egész pályát, egészleges nézetet adjon, hogy a nézők egyszerre lássák mindkét játékost, egyben az ütésváltás fokozatosan kibontakozó geometriáját. Ezért választ a tévé távlatos kilátópontot, jó magasan, valamelyik alapvonal mögött. Te, a néző, a pálya felett és mögött vagy, és onnan nézel lefelé. Az ilyen perspektíva, mint azt bármely művtöristől megtudhatod, „rövidíti” a pályát. A hús-vér tenisz, végtére is, háromdimenziós, a tévéképernyő viszont két dés képet ad. A képernyőn elsikkadó (vagy inkább: -torzuló) dimenzió nem más, mint a pálya tényleges hossza, az alapvonalak közti 78 láb [23,77 m - a ford.]; a gyorsaság pedig, amivel a labda átszeli ezt a térhosszt, nem más, mint az ütési sebesség, és tévén keresztül ez sem jön át, noha a helyszínen ülőkben áhítatos borzongást kelt. Ha neked mindez túlságosan elvontnak vagy nyakatekertnek hangzik, feltétlenül menj ki személyesen egy profi tornára – ajánlom az első körök külső pályáit, ahol az oldalvonaltól 20 lábra [6 m - a ford.] ülhetsz –, és mérd fel magad a különbséget. Ha csak tévében láttál teniszt, egyszerűen nem tudhatod, milyen erővel ütik meg a profik a labdát, milyen gyorsan mozog a labda[4], milyen kevés idejük van a játékosoknak elérni a labdát és milyen fürgén képesek mozogni, kitámasztani, ütni és visszazárni. És senki sem olyan fürge vagy megtévesztően könnyed, mint Roger Federer.

Ami érdekes módon kevésbé sikkad el a tévéközvetítésben, az Federer intelligenciája, ez ugyanis gyakran a szögekben nyilvánul meg. Federer képes észrevenni vagy megnyitni olyan réseket és szögeket a nyerőkhöz, amelyeket senki sem lát előre, a televízió perspektívája pedig tökéletesen alkalmas az ilyen Federer Momentumok észrevételére és visszanézésére. Azt viszont már jóval bajosabb tévén keresztül értékelni, hogy a látványos szögek és nyerők sosem a semmiből teremnek – általában jó pár ütéssel korábban előkészíti őket, és épp annyira függnek attól, ahogy az ellenfelek helyezkedését manipulálja, mint a kegyelemdöfés sebességétől vagy helyezésétől. Annak megértése pedig, hogy Federer miért és hogyan képes más világklasszis sportolókat ide-oda rángatni, a modern alapvonali erőtenisz mélyebb szakmai értését követeli meg, mint aminek a biztosítására – megint ide lyukadunk ki – a tévét kitalálták.

Wimbledon furcsa. Valóban a játék Mekkája, a tenisz katedrálisa; de könnyebb lenne fenntartani a kívánatos szintű helyszíni hódolatot, ha a torna nem próbálná újra meg újra a fejedbe verni, hogy a tenisz katedrálisa. Wimbledon a vaskos önelégültség meg a fáradhatatlan önreklámozás és személyes márkaépítés sajátos ötvözete. Kicsit olyan, mint azok az autoritás-figurák, akiknek az irodájában a legutolsó plakett, oklevél és díj is, amit valaha kaptak, kint lóg a falon, te meg valahányszor belépsz az irodába, kénytelen vagy rápillantani a falra és kinyögni valamit, ami jelzi, mennyire le vagy nyűgözve. Wimbledon falait nagyjából az összes fontosabb folyosó és átjáró mentén múltbeli bajnokok ütéseit, Wimbledonnal kapcsolatos tények és érdekességek listáit, történelmi tanokat és más egyebeket mutató poszterek és táblák borítják. Ezek a cuccok részint érdekesek; részint simán csak furák. A Wimbledon Lawn Tennis Museumban például tartanak egy gyűjteményt az összes létező ütőtípusból, amelyet az elmúlt évtizedek tornáin valaha használtak, a Millenium épület[5] második emeleti folyosóján pedig az egyik tábla a sok közül épp ezt a kiállítást promózza fotókkal és egy rövidke ismeretterjesztő szöveggel, amely kvázi „Az ütő történetét” nyújtja. Íme, sic, a szöveg drámai zárlata:

Napjaink pehelysúlyú keretei, amelyek űrkorszaki anyagokból készülnek, úgymint grafir, boron, titánium és kerámia, és nagyobb fejjel – középméretben (90-95 négyzet inch [580 négyzetcentiméter - a ford.]) vagy túlméretezve (110 négyzet inch [709 négyzetméter - a ford.]) –, teljesen megváltoztatták a játék karakterisztikumait. Manapság az erős ütőjátékosok dominálnak kemény pörgetett tenyeresekkel. A szerva-röpte játékosok és mindazok, akik a finomságra és az érintésekre támaszkodtak, lényegében eltűntek.

Enyhén szólva fura, hogy egy efféle diagnózis továbbra is ilyen prominens helyen lóg, Federer wimbledoni országlásának negyedik évében, mióta a svájci az érintéseknek és a finomságnak (legalábbis) McEnroe csúcskorszaka óta nem látott fokozatait hozta a férfi teniszbe. De igazából a tábla is csak a dogma erejéről tanúskodik. Majd két évtizeden át az volt a pártvonal, hogy bizonyos előrelépések az ütőtechnológiában, az állóképesség-fejlesztésben és a súlyedzésben a fürgeség és a finesz játékából az atlétikusság és a nyers erő játékává alakították a profi teniszt. És a mai alapvonali erőjáték etiológiájaként a pártvonal nagyjából helytálló is. A mai profik tényleg számottevően nagyobbak, erősebbek és jobban kondicionáltak[6] , a csúcstechnológiás kompozit ütők pedig valóban megnövelték a lehetőségeiket a sebesség és a pörgetés terén. Hogy akkor mégis hogyan képes valaki Federer hibátlan fineszével dominálni a férfiak mezőnyét, széleskörű dogmatikus zavar forrása.

Háromféle érvényes magyarázat adható Federer felemelkedésére. Az egyikben a misztérium és a metafizika is közrejátszik, és azt hiszem, ez jár legközelebb az igazsághoz. A másik kettő szakmázósabb, és jobb újságírói alapanyag.

A metafizikai magyarázat úgy szól, hogy Roger Federer azon ritka, félistenszerű sportolók egyike, akikre szemlátomást nem vonatkoznak, legalábbis részben nem, a fizika bizonyos törvényei.

 Itt olyanok kínálnak jó analógiát, mint Michael Jordan[7], aki nemcsak embertelenül magasra bírt ugrani, de konkrétan egy-két szívverésnyivel hosszabban lógott a levegőben, mint amennyit a gravitáció enged, illetve Muhammad Ali, aki tényleg „végigsiklott” a ponyván és bevitt két-három pofont annyi idő alatt, amennyi egyhez kell. És Federer ilyen típus – ezt nevezzük zseninek vagy mutánsnak vagy avatárnak. Nem kapkod, sosem billen ki. A beérkező labda a másodperc töredékével hosszabban lóg előtte a levegőben, mint várnád. A mozdulatai inkább lazák, mint atlétikusak. Akárcsak Ali, Jordan, Maradona és Gretzky, egyszerre tűnik kevésbé szilárdnak és szilárdabbnak, mint ellenfele. Talpig fehérben, amit Wimbledon valamiért továbbra is előírhat, tényleg úgy fest, mint ami talán (azt hiszem) valójában: olyan teremtmény, akinek a testét egyszerre alkotja hús és, valamiként, fény.

Ebben a dologban, a készségesen lelassító, levegőben lógó labdával, amely mintha alávetné magát a svájci akaratának – ebben valódi metafizikai igazság rejlik. Akárcsak a következő anekdotában. A július 7-i elődöntő után, ahol Federer megsemmisítette Jonas Björkmant – nem csak megverte, megsemmisítette –, és közvetlenül a kötelező meccs utáni sajtótájékoztató előtt, ahol Björkman, aki jóban van Federerrel, megvallja, hogy kimondottan örült, amiért „övé volt a legjobb hely”, ahonnét végignézhette, amint a svájci „a lehető legtökéletesebben játszott, ahogy csak teniszezni lehet”, Federer és Björkman dumálgatott és poénkodott, aztán Björkman rákérdezett, hogy mégis mennyire tűnt természetellenesen nagynak odakint a pályán Federernek a labda, mire Federer visszaigazolta, hogy valóban akkorának tűnt, „mint egy kosárlabda vagy egy bowlinggolyó”. Csak hülyéskedni akart, szerényen, hogy kicsit feldobja Björkmant, egyben jelezze, őt magát is meglepte, milyen szokatlanul jól játszott aznap; ám akaratlanul is felfedett valamit abból, hogy milyen érzés teniszeznie. Képzeld el, hogy olyasvalaki vagy, akinek természetfelettien jók a reflexei, kiemelkedő a koordinációja és a fürgesége, és magas szinten teniszezik. Játék közben nem az lesz a benyomásod, hogy fenomenálisak a reflexeid meg az ütőerőd; inkább úgy fog tűnni, mintha a teniszlabda lenne kimondottan nagy és lomha, te meg mindig bőven ráérnél elütni. Vagyis nem fogod tapasztalni az (empirikus értelemben: valós) gyorsaságot és ügyességet, amit az élő közönség, miközben a sebességtől sistergő és elmosódó teniszlabdákat bámulja, neked tulajdonít.[8]

A gyorsaság nem minden. Most kezdünk el szakmázni. Gyakran mondják, hogy a tenisz „centiken múlik”, de a klisé többnyire arra vonatkozik, hogy hol ér földet a labda. Az érkező labda elütése tekintetében a tenisz valójában mikrométereken múlik: az ütés pillanata körül elenyészően apró változtatásoknak is óriási hatása van rá, hogy hová és hogyan pattan vissza a labda. Hasonló elv indokolja, hogy miért vezet egy puska célzásakor a legkisebb pontatlanság is elvétéshez, ha a célpont elég messze van.

Szemléltetésképp most lassítsunk le mindent. Képzeld magad teniszütővel a kézben közvetlenül az egyenlő oldali alapvonal mögé. A tenyeresedre szerválnak – elfordulsz (vagy forogsz), hogy az oldalad nézzen a labda hozzád vezető útvonala felé, és elkezded hátravinni az ütőd a tenyeres ritörnhöz. Vizualizáld a dolgot egészen addig, míg már félig benne vagy az ütőmozdulat kivezetésében; az érkező labda most épp az elülső csípőd előtt jár, mondjuk hat inch-re [15 cm - a ford.] az érintési ponttól. Vegyük végig, milyen változók játszanak. A vertikális síkon az ütődet csak pár fokkal előre- vagy hátrafordítva pörgetett ütés vagy nyesés lesz a kimenetel, ebben a sorrendben; függőlegesen tartva lapos, pörgésmentes pattanás várható. Horizontálisan az ütőfejed mégoly minimális balra vagy jobbra igazítása és a labda, mondjuk, egy milliszekundummal előbbi vagy későbbi elütése keresztpályás vagy egyenes ritörnt eredményez. Az alapütésed mozdulatsorának és kivezetésének ívében további apró módosítások segítenek meghatározni, milyen magasan szálljon át a ritörn a háló felett, ami, együtt a sebességgel, amellyel lendítesz (és a hozzáadott ráfordulás bizonyos karakterisztikumaival egyetemben), befolyásolják, milyen mélyen vagy röviden landol majd az ellenfeled térfelén a labda, milyen magasra pattan, stb. Ezek persze csak a legkézenfekvőbb megkülönböztetések – például létezik erősen pörgetett vs. enyhén pörgetett, vagy élesen keresztpályás vs. csak enyhén keresztpályás ütés, stb. Az is kérdés, hogy milyen közel engeded a testedhez a labdát, milyen gripet használsz, mennyire hajlítod be a térded és/vagy viszed előre a testsúlyod, és hogy képes vagy-e rajta tartani a szemed a labdán, közben pedig figyelni, mit csinált az ellenfeled a szervája után. Mindez szintén számít. Meg az is van, hogy nem valami statikus tárgyat hozol mozgásba, hanem egy feléd tartó lövedéknek a röptét és (változó mértékben) a forgásirányát fordítod vissza – ami, profi teniszről lévén szó, olyan sebességgel tart feléd, hogy tudatos gondolkodásra esélyed sincs. Mario Ančić első szervája, példának okáért, gyakran 130 mérföld/órával érkezik. Mivel Ančić alapvonala 78 lábra van a tiédtől, ez azt jelenti, hogy a szervájának 0,41 másodpercre van szüksége az út megtételéhez.[9] Ez kevesebb, mint amennyi két gyors pislantáshoz kell.

A tanulság: a profi tenisz az akaratlagos cselekvéshez túlságosan rövid időintervallumokból épül. Temporálisan inkább a reflexek, a tisztán fizikai reakciók hatáskörében vagyunk, amelyek a tudatos gondolkodás mögött mennek végbe. És mégis, egy szerva effektív visszaadása döntések és fizikai kiigazítások széles skálájának a függvénye, amelyek sokkal-sokkal komplikáltabbak és akaratlagosabbak, mint pislogni, felugrani, ha rád ijesztenek stb.

Egy keményen megküldött teniszlabda sikeres visszaadása olyasmit követel, amit „kinesztetikus érzéknek” szokás nevezni. Ez a készség arra való, hogy összetett és nagyon gyors feladatokat zsinórban végrehajtva irányítsd a tested és mesterséges kiterjesztéseit. Egyes alkotóelemei megnevezésére a nyelv komplett fogalomfelhőt biztosít: érzékelés, tapintás, alkat, propriocepció, koordináció, szem-kéz koordináció, kinesztézia, kecsesség, kontroll, reflexek és így tovább. Ígéretes junior játékosoknál a sokat emlegetett extrém napi edzésrend elsődlegesen a kinesztetikus érzék finomítását célozza.[10] A képzés egyszerre izomzati és idegrendszeri. Ha ütések ezreit hajtod végre nap mint nap, lassacskán kifejlődik a készség, hogy „érzésre” csináld, amit szabályszerűen tudatos mérlegeléssel lehetetlen megcsinálni. Az ilyen repetitív gyakorlatsorok a kívülállók szemében gyakran lélekölőnek vagy akár kegyetlennek tűnnek, ám a kívülállók nem érezhetik, mi megy végbe a játékos testében – apró kiigazítások sorozatos egymásutánja, és minden igazítás hozadékainak az érzete, ami egyre mélyebben leülepszik, még ha mindinkább kiszorul is a köznapi tudatból.[11]

A komoly kinesztetikus képzés megkívánta idő és fegyelem az egyik oka, hogy a legjobb profik (legeslegkésőbb) kora kamaszkoruktól fogva ébren töltött idejük zömét a tenisznek szentelik. Roger Federer például 13 éves korában mondott le végérvényesen a fociról, egyben a normális gyermekkorról, és felvételizett az Ecublensben működő svájci nemzeti teniszközpontba. 16 évesen hagyott fel középiskolai tanulmányaival, és kezdett komoly nemzetközi tornákra járni.

Mindössze pár hétre rá, hogy abbahagyta a sulit, Federer megnyerte a junior Wimbledont. Ezt nyilvánvalóan nem csinálja meg az összes junior, aki a tenisznek szenteli az életét. Tehát, ugyanilyen nyilvánvalóan, más is közrejátszik, mint a befektetett idő és edzés – a színtiszta tehetség, és annak fokozatai. A rendkívüli kinesztetikus készségeknek feltétlenül meg kell lenniük (mérhetően) a gyerekben, hogy megérje éveket pakolni az edzésébe és a képzésébe… de onnantól a krém lassacskán kiemelkedik és elválik a többitől. Szóval, Federer egyeduralmának egyik típusú szakmai magyarázata, hogy kinesztetikusan kicsit jobbak az adottságai, mint a többi férfi profinak. Csak egész kicsivel, hisz a Top 100 összes tagja kinesztetikus tünemény – de mint tudjuk, a tenisz centiken múlik.

Ez a válasz elfogadható, de hiányos. 1980-ban talán nem tűnt volna hiányosnak. 2006-ban viszont felmerül a kérdés, hogy az efféle tehetség vajon miért nyom még mindig annyit a latban. A dogmában és a wimbledoni táblában, mint már szóba került, rejlik némi igazság. Kinesztetikus virtuozitás ide vagy oda, Roger Federer épp a valaha volt legnagyobb, legerősebb, legfittebb, legjobban edzett és képzett profi férfimezőnyt dominálja, ahol mindenki olyan nukleáris ütőt használ, amely a közvélekedés szerint eljelentéktelenítette a kinesztetikus érzék finommechanikáját:

mintha valaki Mozartot próbálna fütyülni egy Metallica-koncerten.

Megbízható források szerint a tiszteletbeli pénzfeldobó, William Caines háttérsztorija úgy szól, hogy egy napon, 2 és féléves korában, az édesanyja talált egy csomót a hasán, elvitte orvoshoz, a csomót pedig rosszindulatú májdaganatként diagnosztizálták. Innentől, persze, az ember el se bírja képzelni… a kisgyereket, ahogy kemózzák, rendes kemóval, az anyját, aki ezt kénytelen végignézni, aztán hazavinni, ápolni, aztán visszavinni ugyanoda további kemóért. Vajon mit felelt a gyermeke kérdésére – a nagy kérdésre, a kézenfekvő kérdésre? És ki tudta volna megválaszolni az övét? Mit mondhatott volna bármilyen pap vagy lelkész, ami ne hatott volna groteszknek?

Nadal 2-1-re megy a döntő második szettjében, és nála a szerva. Federer semmire nyerte az első szettet, de aztán kicsit elkényelmesedett, amire olykor hajlamos, és hamar bukta az adogatójátékát. Most, Nadal szervája után, jön egy tizenhat ütéses labdamenet. Nadal jóval erősebben szervál, mint Párizsban, ez pedig középre megy. Federer laza tenyerest löbböl vissza, magasan a háló felett, amit megtehet, mert Nadal sosem jön fel szerva után. Erre a spanyol jellegzetesen erős pörgetett tenyerest üt, mélyen Federer fonákjára; Federer még erősebb pörgetett fonákot ad vissza, egy szinte salakpályás ütést. Ez váratlan, és enyhe hátrálásra készteti Nadalt, aki rövid, kemény, alacsonyan szálló ütéssel válaszol, ami épp a szervavonal T-je mögött landol, Federer tenyeresén. Mások ellen Federer simán lezárná a menetet egy ilyen labdával, ám Nadal egyebek mellett azért okoz neki gondot, mert gyorsabb, mint a többiek, olyasmit is el tud érni, amit ők nem; úgyhogy Federer itt most csak egy lapos, középerős keresztpályás tenyerest üt, nem a nyerőre megy, hanem egy alacsonyan, hegyesszögben pattanó labdára, ami felcsalja Nadalt, egyben kihúzza az egyenlő, fonák oldalára. Nadal futtában kemény, vonalmenti egyenes fonákot ad Federer fonákjára; Federer azonnal visszanyesi ugyanarra az oldalra, és lassan, a hátrapörgéstől lebegősen száll a labda, visszakényszerítve Nadalt az iménti helyére. Nadal nyomban visszanyesi – ez már a harmadik vonalmenti egyenes ütés ugyanazon az oldalon –, Federer pedig ismét visszanyesi ugyanoda, ez most még lassabb és lebegősebb, Nadal pedig beleáll, és jókora egyenes kétkezest ad – Nadal mintha lecövekelt volna az egyenlő oldalán; már vissza se mozog az alapvonal közepéhez az ütések között; Federer kicsit hipnotizálta. Federer most nagyon kemény, mélységi pörgetett fonákot üt, a sistergőset, épp Nadal alapvonalának adogatóoldalára, Nadal eléri és keresztpályás tenyeressel adja vissza, mire Federer még keményebb, még erősebb keresztpályás fonákkal válaszol, ami alapvonal-mély és olyan gyorsan száll, hogy Nadal kénytelen a hátsó lábáról ütni a fonákot, aztán összekaparni magát, hogy visszaérjen középre, míg az ütés Federertől talán két lábra landol, megint a fonákján. Federer a labdájához lép, és most teljesen másmilyen keresztpályás fonákot üt, jóval rövidebbet és élesebb szögben, olyan szögben, amire senki sem számíthatott, és olyan erős és olyan eszelősen pörög, hogy laposan ér földet, épp az oldalvonal mellett, és nehézkesen emelkedik a lepattanás után, Nadal pedig nem tud mögé kerülni, hogy leállítsa, és az alapvonal felől, laterálisan sem érheti el, nem engedi a szög meg a kifelé pörgés – ott a pont. Bámulatos nyerő, újabb Federer Momentum; ám ha élőben nézed, feltűnik, hogy ezt a nyerőt Federer négy, talán már öt ütéssel korábban elkezdte előkészíteni. A legelső oldalvonalmenti nyeséstől fogva mindent arra talált ki a svájci, hogy megmozgassa Nadalt, aztán elaltassa, aztán kizökkentse a ritmusából és az egyensúlyából, majd megnyithassa azt a végső, elképzelhetetlen szöget – a szöget, ami az extrém pörgetés nélkül nem jöhetett volna létre.

A mai alapvonali erőteniszt az extrém pörgetés fémjelzi. A wimbledoni tábla erre ráhibázott.[12] De hogy miért olyan kulcsfontosságú a pörgetés, már kevésbé köztudott. Annyi köztudott, hogy a csúcstechnológiás kompozit ütők jóval nagyobb sebességet kölcsönöznek a labdának, kábé mint az alumínium baseball ütők a jó öreg faütőkhöz képest. Ám ez a dogma hamis. Igazság szerint a szénszálas kompozitok – azonos húzószilárdság mellett – könnyebbek a fánál, ezért aztán a modern rakettek pár unciával könnyebbek [1 u = ~28 g - a ford.], a fejük pedig legalább egy inch-csel szélesebb lehet [1 i = 2,54 cm - a ford.], mint a vintidzs Kramer és Maxply. A fejszélesség a lényeges. A szélesebb fej azt jelenti, hogy nagyobb a teljes húrterület, ami azt jelenti, hogy nagyobb a sweet spot. Ha kompozit ütőd van, nem muszáj a húrok pontos geometriai középpontjával eltalálnod a labdát, hogy optimális sebességet generálj. És ahhoz se kell a középpont, hogy pörgést generálj, pörgést, amihez (tudod) enyhén be kell hajlítanod az ütőfejet és fölfelé tekerned az ütőt, hogy inkább mintegy súrold a labdát, ne pedig direktben megüsd – ezt, lévén kisebb a fejük és szűkösebb a sweet spotuk, elég bajos volt megcsinálni a faütőkkel. A kompozitok könnyebb, szélesebb feje és bőségesebb középpontja megkönnyíti, hogy a játékosok gyorsabban lendítsenek és jóval erősebb pörgést vigyenek a labdába… ráadásul minél jobban megpörgeted a labdát, annál keményebben ütheted meg, ugyanis kiszélesedik a hibahatár: a pörgéstől a labda magasan a háló felett száll át, meredeken felível, de aztán sebesen lecsapódik az ellenfél oldalán (ahelyett, hogy mondjuk kirepülne a pályáról).

Szóval az alapképlet úgy fest, hogy a kompozit ütők megkönnyítik a pörgetést, a pörgetés jóvoltából pedig az alapütések lényegesen gyorsabbak és keményebbek lehetnek, mint húsz éve – ma már megszokott látvány, hogy a férfi profikat elemeli a földtől az ütésük ereje, és félig elfordítja a levegőben, pedig a régi időkben ilyesmit csak Jimmy Connorstól láttunk.

Egyébként nem Connors az alapvonali erőtenisz atyja. Irdatlan erővel püfölte a labdát az alapvonalról, az igaz, ám az alapütései laposak és pörgésmentesek voltak, és szorosan a háló fölött szálltak át. Björn Borg sem tekinthető vérbeli alapvonali erőjátékosnak. Borg és Connors is a klasszikus alapvonali tenisz sajátos változatát játszották, ami a még klasszikusabb szerva-röpte játék egyfajta ellensúlyaként fejlődött ki – ugyanis évtizedeken át utóbbi volt a férfi tenisz egyeduralkodó formája, John McEnroe pedig legjelentősebb modern képviselője. Ez neked talán nem új, és talán azt is tudod, hogy McEnroe lenyomta Borgot, aztán többé-kevésbé uralta a férfi mezőnyt, míg meg nem jelent az 1980-as évek közepe táján (a) a modern kompozit rakett[13], (b) Ivan Lendl, aki a kompozit egy korai típusát használta, és aki az alapvonali erőtenisz valódi szülőatyja.[14]

Ivan Lendl volt az első topjátékos, akinek az ütéseit és a taktikáját mintha konkrétan a kompozit ütő sajátos kapacitásaira találták volna ki. Arra játszott, hogy az alapvonalról nyerjen pontokat, akár elütésekkel, akár azonnali nyerőkkel. Arzenálja alapütéseire épült, különösen a tenyeresére, amit ellenállhatatlan erővel tudott ütni, pontosan a labdapörgetés mértéke miatt. Sebesség és pörgetés vegyítése tette lehetővé azt is, hogy Lendl olyasmivel operáljon, ami az alapvonali erőtenisz térhódításában végül főszerepet játszott. Elszállt, hihetetlen szögeket tudott kihozni izomból megküldött alapütéseiből, főként abból a sebességből kifolyólag, amellyel az erős pörgetés lerántotta és földre kényszerítette a labdát anélkül, hogy kiment volna. Visszatekintve, ez az aspektus alapjaiban változtatta meg az agresszív tenisz fizikáját. A szerva-röpte évtizedeken át a szögektől volt gyilkos. Minél közelebb van az ember a hálóhoz, az ellenfél térfele annál nyitottabb: a röptézés klasszik előnye, hogy olyan szögekben üthetsz, amelyek az alapvonalról vagy középtájról bőven kimennének. De egy pörgetett alapütés, ha igazán extrém, elég sebesen és élesen rántja le a labdát, hogy csomó ugyanilyen szöget kreáljon. Pláne, ha az alapütést kissé rövidebb labdából ütöd el – minél rövidebb a labda, annál több szög lehetséges. Sebesség, pörgetés, agresszív alapvonali szögek: és ím, így lett az alapvonali erőtenisz.

Nem arról van szó, hogy Ivan Lendl halhatatlanul jelentős teniszjátékos lett volna. Egyszerűen csak ő volt az első topjátékos, aki bemutatta, mire képes az erős pörgetéssel kombinált nyers erő az alapvonalról. És ami a legfontosabb: az eredményt le lehetett másolni, akárcsak a kompozit ütőt. A fizikai adottságok és a képzettség bizonyos küszöbén túl az atlétikusság, az agresszió, illetve a megnövelt izomerő és állóképesség lett az alap. Az eredmény (átugorva mindenféle bonyodalmakat és alváltozatokat[15]) a profi férfi tenisz elmúlt húsz éve: egyre nagyobb, erősebb, fittebb játékosok generálnak helyben állva példátlan sebességet és pörgést, hogy kikényszerítsenek egy rövid vagy gyönge labdát, amire aztán lecsaphatnak.

Beszédes statisztika: mikor Lleyton Hewitt legyőzte David Nalbandiant a 2002-es Wimbledon férfi döntőjében, egy árva pont sem esett szerva-röptéből.[16]

A tankönyvi alapvonali erőtenisz nem unalmas – pláne a régimódi szerva-röpte két szemvillanásnyi labdameneteihez vagy a klasszikus alapvonali játék monoton moonballozásához képest. [„Moonball”: magasan szálló labda az ellenfél alapvonalához. - a ford.] Valahogy mégis statikus, és nagyon is megvannak a korlátai, szóval korántsem a tenisz evolúciós végpontja, amivel a szakértők éveken át riogattak. Ezt pedig nem más mutatta meg – ráadásul a modern játék keretein belülről – mint Roger Federer.

A belül a hangsúlyos; erről feledkezik meg a tisztán neurális elemzés. És ezért nem szabad félreértenünk az olyan szexi attribúciókat, mint az érintés meg a finomság. 

Federernél nincs olyan, hogy vagy-vagy. A svájcinak megvan Lendl és Agassi ereje az alapütéseknél, rendesen elemelkedik a földtől lendítés után, és még Nadalt is kibombázza a pálya végéből. 

Ami a wimbledoni táblában igazán furcsa és félrevezető, az az általánosan kesergő hangneme. A finomság, az érintés és a finesz nem halt ki az alapvonali erőtenisz korszakában. Hiszen 2006-ban még mindig benne járunk az alapvonali erőteniszben: Roger Federer elsőrangú, brutáljó alapvonali erőteniszező. Annyi csak, hogy több is annál. Ott van még a játékintelligenciája, az okkult anticipációja, a pályaérzéke, hogy képes ellenfeleit nyitott könyvként olvasni és manipulálni, keverni a sebességet meg a pörgetést, félrevezetni és leplezni, meg hogy a taktikai előérzetet, a periférikus látást és a kinesztetikus tartományt egyaránt kihasználja, nem csupán a begyakorolt erőt – mindezzel pedig rávilágított a ma játszott férfi tenisz határaira, egyben a benne rejlő lehetőségekre.

Ez persze baromi fellengzősen és túl szépen hangzik, de kérlek, értsd jól, hogy hősünk esetében egyáltalán nem fellengzős vagy absztrakt. Vagy szép. Épp oly határozottan, gyakorlatiasan, parancsolón, ahogy Lendl annak idején átverte a saját felfedezését, Roger Federer tanúsítja, hogy a mai profi játék sebessége és ereje pusztán a csontváz, nem a hús. Újra megtestesítette (átvitt értelemben és szó szerint is) a férfi teniszt; a játék jövője, évek óta először, megjósolhatatlan. Látnod kellett volna a komplexum külső pályáin, micsoda változatos balett ment az idei junior Wimbledonon. Ejtett röpték és kevert pörgetések, ütemtelen szervák, három ütésre előre megtervezett húzások – persze, az alapvetésnek számító nyögések és dörrenő labdák mellett. Hogy valami feltörekvő Federer-szerűség jelen volt-e a juniorok között, az persze nem tudható. A zseni másolhatatlan. Az inspiráció azonban ragályos, és számtalan formát ölthet – és pusztán csak végignézni, közelről, ahogy az erő és az agresszió sebezhetővé válik a szépséggel szemben, annyi, mint inspirációt nyerni – és (tünékeny, halandó módon) megbékélést.[17]

Javítás. 2006. Aug. 27. A múlt vasárnapi PLAY magazinban Roger Federerről, a teniszjátékosról megjelent cikk hiányosan idézett fel egy Federer és Andre Agassi közti labdamenetet a 2005-ös United States Open döntőjéből, és hibásan írta le Agassi helyezkedését az utolsó ütéskor. A labdamenet közepén több alapütést is váltottak, amiről a cikk nem tett említést. Agassi pedig az alapvonalnál maradt Federer nyerő ütésekor; nem ment fel a hálóhoz.

Jegyzetek:

A szerző jegyzetei:

[1] Csomó hátulütője van, hogy testben élünk. Ha ez nem olyan magától értetődő, hogy ne kelljen hozni példákat, hirtelenjében említhetjük a fájdalmat, a gyulladásokat, a testszagot, az émelygést, az öregedést, a gravitációt, a szepszist, az ügyetlenséget, a betegséget, a korlátokat – a fizikai szándékaink és tényleges képességeink közti valamennyi törést. Ki vonná kétségbe, hogy a testtel való megbékéléshez segítségre szorulunk? Hgy sóvárgunk rá? Végül is, a tested hal meg.

Nyilván csodálatos dolgok is adódnak abból, hogy testben élünk, csakhogy ezeket jóval nehezebb valós időben felfognunk és értékelnünk. Kicsit mint a ritka, csúcspontszerű érzéki epifániák („De jó, hogy van szemem látni ezt a napfelkeltét!”, stb.), a legnagyobb sportolók is mintha katalizálnák az arra való figyelmünket, hogy milyen nagyszerű is tapintani és észlelni, átszelni a teret, interakcióba lépni az anyaggal. Persze arról, amit a legnagyobb sportolók meg tudnak csinálni a testükkel, mi, többiek, legfeljebb csak álmodhatunk. De ezek az álmok lényegesek – sok mindenért kárpótolnak.

[2] Különösen az itteni amerikai média homlokát felhőzi aggodalom, idén ugyanis semelyik nemben nem jutott amerikai még a negyeddöntőkig sem. (Ha bírod az obskúrus statisztikákat: ilyesmi 1911 óta először esett meg Wimbledonban.)

[3] Valójában nem ez volt az egyetlen Federer-és-beteg-kisfiú esemény Wimbledon második hetében. Három nappal a férfi döntő előtt lezajlik egy Különleges Négyszemközti Interjú Mr. Roger Federerrel* a Nemzetközi Teniszszövetség (ITF) egy kicsi, zsúfolt irodájában, valahol a Sajtóközpont harmadik emeletén. Közvetlenül utána, ahogy az ATP játékosképviselője a hátsó ajtó felé terelgeti Federert a következő beütemezett kötelezettségére, az egyik ITF-es arc (aki a Különleges Interjú alatt végig hangosan telefonált) odalép azzal, hogy csak egy pillanatra rabolná Roger idejét. A férfi, akinek ugyanolyan enyhe, meghatározhatatlanul külföldi akcentusa van, mint az összes ITF-es arcnak, azt mondja: „Nézze, gyűlölöm ezt. Alapjáraton nem szokásom. A szomszédomról van szó. Beteg a kisfia. Adománygyűjtőt fognak szervezni, már tervbe van véve, és csak azt szeretném kérdezni, aláírna-e egy pólót vagy valamit, tudja – bármit.” Halottsápadtnak tűnik. Az ATP-s képviselő meredten nézi. Federer azonban csak bólint, aztán megrántja a vállát. „Semmi probléma. Holnap odaadom.” A „holnap” a férfi elődöntő. Az ITF-es arc értelemszerűen nem Federer saját pólójára célzott, talán effektíve a meccsről, Federer izzadságával meg minden. (A meccsek után Federer a közönségbe dobálja a használt csuklópántjait, és akiket eltalál, szemlátomást nem akadnak ki, inkább elégedettnek tűnnek.) Az ITF-es arc, miután gyors egymásutánban háromszor is köszönetet mondott Federernek, megrázza a fejét: „Gyűlölöm ezt.” Federer, félig már kilépve az ajtón: „Semmi probléma.” És tényleg. A meccsek alatt Federer többször is pólót cserél (az összes profi így tesz), és minden további nélkül odaadhatja valakinek az egyiket. Aztán majd aláírja. Nem arról van szó, hogy Gandhit játszik – nem áll le, hogy a kisfiúról vagy a betegsége részleteiről érdeklődjön. Nem tesz úgy, mintha jobban érdekelné, mint amennyire érdekli. A kérés csak egy újabb, kissé zavaró kötelezettség, aminek eleget kell tennie. De tényleg igent mond, és nem fogja elfelejteni – látod rajta. És nem fogja megzavarni sem; nem hagyná. Jó az ilyesmiben is.

*(Csak a helyszűkére és az elemi hihetőségre tekintettel nem írható le részletesen, mennyi mizéria kijárni egy ilyen Négyszemközti Interjút. Röviden, ahhoz a régi sztorihoz hasonlítható, amiben valaki megmászik egy hatalmas hegyet, hogy váltson pár szót a tetején lótuszban ücsörgő férfival, csak jelen esetben a hegyet teljes egészében sportbürokraták alkotják.) 

[4] A férfimezőny legjobbjainak a szervái, mint köztudott, gyakran elérik a 125-135 mérföld/órát, de a radarjelek meg az ábrák azt már nem adják a tudtodra, hogy a férfi erőteniszezők alapütései is gyakran átlépik a 90 mérföld/órát; ennyi egy baseballos gyorslabda végsebessége. Ha elég közel ülsz egy profi pályához, felfigyelhetsz rá, hogy a labda repülés közben konkrétan kiad egy hangot, egyfajta folyékony sistergést, ami a sebesség és a pörgés kombinációjából adódik. Elég közel és élőben jobban megértheted a „nyitott állást” is, ami újabban az alapvonali erőtenisz amolyan emblémája. A kifejezés lényegében annyit tesz, hogy az ember nem fordítja egész oldalát a háló felé az alapütés előtt – a legtöbb alapvonali erőteniszező pedig egyebek mellett azért üt nyitott állásból, mert a labda már olyan sebességgel érkezik, hogy nincs idejük egészen ráfordulni.

[5] Ez egy kiterjedt (és vélhetően hat éve bevezetett) rendszer, ahol a wimbledoni adminisztrációnak, a játékosoknak és a médiának is megvan a külön bejáratú területe és HQ-ja.

[6] (Egyesek, mint Nadal vagy Serena Williams, inkább hatnak képregényhősöknek, mint embereknek.)

[7] A fentebb említett Különleges Négyszemközti Interjú során arra a kérdésre, hogy mely sportolók játékát látja igazán szépnek, Federer Jordant mondja először, aztán Kobe Bryant következik, végül „az olyan focisták, akik… nagyon lazán játszanak, mint mondjuk Zinedine Zidane: mindent belead, mégis olyan, mintha nem kéne megfeszülnie az eredményért.”

Federer válasza a következő kérdésre, ami azt firtatja, hogy mit szól hozzá, ha a szakértők meg a többi játékos az ő játékát jellemzik „szépként”, érdekes, főként, mert a válasz barátságos, intelligens és együttműködő – mint maga Federer –, anélkül, hogy voltaképp bármi konkrétumot mondana (mert, most őszintén, mit szóljon hozzá, hogy mások szépként jellemzik? Te mit szólnál? Végsősoron hülye kérdés):

„Mindig az számít, amit először láttak – mindenki szerint abban vagy »a legjobb«. Amikor John McEnroe-t nézted, tudod, legelőször – mit láttál? Egy hihetetlenül tehetséges embert, mert úgy játszott, ahogy rajta kívül nem játszott senki más. Ahogy megjátszotta a labdát, láttad, hogy érzésből csinálja. Aztán bejön a képbe egy Boris Becker, és benne rögtön egy acélos játékost láttál, tudod?* Amikor az én játékomat nézed, elsőre egy »szép« teniszezőt látsz – aztán talán feltűnik, hogy gyors, talán az is feltűnik, hogy jó a tenyerese, talán még az is, hogy jól szervál. Először, tudod, van egy alap, és nálam, azt hiszem, ez jól jött ki, tudod, és szerencsésnek érzem magam, amiért alapvetően »szépnek« tartják, tudod, a játékstílusomat. Másokban a »hajtós« [jelleg] az első, [megint] mások »erőjátékosok«, [és olyanok is] vannak, akik »villámgyorsak«. Nekem az jutott, hogy ő »a szép játékos«, és ez azért elég klassz.

* (N.B. Federer súlyos társalgási tikkje a „talán” meg a „tudod”. Ezek a tikkek voltaképp hasznosak, mert emlékeztetnek rá, hogy milyen megdöbbentően fiatal. Egyébként, ha érdekel, a világ legjobb teniszezője fehér melegítőnadrágot és hosszúujjú mikroszálas felsőt visel, vélhetően Nike-t. Nincs viszont sportzakó. Kézfogása határozott, bár maga a tenyér olyan, mint a csiszolópapír (a teniszezők, érthető okokból, többnyire tele vannak bőrkeményedésesekkel). Kicsit nagyobb darab, mint amekkorának a tévé mutatja – szélesebb vállú, mélyebb a mellkasa. Az asztalon, aminél ül, szemellenzők és fejpántok, amelyeket egy Sharpie-val dedikál. Olyasmi lehet az összbenyomásod, hogy Roger Federer vagy nagyon rendes ember, vagy olyasvalaki, aki remekül kezeli a sajtót – vagy [ez a legvalószínűbb] mindkettő.)

[8] Ehhez az állításhoz Különleges Négyszemközti alátámasztás magától hősünktől: „Érdekes, mert pont ezen a héten Ančić [vessző Mario, a robosztus top 10-es horvát, akit Federer a szerdai negyeddöntőben vert meg] a centerpályán játszott a barátommal, tudod, a svájci Wawrinkával [vessző Stanislas, Federer Davis-kupás csapattársa], és kimentem megnézni ugyanonnan, ahol, tudod, a barátnőm, Mirka [Vavrinec, korábbi top 100-as női játékos, akit egy sérülés ütött ki, és jelenleg lényegében Federer Alice B. Toklasaként működik] szokott ülni, én meg gondoltam, kimegyek – mióta Wimbledonba járok, most először néztem meccset a centerpályán, és igazából én is meglepődtem, hogy milyen gyors, tudod, milyen gyorsak a szervák és milyen gyorsan kell reagálnod, hogy vissza tudd adni a labdát, pláne, ha olyasvalaki szervál, mint Mario [Ančić, aki ördögi szerváiról híres], tudod? De amint lent vagy a pályán, az egész tök más, tudod, mert igazából te csak a labdát látod, és nem látod a labda sebességét…”

[9] Ezt most az egyszerűség kedvéért úgy írtuk fel, hogy a labda légvonalban repül. Nem várunk a szerkesztőségbe kiigazításokat. Ha bekalkulálnád a szerva pattanását, és úgy számolnád ki a labda által megtett teljes utat, mint két nem derékszögű háromszög* két rövidebb oldalának az összegét, csak rajta, hajrá – kettő és öt századmásodperc közti többletet fogsz kapni, ami elhanyagolható.

*(Minél lassabb a teniszpálya borítása, szabályos háromszöghöz annál hasonlóbb alakzatot kapsz. A gyors füvön a pattanás szöge mindig ferde.)

[10] Az állóképesség sem mellékes, de főként mert a fizikai fáradtság először a kinesztetikus érzéket kezdi ki. (További antagonisták a félelem, az öntudat és a fokozott felindultság – ezért ritkák a profi teniszben a törékeny pszichék.)

[11] A leginkább kézenfekvő köznapi analógia talán az, ahogy a tapasztalt sofőr anélkül képes meghozni a jó vezetés számtalan apró döntését és elvégezni a szükséges kiigazításokat, hogy egyáltalán odafigyelne.

[12] (… Feltéve, hogy a táblán a „kemény pörgetett tenyeressel” a „dominálnak”-ot módosítja, nem pedig az „erős ütőjátékosok”-at, ami talán így van, talán nincs így – a brit nyelvtan kissé ingoványos.)

[13] (Amire se Connorsnak, sem pedig McEnroe-nak nem sikerült átváltania – a játékuk megrekedt a premodern ütőknél.)

[14] Formailag, ostorszerű tenyeresével, halálos egykezes fonákjával és a rövid labdákkal szembeni kíméletlen bánásmódjával Lendl bizonyos fokig megelőlegezte Federert. Ám a cseh merev volt, hűvös és brutális; lehengerlően játszott, de nem szépen. (A gimis párospartnerem úgy szokta volt jellemezni Lendl játéka látványát, hogy mintha az Az akarat diadalát nézné 3D-ben.)

[15] Lásd, tetszőleges példaként, bizonyos szerva-röpték nem szűnő hatékonyságát gyors borításokon (főként egy Sampras vagy Rafter adaptált, erősen ász- és sebességfüggő változatában) az 1990-es évek folyamán.

[16] Ugyancsak beszédes, hogy 2002-ben rendezték Wimbledonban az utolsó Federer előtti döntőt.

[17] A ’06-os döntő harmadik szettjében, három-egálnál és 30-15-nél, Nadal magasan Federer fonákjára ad egy kick szervát. Nadalt nyilvánvalóan arra készítették fel, hogy magas, erős labdákkal támadja Federer fonákját, és ő labdamenetről labdamenetre így is tesz. Federer Nadal térfele közepére nyesi a ritörnt, két lépéssel röviden – nem olyan röviden, hogy a spanyol nyerőt tudjon ütni, annyira viszont röviden, hogy kicsit becsalja a pályára, mire Nadal nagyot nyújtózik, és tenyerese összes erejét beleviszi egy kemény, erős ütésbe, ami (ismét) Federer fonákjára megy. Az ütéserő következtében Nadal még akkor is hátrafelé lábmunkázik az alapvonalához, mikor Federer már elemelkedett a talajtól, és nagyon erős pörgetett fonákot indított a vonal mentén a spanyol egyenlő oldalára, amit Nadal – előnytelen helyzetből indulva, világklasszis gyorsaságával – elér és egykezes fonákkal mélyen visszajuttat (ismét) Federer fonák oldalára, ám ez a labda lötyögős és lassú, Federernek pedig marad ideje mögé lépni és ütni egy inside-out tenyerest, erősebb tenyerest, mint bárki ütött az egész tornán, épp elég pörgéssel, hogy Nadal előny oldalán csapódjon le, a spanyol pedig odaér, de már nem tudja visszaadni. Hatalmas ováció. És ismét: ami döbbenetes alapvonali nyerőnek tűnik, valójában az első elmés, félrövid nyesésre épült, valamint Nadal ütései irányát és erejét illető kiszámíthatóságára. Ettől még Federer kétségkívül odarakta azt az utolsó tenyerest, meg kell hagyni. Az emberek összenéznek, tapsolnak. Federerrel az van, hogy ő maga egy személyben Mozart és a Metallica, az összhangzás pedig valahogy eszményi.

Egyébként pontosan itt – vagy talán a következő gémben – találkozik és fonódik össze meccsnézés közben három különálló, lelki jellegű dolog. Az egyik a mélységes személyi kiváltság érzete, amiért megadatott élni és látni mindezt; a második a gondolat, hogy bizonyára William Caines is itt ül valahol a centerpálya lelátóján, és ő is nézi, talán a mamájával. A harmadik egy hirtelen bevillanó emlék, ahogy a buszsofőr meggyőződéssel ígéri pontosan ezt az élményt. Mert ez az. Nehezen írható le – mint egy gondolat, ami egyben érzés is. Nem akarnád túldimenzionálni vagy azt sugallni, hogy ez valami igazságos egyensúly; groteszk lenne. De az az igazság, hogy bármiféle istenség, entitás, energia vagy random genetikus flux teremt is beteg gyermekeket, ugyanaz teremtette Roger Federert is, és most nézz le rá. Azt nézd.

A fordító jegyzete:

Köszönet (mint mindig) Kemény Lilinek.

A szöveg eredeti megjelenési helye: New York Times, 2006. augusztus 20. A szöveg online elérhető itt.

A cikk szerzőjéről
David Foster Wallace (1962-2008)

Amerikai író, esszéista. Legutóbbi kötete magyarul: Végtelen tréfa (Jelenkor, 2018)

A fordítóról
Sipos Balázs (1991)

Irodalmár, doktorandusz. David Foster Wallace Végtelen tréfa c. regényének társfordítója. (Jelenkor, 2018.)