Abban az évben, amikor a higénia helyett egyre többször mondtam higiéniát, egy férfi, aki alig ismert, véletlenül majdnem megölt.
A férfi nem sérült meg, amikor a másik autó nekünk ütközött. A férfi, akit csupán egy hete ismertem, úgy tartott a karjaiban az utcán, hogy nem láthattam a lábamat. Emlékszem, tudtam, hogy nem lenne szabad odanéznem, és hogy tudom, hogy odanéztem volna, ha tudtam volna.
A férfi ruhájának elülső részét a vérem borította.

Azt mondta:
–  Te meggyógyulsz, de ennek a pulóvernek annyi.
Sikítottam a fájdalomtól való félelmemben. De nem éreztem semmiféle fájdalmat. A kórházban, az injekció után érzékeltem a félelmet a kórteremben – csak azt nem tudtam, kinek a félelme.
Négyszáz öltés kellett, hogy rendbe hozzák a lábamat, ami, mikor elmeséltem, ötszáz öltés lett, mert hát semmi sem olyan szörnyű, amilyen szörnyű lehetne.
Az öt napot, amíg nem derült ki, meg tudják-e menteni a lábamat, az elbeszélésben tíz napra nyújtottam.

Az ügyvéd használta ezt a szót. De beletelik még egy pár paragráfusba, mire eljutok odáig.
A külsőről beszélgettünk – arról, hogy vajon mennyire számít. Kulcsfontosságú, én ezt a szót használtam.
Azt hiszem, a külső kulcsfontosságú.
De ez a fickó ügyvéd volt. Tengerészkék műanyag székben ült az ágyam mellett. Ő arra gondolt a külső kapcsán, hogy az én külsőm veszteségei mennyit nyomnak a latban a törvényszéken.
Éreztem, hogy az ügyvéd mennyire szereti kimondani azt a szót, hogy törvényszék. Elmesélte, hogy háromszor futott neki a szakvizsgának, mire sikerült neki. Elmondta, hogy a barátaitól csinos, dombornyomásos névjegykártyákat kapott, és míg ezeken a kártyákon az állt, hogy „gyakorló ügyvéd”, az övén az, hogy „ügyvéd, aki gyakorolt”.
Már számba vette a keresetkiesést, hogy ha akarnék, sem lehetnék légi utaskísérő. Hogy ez soha még csak eszembe se jutott, jogi szempontból egyáltalán nem tartozik a tárgyhoz.
– Van még valami – mondta. – Beszélnünk kell a kiházasíthatóságról.
Az jött volna a számra, hogy a „miházasíthatóságról”, bár első hallásra tudtam, mit ért alatta.
Tizennyolc voltam. Azt feleltem:
– Először nem a randizhatóságról kellene beszélnünk?
A hét férfija immár a múlté, a baleset után hazahajtott a feleségéhez.
– Szerinted fontos a külső? – kérdeztem tőle, mielőtt elment.
– Első látásra nem – mondta.

A szomszédomban lakik egy férfi, aki kémiatanár volt, amíg egy robbanás el nem kapta az arcát, és annyit nem hagyott belőle, amennyi maradt. A többit részét sötét öltönybe és fényes cipőbe burkolja. Aktatáskával jár az egyetemre. Micsoda vigasz, mármint a családja, mondták az emberek, mígnem a felesége fogta a gyerekeket és elköltözött.
A szoláriumban egy nő mutatott egy fényképet. Azt mondta:
– Régen így nézett ki a fiam.
Az estéimet a dialízisosztályon töltöttem. Amíg volt szabad ágy, nem bánták.  Nagyképernyős színes tévéjük volt, jobb, mint a rehabilitációs osztályon. Szerda éjszakánként egy olyan műsort néztünk, amiben nők drága ruhákban, pazar helyszíneken arra tettek ígéretet, hogy tönkreteszik egymást.
Mellettem egyik felől egy férfi, aki csak telefonszámokban beszélt. Az ember megkérdezte tőle, hogy érzi magát, mire ő annyit felelt, hogy „924-3130”. Vagy annyit, hogy „757-1366”. Próbáltuk kitalálni, mik ezek a számok, de igazából senkit nem érdekelt annyira, hogy megkérdezze a megadott számon.
A másik oldalamon néha egy tizenkét éves fiú feküdt. A szempilláit a vérnyomás-gyógyszerek hizlalták és sötétítették be. Ő volt az első a transzplantációs várólistán, abban a pillanatban műtik – az aratás kifejezést használták –, hogy learatják a következő vesét.

A fiú anyja részeg sofőrökért imádkozott.
Én férfiakért, akik nem válogatnak.
Az járt az eszemben, hogy vajon nem mindnyájan arra várunk-e, hogy valaki learasson bennünket?
Lejárt az egy óra, és a folyosói ügyeletes nővér visszatolt a szobámba. Annyit mondott:
– Minek nézik ezt a szemetet? Elég lenne megkérdezniük, milyen napom volt.
Lefekvés előtt negyed órát egy marokerősítő gumikarikát nyomkodtam. Az egyik gyógyszertől bemerevedtek az ujjaim. Az orvos azt mondta, addig kell szednem, amíg már a blúzomat sem tudom begombolni – képes beszéd annak, aki kórházi hálóinget visel.
Az ügyvéd azt mondta:
– Önkéntes jótékonysági munka.
Kigombolta az ingét, és megmutatta, hol dörzsölte be az akupunktúrás orvos a mellébe a kólaszirupot, majd szúrt bele négy tűt, és hogyan közölte vele, hogy az igazi gyógyír az önkéntes jótékonysági munka.
Mire én:
– Gyógyír, de mire?
Az ügyvéd azt felelte:
– Az nem tartozik a tárgyhoz. 

Ahogy tudtam, hogy meggyógyulok, biztos voltam benne, hogy meghaltam, csak nem tudok róla. Napjaim úgy teltek, mint a levágott fejé, aki arra vár, hogy befejezze a mondatot. A pillanatra vártam, amikor látszatéletem egy csapásra megszűnik.
A baleset naplementekor történt, így hát ilyenkor tört rám az érzés leginkább. Az azt megelőző héten találkoztam a férfival, aki éppen vacsorázni vitt, mikor bekövetkezett. A tengerparton, az öböl partján, ahonnan látszanak a város fényei szemközt, és ahonnan mindent látni, anélkül, hogy bármit is hallani kéne.
Jóval később magam mentem ki arra a partszakaszra. Én vezettem az autót. Ez volt az első jó nap a parton, rövidnadrágban voltam.
A föveny szélére érve letekertem az elasztikus pólyát, és a hullámok közé gázoltam. Egy fiú nedves úszódresszben a lábamra nézett. Megkérdezte, hogy cápa tette-e ezt velem; a part mentén többször is láttak nagy fehér cápát.
Azt feleltem, igen, egy cápa tette ezt velem.
– És bemész megint? – kérdezte a fiú.
Azt feleltem:
– És bemegyek megint.

Sok mindent kihagyok, amikor elmesélem az igazat. Akkor is, ha történetet mesélek. Most elmondom neked, mit hagytam ki az Aratásból, és talán eltöprengek azon is, miért kellett kihagynom ezeket.
Nem volt semmiféle másik autó. Csak egyetlen autó volt, az, amelyik belém jött, amikor a férfi motorbiciklijén ültem. Csak gondolj bele, milyen esetlen szótagokból áll az a szó, hogy motorbicikli.
Az autó vezetője tudósító volt. Egy helyi lapnál dolgozott. Fiatal, frissen végzett, éppen egy munkásgyűlésre tartott, hogy a sztrájkfenyegetésről tudósítson. Ha elmondom, hogy én meg újságírást hallgattam az egyetemen, akkor az Aratást olvasva nem biztos, hogy ezt elhitted volna.
Később még évekig követtem a munkásságát. Ő robbantotta ki a Népek Temploma ügyét, aminek következtében Jim Jones Guyanába menekült. Aztán ő tudósított Jonestownról. Ahogy az áldozatok száma lassan elérte a kilencszázat, a San Francisco Chronicle helyi hírekkel foglalkozó szerkesztőségében a számokat úgy közölték, mintha felajánlásokat tennének. Valahol a háromszámjegyű összegek között volt olvasható a felirat a falon: EZT KAPD KI, JUAN CORONA.
Ahhoz, ami a sürgősségin a lábammal történt, nem négyszáz, csak alig több mint háromszáz öltés szükségeltetett. Már azelőtt túlzásokba estem, hogy túlzásokba estem volna, mert úgy igaz, hogy semmi sem annyira szörnyű, mint amilyen szörnyű lehetne.
Az ügyvédem sem ügyvéd volt, aki gyakorolt. Hanem partner a város egyik legrégibb ügyvédi irodájában. Soha nem gombolta volna ki az ingét, hogy megmutassa az akupunktúrás tűszúrás nyomait, mert soha nem szeretett volna akupunktúrás kezelést kapni.
Kiházasíthatóság volt az Aratás eredeti címe.
A lábamat ért sérülést esztétikai jellegűnek minősítették, bár tizenöt év elteltével is képtelen vagyok letérdelni. A tárgyalást megelőző éjszaka majd’ százezer dollár kártérítést kaptam egy peren kívüli megegyezés keretében. A tudósító havi kötelező biztosítása tizenkét dollár negyvenhárom centtel emelkedett.
Azt javasolták, hogy a három évvel későbbi tárgyaláson dörzsöljem be jéggel a lábam, mielőtt felhúznám a szoknyám a bíróságon, mert az kiemeli a sebhelyet. De a bírósági épületben nem volt jég, így esélyem sem volt átmenni vagy megbukni ezen az erkölcsi próbatételen.
A motorbiciklis férfi, a hét embere nem volt házas. De ha felesége van, akkor azt is elhitted-e vajon, hogy bármire képes lennék? És hogy bizony megérdemeltem, amit kaptam?
A baleset után a férfi megházasodott. Egy modellt vett el feleségül. (– Szerinted fontos a külső? – kérdeztem tőle, mielőtt elment. – Első látásra nem – mondta.)
A lány nem csak szép volt, de dollármilliókat ért. Vajon elfogadtad volna-e az Aratásban, hogy a lány egyben egy vagyon várományosa is?
Az igaz, hogy vacsorázni indultunk, amikor bekövetkezett. De a hely, ahonnan minden látszik, és ahonnan semmit sem kell meghallanod, nem egy öbölben volt a parton, hanem a Tamalpais-hegy csúcsán. Mi vittük fel magunkkal a vacsorát a hegyre vezető szerpentinen. Ebbe a változatba tökéletesen belefér az irónia, így talán nem bánod, ha azt mondom, hogy az elkövetkező néhány hónapban csodás kilátás nyílt a kórházi ágyamról erre a hegycsúcsra.

A következő részt is beleírtam a történetbe, ha bárki elhitte volna. De ugyan ki hitte volna el? Én ott voltam, és én magam sem hittem el.
A harmadik műtétem napján a San Quentin halálsora mellett, a szigorított őrizetű magánzárkák részlegén kitörési kísérletre került sor. „Soledad testvér” George Jackson, a huszonkilenc éves fekete férfi előrántott egy becsempészett harmincnyolcast, elkiáltotta magát, hogy „Rajta!”, és tüzet nyitott. Jaksont megölték, ahogyan három őrt és két „szintfelelőst”, a rabtársaknak ételt hordó őrizetest is.
Három másik őrt nyakon szúrtak. A börtön öt perc autóútra van a Marin megyei kórháztól, így hát ide szállították a sérült őröket. Három rendfenntartó erő képviselői jöttek velük, köztük az állig felfegyverzett kaliforniai autópályarendőrség és a Marin megyei seriff hivatalának emberei.
A tetőn rendőrségi mesterlövészek, a folyosókról pedig a rendőrök visszaterelték a betegeket és a látogatókat a kórtermekbe.
Amikor aznap deréktől bokáig bekötözve kitoltak az őrzőből, három rendőr és egy felfegyverzett seriff motoztak meg.
Az éjszakai hírekben a lázadás felvételei szerepeltek. A sebészem beszélt a tudósítókkal, és az ujjával mutatta, hogyan mentette meg az egyik őrt, akinek a torkát fültől fülig átvágták.
Néztem a képsorokat a tévében, és mivel a saját orvosomat láttam, és mivel a kórházi betegek önmagukkal vannak leginkább elfoglalva, és mivel gyógyszerek hatása alatt álltam, azt hittem, a sebész rólam beszél. Azt hittem, azt mondja:
– Nos, a nő halott. Mindjárt közlöm vele a hírt a betegágyánál.
A sebész tanácsára pszichiáterhez fordultam, aki azt mondta, hogy ez az érzés meglehetősen gyakori. Azt mondta, hogy a traumát elszenvedettek, akik még nem dolgozták fel azt, gyakran azt hiszik, hogy halottak, csak épp nem tudnak róla.
Az otthonomhoz közeli vizekben a nagy fehér cápák évente egy-hét áldozatot szednek. Áldozataik között előkelő helyet foglalnak el a kagylógyűjtők. Mivel a kagylóhús kilója hetven dollár és egyre csak emelkedik, a halászati és vadászati kormányhivatal előrejelzései szerint nem várható a cápatámadások ritkulása.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Amy Hempel: "The Harvest." In: Uő: At the Gates of the Animal Kingdom. New York, Knopf, 1990. Copyright © Amy Hempel