Amy Hempel: A kádban
Fotó: Pexels / Craig Adderley
Amy Hempel: A kádban

Amy Hempel kultikus amerikai novellista, akit nem csak a nagyközönség és a kritika, de az írótársak is kitüntetnek figyelmükkel. Novellásköteteinek megjelenése eseményszámba megy, és igen ritka. A szerző nem pusztán jól sáfárkodik irodalmi hírnevével, de megadja a módját az írásnak. Lassan és lassú szövegeket ír, melyeket az olvasótól is megkívánják a ritmus felvételét. Ez Hempel egyik titka. A másik, hogy nem minimalista, hanem magát miniaturistának tartja: olyan szerzőnek, akit nem csupán az apró részletek érdekelnek, hanem mondatait, bekezdéseit, egyáltalán: a szöveg lüktetését ezekhez az apró részletekhez igazítja-finomítja. A harmadik pedig az, hogy némi kerülővel, de mindig valami egyetemes emberihez keresi a visszautat. Ahogyan az 1749.hu-n megjelenő három novellában is. Alant az első!

Sári B. László

A szívem – azt hittem, megállt. Beültem hát az autóba, és elindultam Isten felé. Elhajtottam két templom mellett, autók álltak előttük. Aztán megálltam a harmadiknál, mert ott nem állt senki.
Kora délután volt, valamikor a hét közepén. Középtájon kiválasztottam egy padot. Episzkopális vagy metodista, nem érdekelt. Csend volt, mint a templomban.
Az a hosszú kihagyott ütem járt a fejemben, meg ahogy az utána következők sietve, rendetlenül igyekeztek kitölteni a helyét. Ültem ott – a csendre és az ólomüveg ablakok fényeire támaszkodva – és hallgatóztam.

Ott állhatok házam hátsó tolóajtajai mögött a fényben, és bámulhatom a teraszt. A terasz vörös agyagcserepekbe plántált százszorszépekkel és pozsgásokkal van körbe ültetve. Az egyik cserép üres. Széles és lapos, tele vízzel, mint valami madárfürdető.
A macskám az ablak előtt szokott szundikálni. Szürke állán pillangók szárnyának csillámpora. Ha kopogok az üvegen, rám sem hederít. A hangot, amit kiadok, nem lehet megenni.
Kislánykoromban éjszakánként kisurrantam. Bepréselődtem a bokrok közé, megbújtam a fák árnyékában. Kimentem a tó melletti építkezésre. Fogtam egy betonkeverő kádat, elhúztam a partig, és beleültem, mint valami csészealjba. Egy lopott evezővel ellöktem magam a homokos partról, csak lebegtem órákon át, és nem hallottam semmit.
A madárfürdető éppen olyan alakú, mint az a kád.

A körmömre pillantok a bántó fürdőszobai fényben. Az ijedtség hullámként jelenik majd meg a köröm tövében. Beletelik két hétbe, mire láthatóvá válik.
Magamra zárom az ajtót, és megtöltöm a kádat.
Legtöbbször nem is igazán hallod. A pulzust érzi az ember. Még a csendben is. Néha éjszaka a párnán keresztül is hallod. De tudom, hogy van egy hely, ahol még annál is jobban hallatszik.
A következőt kell tenned. Beleereszkedsz egy kád vízbe, elengeded magad. Hátradőlsz, és várod, hogy elcsituljanak a hullámok. Aztán veszel egy mély levegőt, belemeríted a fejed a vízbe, és hallgatod, ahogy a szíved játékos ütemre dobban.

A cikk szerzőjéről
Amy Hempel (1951)

Amerikai novellista, újságíró.

A fordítóról
Sári B. László (1972)

Irodalomtörténész, kritikus, fordító, a PTE Anglisztika Intézetének docense. Kortárs amerikai prózával, brit filmtörténettel és kritikai kultúrakutatással foglalkozik. Legutóbbi kötete: Mi jön a posztmodernre? Változatok a posztmodern utáni amerikai fikciós prózára (Balassi, 2021)