A kút fogva tartja a vizet, a dal
a hangot, a harmonika
Neil Young szájszagát,
a vagina a kisbabát.

A lánybaba fogva tartja a vaginát.

A rózsa fogva tartja illatát,
a rózsa illata zörgeti rácsait,
a gondozó véres koloncot dob neki,
a véres kolonc nem elég,
a kisfiút, ki a ketrecébe esett,
felfalta egészben. Rilkének hívták,
minden újság lehozta.
Minden cikkben az áll,
              egy kis fakoporsó foglya.

Más gyerekek utánozni kezdték.
Az ibolya ketrecének barlangjába
merészkedtek, hol az ibolyaillat szunnyadt,
s mancsaival letépte fejüket.
Neil Young arcát egy boglárka
szaggatta szét egészen.

A ketrecbe süvöltő zene
felszabadította a vágyakat,
s a boglárka illatától telve
vadul vágtázott szerteszét a világban,
átformálta Neil Young arcát,
vaktában állatokra támadt, rám tört
az ágyban, míg aludtam, megtámadta
verseim boldogan csaholó végét.

Ha Neil Youngot versbe írom,
Fogságban marad örökre.

Most a hangom tartja fogva,
ide-oda mocorog,
ki akar törni,
vért szívni újra, s hazamenni,
nyugtalan messzeségek felé,
megyek, a fogság ellen beszélek.

Túl kegyetlen. Engedjetek
mindent szabadon. Hadd vadásszák
újra egymást. Mossátok le emberi kéz szennyét.

Csak a kéz a fogság ketrece.