Patricia Lockwood egy Amerikában különösen népszerű közösségi oldal, a Twitter sztárja, költő és esszéista. Versei prózaian egyszerűek, szokatlan képzettársításai ugyanakkor meghökkentőek, sőt provokatívak. Jó példa erre a magyarul is olvasható Rape Joke (Megerőszakolós vicc) című verse, amely Gáll Attila fordításában jelent meg a Helikon 2016/8. számában. A cím különösen jól sikerült, az olvasót sokkoló oximoron: magában hordozza a meg nem történtté tétel vágyát éppúgy, mint az áldozathibáztató ítéleteket. A szöveg olvasása közben a „vicc” szóhoz számtalan negatív jelentés és szorongató érzés társul, ami annak a kifejezése is lehet, hogy az erőszak traumája után már a nevetés sem olyan, mint korábban. „Megerőszakolós vicc, hogy hazamentél, mintha mi sem történt volna, és csak nevettél rajta másnap, s a rá következő nap is, és nevetve mesélted el az ismerőseidnek, hiszen megerőszakolós vicc volt. / Csak rá egy évre merted elmondani a szüleidnek, mivel úgy szerették, mintha a saját fiuk lett volna.”

Lockwood szövegei rendkívül szorosan kötődnek Amerikához: verseiben számtalan kulturális, társadalmi és politikai utalással találkozhatunk, ami különös súlyt ad költészetének. Mindez első regényére is érvényes. Az eredetileg 2021-ben megjelent No One is Talking About This magyarul egy évvel később, Morcsányi Júlia kiváló fordításában Erről nem beszélünk címmel került a boltokba. A cím előrevetíti, hogy 

valami olyasmiről lesz szó a szövegben, ami túl fájdalmas vagy szégyenteljes ahhoz, hogy szóbeszéd tárgya legyen.

Az Erről nem beszélünk elsősorban az internet és a közösségi oldalak (Twitter, Facebook, Instagram) használatához kapcsolódó morális dilemmákat fogalmazza meg a főszereplő életének egy szegmensén keresztül. A kötetből kirajzolódó történet narratívája töredezett, egymáshoz lazán kapcsolódó epizódokból, reflexiókból, gondolatfutamokból áll össze. A rövid, néhol féloldalas, néhol egy-egy mondatból vagy szóból álló részek tipográfiailag is különválnak.

Ebből következik, hogy az Erről nem beszélünk

nem klasszikus értelemben vett regény, inkább prózaköltemények sorozatára emlékeztet.

Még találóbb azt mondani, hogy Lockwood kötete Twitter-költemények gyűjteménye, a szövegek ugyanis egyértelműen a hírfolyamok bejegyzéseit idézik. Olvasás közben az lehet a benyomásunk, hogy nem is könyvet tartunk a kezünkben, hanem a képernyőt bámuljuk, görgetjük az oldalt, és egyik portálról a másikra ugrunk. Az Erről nem beszélünk önreflexív formájának az lehet a célja, hogy a befogadót, akárcsak a főszereplőt, maga alá gyűrje az online világ információáradata.

Lockwood kötete arra reflektál, hogyan változtatták meg a közösségi oldalak emberi kapcsolatainkat, a világhoz, a társadalomhoz, a politikához és az erkölcsi normákhoz fűződő viszonyunkat. A szövegekben keveredik a költészet képekben gazdag nyelve a közösségi oldalak és fórumok olykor meglehetősen vulgáris banalitásával. „Hát nem látja, hogy tele van a pillanat zafírjaival?” (20) 

A két stílus úgy feszül egymásnak, mint a virtuális élet sekélyessége és az internet hálóján kívül létező valóság mélysége.

A „portálon” mindenki úgy mutatja magát, ahogy akarja. A közösségi oldalak világában szinte bárki lehet népszerű; az interneten szinte bármire találhatunk megoldást. Ebben a közegben lehetőség van arra, hogy mindent tökéletesnek és nagyszerűnek lássunk magunk körül. „A portál az a hely volt, ahol tudta, mi fog történni, ahol mindig a jó oldalt választotta, ahol a hiba a történelemben volt, és nem benne, ahol nem a rossz írókat olvasta, nem lelkesedett rossz vezetők iránt […], hitt a tündérekben vagy a médiumokban vagy a szellemfotókban vagy a vérvonal tisztaságában vagy a nyilvánvaló sorsban vagy az éjjeli levegőben […]” (23–24).

Az online térben a személyiség is torzulhat. A magyar kiadáshoz készült borító e tekintetben sokkal jobban illik a könyvhöz, mint az eredeti kiadás címlapja. A Visnyai Zoltán munkáját dicsérő címlap egy nő arcát ábrázolja fejjel lefelé, az úgy nevezett Thatcher-illúzióhoz pedig az is hozzátartozik, hogy a szeme és a szája is fordítva áll. A torz női arc a közösségi oldalakon megkonstruált, a valódi lényétől eltávolodott személyiség vizuális metaforájaként fogható fel. A nő arcán és a könyv hátoldalán dombornyomott törésvonalak húzódnak végig. A borító textúrája és az opálos színárnyalatok azt a benyomást keltik, mintha egy megrepedt tükröt tartanánk a kezünkben. Ez a virtuális élet illuzórikusságára, törékenységére utalhat.

De Lockwood kötete több mint az interneten zajló életre tett reflexió. 

A könyv második része gyászmunka.

Erről tanúskodik, amit Lockwood a köszönetnyilvánításban ír: „Köszönöm a húgomnak és a sógoromnak, akik megengedték, hogy a lányuk életének része lehessek. És főképp az én imádott kis Lénámnak. Nem azért voltál itt, hogy taníts bennünket, de mégis tanultunk.” Az ekképpen leplezetlenül önéletrajzi regény főszereplőjének unokahúga súlyos születési rendellenességgel, Próteusz-szindrómával született, és mindössze félévesen meghalt. A kislány halála és betegsége a portálon felépített életben is törést jelent. Az Erről nem beszélünk mély érzékenységgel mutatja be, hogyan rendeződnek át az ember életében a hangsúlyok. „Ha minden, ami ő volt, vicces volt és semmi vicces nem volt ebben az egészben, akkor most mihez kezdjen?” (125, kurziválás az eredetiben) A tömör és szakadozott narratíva a kötet második részében a trauma és a gyász elbeszélésének nehézségeivel szembesít.

Az Erről nem beszélünk első és második fele között ugyan folytonosságot teremt a nyelv és a forma, mégis olyan, mintha a szerző két különböző művet fésült volna egybe, mintha mások lennének az egyes részek mögött húzódó motivációk. Ezért kissé megmunkálatlannak, szétesettnek tűnhet a kötet. Ezt magyarázza, amit Lockwood a The Guardiannak adott interjújában mond:

„Amikor a könyv első felét írtam (a főszereplő Twitter-függőségéről), arra gondoltam, ez örökké is tarthat. Aztán kaptam egy sms-t az anyámtól a húgom terhességéről, és elkezdtem ezt a helyzetet pillanatról pillanatra megírni. Akkor még nem volt lelkifurdalásom, mert nem tudtam, hogy az unokahúgom meg fog halni – nem is remélték, hogy megszületik (egy ritka genetikai rendellenességgel diagnosztizálták az anyaméhben). A húgom attól félt, hogy ez csak egy epizód lesz az életében, amit majd el akarnak vele feledtetni. Azt hiszem, számára az a tény, hogy írtam erről, kevéssé teszi ezt valószínűvé. Megrendítő, hogy egy olyan könyvért jelölnek díjra, melyet azért írtál, hogy egy szeretett személyt életben tarts. Továbbra is a szeretett személy valóságában akarsz élni, nem pedig abban a valóságban, ahol díjak és elismerések vannak.”

A kötet két része ugyanakkor egymást értelmezi. A kislány megrázó történetének tükrében a virtuális világ kapcsán felvetett morális problémák még élesebben tűnnek szembe. Úgy fest, a portálon nincs helye a tökéletlenségnek: „görgetés közben az ember elkapta a tekintetét azokról, akik nem tudtak a kontúron belül maradni a rúzzsal, […] a krumplisalátákról, amik undorítóan néztek ki, az újságírókról, akik élő adásban bakiztak, az állati gyengeség új példáiról” (124–125). Úgy tűnik, a portálon nincs helye rendellenességgel születő gyerekeknek sem. A portálban „tökéletes gyerekek játszottak az örökkévalóságig” (118).

Patricia Lockwood Erről nem beszélünk című regénye technikai szempontból is izgalmas vállalkozás. Önmagában mégis felejthetőnek tűnik. Ami miatt mégis figyelemre méltónak tartom, az az unokahúg megrendítően rövid életének elmesélése. A Twitter-bejegyzéseket idéző szövegek eredeti formát adnak ennek a gyászmunkának.

Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk. Fordította Morcsányi Júlia. Budapest, Magvető, 2022. 206 oldal, 3499 forint.