Dreux szarvasa

Dreux-t egy őszi délutánon ismertem meg, a szarvast pontosan öt évvel később. Amikor aznap elindultam otthonról, még tűzött a nap, majd hirtelen, minden előjel nélkül szakadni kezdett az eső. Mintha a bibliai özönvíz zúdult volna le, Belgrano keskeny utcái néhány percen belül cseles folyókká változtak; a nők az utcasarkon verődtek össze, onnan keresték a legközelebbi pontot, ahol átjuthatnak a túloldalra; egy idős asszony az esernyőjével a busz oldalát csapkodta, amiért nem akarták kinyitni neki az ajtót; az üzletek bejáratában az alkalmazottak nézték a járdán hömpölygő vizet, és siettek felszerelni a mobil vasajtót, amit a legutóbbi áradás után szereztek be. Egy privát gyűjtemény megtekintésére kellett vinnem egy külföldi csoportot. Ez volt a foglalkozásom, és egyáltalán nem volt rossz munka, de miközben egy bár tetője alá húzódva vártam az ügyfeleim érkezését, egy taxi túl közel húzott el a járdához, és lefröcskölte a sárga ruhámat. Három autóval később az eső elcsendesült, pont olyan gyorsan, ahogy jött, az utolsó gyöngyfüggönyszemként lógó cseppek közt pedig megérkezett az ügyfeleim taxija. Észak-amerikai, középkorú pár voltak, a nő talpig fehérben, a férfi talpig feketében, kifogástalanul és szárazon érkeztek, mintha a sofőr épp most hozta volna el őket a tisztítóból.

Beléptünk a házba – hajdan hatalmas kerttel körülvett petit hôtel volt, mostanra egy racionalista épület és egy fényűző kaliforniai villa közé szorult. Az egyik őr a bútorok között kígyózva a nappaliig vezetett minket. Tizenöt perccel később kinyílt egy addig láthatatlan tolóajtó, és megjelent a műgyűjtő. Engem nézett. Én őt. Kétségtelen, ő volt a jobb a farkasszemet nézésben. Szürke ruhát viselt. A szája körül a negyvenes nők megkeseredettségének ráncai játszottak, metsző orra éles fegyver volt, kasmírpulóverén pedig valamilyen állatot formázó aranybrosst viselt, de hogy milyet, azt a találkozónk alatt fenntartott távolság miatt nem sikerült beazonosítanom.

A nő ugyanazzal az értetlenséggel mért végig, amivel előző este a telefonban azt mondta, nem érti, miért kell nekem is jönnöm, amikor a festményeket egyedül is meg tudja mutatni. A cégnél egy személyben én voltam a főnök, a titkárnő, a gyakornok és az idegenvezető – így működtek ezek a privát vezetések, amikből eléldegéltem, próbáltam neki elmagyarázni, habár nem ezekkel a szavakkal.
– Rendben van, látom, hogy ambíciózus, délben várom önöket – mondta, mielőtt letette a telefont. Így hát másnap ott álltam, és csöpögtettem a koszos vizet a viaszolt parkettájára. A nő váltócipőt hozatott. Néhány perccel később fehér plüsspapucsban vezettem a csoportot, akik ezen a ponton már minden irántam való tiszteletüket elveszítették. Csak néhány leleményes hozzászólás, az éleslátás maradt a tarsolyomban, és már nagyjából bele is jöttem, amikor egy ólomszínű ég alatt felém vágtató almásderessel találtam szemben magam. Egy pillanatra a házigazdára néztem – nem volt több egy milliszekundumnál – de a tekintetemmel nem tudtam becsapni. Elégedetten mosolygott:
– Alfred de Dreux. Nem tanulnak róla a karon? A tizenkilencedik századnál? – kérdezte, miközben kérkedő, a hosszú ujjai közt tartott elefántcsont szipkával rágyújtott egy cigarettára.
– Hát persze. Kitűnő festmény – mondtam.
Dupla hazugság volt: soha nem hallottam Dreux-ről, és a kép csak szépnek tűnt, jól megfestettnek, semmi több.
– Nem mondja – válaszolta, miközben egy tökéletes füstkarikát lebegtetett felém a szobán keresztül.
Az amerikaiak együgyűen, mesterkélten, fekete-fehéren mosolyogtak, mint Jorge de la Vega fejtörőjén.

Ahogy említettem, Dreux szarvasát csak öt évvel később láttam, egy hasonlóan viharos, áprilisi délutánon, amikor elsétáltam a Szépművészeti Múzeumba. Egyedül mentem, így szeretem először megnézni a dolgokat; az esőre is felkészültem, lábszárközépig érő, gyönyörű gumicsizmát vettem fel. Lehet, hogy az alkalomhoz illő lábbeli is közrejátszott, de Dreux-vel való találkozásom ez alkalommal sziporkázóan sikerült, ahogy A. S. Byatt mondaná: „rángott a galván”. Az jutott eszembe, hogy a művészet játéktere a szépet és a megragadót elválasztó távolságban van, a befogadást módosító tényezők pedig, és legtöbbször ez történik, akár a legapróbb dolgok is lehetnek. Ahogy megláttam, érezni kezdtem azt a furcsa nyugtalanságot, amit néhányan pillangók repdeséseként szoktak leírni, az én esetemben azonban kevésbé költőien szokott megnyilvánulni. Mindig ugyanaz a kellemetlen történet, amikor egy festmény nagyon vonz. Valaki azt mondta, az agyamban felszabaduló dopamin értágulatot okoz. Stendhal így írta le az érzést: „Lüktető szívvel léptem ki a Santa Croce-templomból, mintha kiszippantották volna belőlem az életet, úgy éreztem, mintha zuhannék.”[1] Két évszázaddal később a Santa Maria Nuova sürgősségi osztályának egyik ápolónője figyelt fel a Michelangelo szobrai előtt az ájulás szélére kerülő turistákra, és Stendhal-szindrómának nevezte el a jelenséget.

Hogy megőrizzem a hidegvérem, aznap délután a télikerten keresztül mentem ki. Közben dülöngéltem, mintha egy hajó fedélzetén lettem volna, ide-oda billentem, a szemem mint egy mágnes nélküli iránytű. Kimentem levegőzni, aztán lelkileg felkészülve a találkozásra visszatértem, és megkönnyebbülten láttam, hogy a Dreux-kép még mindig ott volt. Az Errázuriz család egykori étkezőjének folytatásában, a versailles-i eredetiről másolt francia barokk szalonban lógott; a tágas, de nem túlméretezett, kertre néző ablakokon beáradó fénytől ősszel is kellemesen meleg lehetne, de most inkább jégverem van, mert a biztonsági őrök behúzták a függönyt, azt hiszik, egy tégla méretű hősugárzóval fel lehet fűteni az egész teret.

Igazából két Dreux is van a szalonban, két tizenkilencedik századi vadászjelenet, az én tekintetem mégis az egyik felé kúszik, és bár a képleírások mindig zavaróak, nem tudom megállni: a hosszúkás festményen a szarvast egy kutyafalka üldözi, az állatok küzdelme a kép alsó felébe zsúfolódik, a felső részen – megesküdnék rá, hogy csak később toldották a festményhez, hogy jobban illeszkedjen a szalon belmagasságához – a tájat türkizkék égbolt, bodros felhők és egy közönséges fa alkotja, ami éppenséggel akármilyen fajta lehetne. A festmény eléggé hagyományos, nem tagadom, mégis vonz. Sőt, feszültté tesz.

Alfred de Dreux hétéves volt, amikor keresztapjával bejárták Sienát, és összetalálkozott a nagy Géricault-val, a francia romantika mártírjával. Géricault a városban élt, Simone Martini iskolájában tanult. A portréműfaj az idő tájt megkopott erejét akarta visszahozni a festészetbe, és amikor a tekintete megpihent a higgadt Alfredon, kitűnő modellt látott meg benne. Sziklákon üldögélve festette meg; aznap délután a sienai dombok felől fújó főn kipirosította a fiú arcát. Igazából a műhelyében festette meg, a többit csak kitalálta. Nagyon erős kép, szokatlan egy olyan korban, amikor a gyerekeket apró felnőttekként ábrázolták: az ifjú Alfred tekintetében meglepő az élénkség és a határozottság.

Sorsdöntő találkozónak tűnt, de legalábbis rányomta a bélyegét a jövőre, hiszen két hónappal később, amikor Alfred meglátogatja Géricault-t a párizsi műtermében, felfedezi, hogy a mester nem csak hánykódó tutajok epikus jelenetein és őrültek hátborzongató portréin dolgozik; állatokat is vászonra visz: a lovakat, az oroszlánokat és a tigriseket ugyanolyan éles szemmel tanulmányozta, mint az embereket. Ezek a festmények a fiatal Alfred mohó tudatába égtek, és évekkel később, amikor Orléans hercege festőt keresett a lovardáiba, több száz jelentkező közül Dreux-t választotta ki; ennek köszönhetően híresült el aztán Franciaország legjobb lovakat festő művészeként. Zsenialitásának híre az 1848-as forradalom után III. Napóleon fülébe is eljutott, és amikor a családjával Angliába kellett menekülnie, többször is meghívta a festőt, hogy készítsen róla lovas portrékat. Dreux ötvenévesen halt meg Párizsban az angliai utazása során szerzett májtályogban, ám a szalonokban azt beszélték, a halál oka valójában egy a császár adjutánsa, Fleury elleni párbajban szerzett kardvágás volt, melynek okát azonban a száműzetésbe került udvar irigyen elhallgatta.

Mit gondolhattak Errázurizék látogatói ezekről a képekről? Megállt néha valaki Dreux képei előtt? Vagy olyan láthatatlanok lettek volna számukra, mint a bézs tapéta a falon? Magam előtt látom őket, ahogy az asztalnál ülnek. Már leszedtek az első fogás után, amikor nyílik az ajtó, és belép a maître a zöldfűszer- és főttkrumpli-ágyra szeletelt hússal, a tetején friss vajjal és frissen aprított petrezselyemmel; egy felszolgáló követi egy vadászkürtökkel dombornyomott, ezüst mártáskiöntővel. Valaki megjegyzést tesz a Chilével folytatott tárgyalások előrehaladásáról: nem lesz háború. Errázuriz úr ismeri a részleteket; végtére is ő az ország nagykövete. Felesége, Josefina, mivel még új a társaságban, egyelőre azt hiszi, érdeklődnie kell a férfiak beszélgetése iránt, mosolyog, de a szeme sarkából a tőle jobbra ülő idős nő hervadt arcát vizsgálja, és ijedten arra gondol, hogy rövid időn belül hozzá fog hasonlítani. Mintha vissza akarná fordítani az időt, olykor felemeli és finoman megrázza a kezét, hogy visszatérjen belé a vér, és hangsúlyossá váljon a bőre fehérsége. Később, amikor felállnak az asztaltól, egy whistjátszmában keres menedéket. Egyedül az idős asszony nézi a képet, Alvear felesége, az egykori szoprán, Regina Pacini: tekintete a festmény még élő szarvasáról a másikra, az elpusztult állatra kúszik, amit most vékonyra szeletelve tálaltak fel. Az étkezőből nyíló reneszánsz szalonban a fából faragott lomb mögül egy óra jelzi az időt. Alvear asszonyon végigfut a hideg, a huzatra fogja. Az utóbbi időben nem egészen tudja, mi van vele.

*

Jegyzet:

[1] Rónay György fordítása

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: El nervio óptico. Buenos Aires, Editorial Mansalva, 2014. A Látóideg a Sonora Kiadónál jelenik meg idén decemberben.

A műfordító a műfordítás elkészítésekor a Petőfi Irodalmi Múzeum Babits Mihály-ösztöndíjasa volt.