1749: Jóval az első könyve, a 2014-es Látóideg megírása előtt már elismert szerző volt a New York Times tudósítójaként, a szintén New York-i Artforum folyóirat és az egyik legfontosabb kulturális melléklet, a „Radar” rendszeres szerzőjeként. Műkritikái és recenziói egyedülálló hangon szólnak, meghaladva a kritika merev kereteit. Második regénye, a La luz negra [„Fekete fény”] 2018-ban jelent meg, idén pedig első verseskötetét is publikálta Un imperio por otro [„Egy birodalmat a másikért”] címen, igaz, ennek alkotóelemeit több alkalommal is “oszlopos szövegeknek” nevezi, csak hogy ne kelljen verseknek hívnia őket. Hogyan született meg a Látóideg a keresés örvényében?

María Gainza: A műfajok és a hangok lassú tűzén fortyogott. A Látóideg az újságírásból, a prózából és a költészetből táplálkozott: büntetlenül vettem át dolgokat innen-onnan, mint a csontokat elcsenő kóbor kutyák. Eredetileg múzeumokat akartam leírni anélkül, hogy a fogorvosi rendelők bézsszínű tapétájának tónusát használtam volna, ami annyira irritáló a művészetkritikában, aztán apránként teret nyert a narrátor hangja. Az a helyzet, hogy ezt csak most látom. Miközben írtam, nem tudtam, mit csinálok. Szerintem a dolgok báját a tudatlanság adja, és amikor tudatosan csinálunk valamit, sajnos a báj elveszik.

1749: Nagyon érdekes látni, ahogy bizonyos elemek, motívumok vagy színek megjelennek, majd újra felbukkannak vagy átalakulnak a szövegen belül, ezáltal a különböző történetek összekapcsolódnak és egy koherens jelentést alkotnak. Az alkotói folyamat során hogyan gondolt a könyvre? Mint regényre vagy mint novelláskötetre? Milyen mértékben olvashatjuk önéletrajzi szövegként vagy személyes esszéként?

MG: Ahogy visszatekintek a kis életművemre, azt látom, hogy mindig felhasználok elemeket az életemből, de annyira eltorzítom őket, hogy aztán képtelenség a sajátomként rájuk ismerni. Mintha jelmezbe bújnék, és amikor a tükörbe nézek – a ruhadarabok váltogatásával – ismerős, de felismerhetetlen lennék. De ahogy az előbb említettem, nem sokat időzök ezzel, nem gondolkodom és írok egyszerre. Ez nem egy póz, és nem is célom átváltozni egyfajta savant sauvage figurává: ezek akaratlan választások, az irányításom nélkül mennek végbe. A könyv írásakor ösztönösen próbálgattam különböző tónusokat és formákat. Amit viszont elmondhatok, az az, hogy a szövegeket szövegekként és nem novellákként képzeltem el, valahol az esszé, a kritika és az elbeszélés között. Soha nem láttam regényként, de értem, ha a narrátor hangja és az elbeszélésekhez társított szerkezet egy regény ívét rajzolja ki.

A könyv annyiban önéletrajzi, amennyiben az egész irodalom. De sosem a valóság fénymásolata, mert ahhoz, hogy életet leheljünk valamibe, jó nagy adag fantáziára van szükség. Engem az emlékezet fabulája érdekel, az érzések megfoghatatlansága, a szavak használatának lehetetlensége, amikor valami olyat akarjuk elmondani, amit nem tudunk, ahogy Cézanne magyarázta a műkereskedőjének: „Értse meg, Monsieur Vollard, van egy aprócska érzésem, amit nem tudok kifejezni. Mintha lenne egy aranyérmém, és nem tudnám használni.” Azt hiszem, az egyetlen bizonyosságom, hogy az emlék fikció: mindannyiunk nyakszirti lebenyében ott van egy beépített projektor, ami állandó moziként működik. Egyszerre vagyunk rendezők és nézők, és magunknak vetített filmek adnak értelmet az életünknek.

1749: Severo Sarduy egyik esszéjében azt írja: „Rothko képein csak a színek visszhangoznak. Egy könyvből pedig nem mondatok, idézetek és nem is szavak maradnak, hanem egy íz a szánkban, egy különös eufória, egy ív vonala…” A regényben (mert ezen a ponton már be kell vallanom, én regényként olvastam a szöveget) van egy nagyon szép jelenet, amikor a narrátor egy Rothko-reprodukciót néz, és ahogy becsukja a szemét, a szemhéján ott marad a festmény vörössége. A szövegben olykor aprólékos leírásokat, képcímeket találunk, máskor az ellipszis, az egyik leggyakrabban használt alakzatának használatával elengedi az olvasó kezét. Hogyan vált a képek és a szöveg között? Melyek azok az irodalmi eszközök, amelyek elfogadható módon segítik ezt a lehetetlen átjárást?

MG: Egyszer egy argentin kritikus recenziót írt a kritikagyűjteményemről és a „Miss Ellipszis” címet adta neki. Úgy tűnik, közel áll hozzám ez az alakzat. Úgy sejtem, valójában azért használom annyit, mert nem szeretek sem untatni, sem unatkozni. Szorongó típus vagyok, és mindig siettetem a történeteket: amikor valaki egy anekdotát mesél, azt akarom, hogy gyorsan mesélje el és idegesít, ha elhúzza. Ebből a gyári hibából ered a gyorsaság és a vázlat. Szeretem felvázolni a leírásokat, és három ecsetvonással visszaadni valamit a képből, anélkül, hogy elvesznék a részletekben. Amikor valaki szavakkal akar lefordítani egy képet, azt hiszem, ezt a „szájízt” kell elcsípnie, amiről Sarduy is beszél, és elfelejteni a szószerinti átírást. Egy műalkotást nem lehet átírni, hanem meg kell ragadni azt a nyomot, az illatot, amit az adott mű maga után hagy. Hasonló a helyzet, csak pont fordított irányban, amikor egy könyvből filmadaptációt készítenek. Azok a rendezők, akik ragaszkodnak a könyvhöz, általában kudarcot vallanak.

1749: Említi a sebességet, és valóban, a narrátor hangja gyakran felgyorsul, és szinte gyerekesen fellelkesül, a szó legjobb értelmében. Sok kötőszót használ, és számos mondat „És…” -sel kezdődik – mintha mindent egyszerre szeretne elmesélni, és állandóan értelmet, összefüggéseket keresne a tárgyak, történetek között. Máskor viszont a narrátor hangja józan, mondhatni minimalista. Milyen kapcsolat van a két megközelítés között? Hogyan teremt köztük egyensúlyt?

MG: Ez az instabil egyensúly bennem él. Azt hiszem, egy adott stílus a belső hangok együttéléséből alakul ki aztán egy stílus. Nem hiszem, hogy ez csak a személyiségünkből ered, de egy jelentős része igen. A stílus részben önmagunkból, részben másokból áll össze. A furcsa az, hogy nem mi választjuk ki, mi hat ránk. A hatások beszivárognak a szervezetünkbe, ezért a stílus egy kicsit mindig független marad tőlünk. A háttérben pedig arra törekszem, hogy minden jól hangozzon. „A zeneiparban vagyunk”, mondta Dorothy Parker. Évekig írhatnám újra meg újra a munkáimat, mivel soha nem fogom elérni, hogy a zene, amit a fejemben hallok, közbeavatkozás nélkül kerüljön a papírra. De azt is tudom, hogy ezen nem múlik annyi: éveken át dolgozhatsz valamin, mégis félremehet vagy megfojthatod az egészet. Néha jobb, ha vannak hibák a szövegben, de él.

1749: Az olvasás során sokszor arra gondoltam, hogy a történetek különböző konstrukciói egy rémisztő űrt akarnak elfedni: a halál és a kimondhatatlan a könyv két állandóan jelenlévő toposza. A könyv megírásának kezdetétől tudatosan dolgozta ki ezeket a témákat?

MG: Tudatosan soha, viszont mindig jelen voltak, nem rémisztő módon, inkább mint egy szükséges rossz, egy véget nem érő látogatás. Egy magam számára alkotott szabály szerint nem gondolkozom „nagy témákban”, és nem boncolgatom, mit csinálok, mert az megbénít. Hiába vagy sebész, nem műtheted meg magad, és egy író kicsit sebész is – vagy csak azért látom így, mert kedvelem az orvos-írókat? Csehov, Schnitzler, Keats, Bulgakov… Nagy vonalakban a témáim mindig ugyanazok, és ez valószínűleg így is marad a keserű végzetemig, kicsit úgy, mint a Monte Cristo grófjában, ahol egy szerzetes éveken át vájja a börtöncellája sziklafalát, hogy végül átjusson – egy másik börtönbe.

1749: A könyv tele van különc, furcsa figurákkal, akiket életükben kevesen értettek meg. Kik inspirálják legjobban az irodalom és a képzőművészet alakjai közül?

MG: A normáktól eltérő hangok és a kánont elhagyó látásmódok. Ezek keltik fel a figyelmemet mind az irodalomban, mind a képzőművészetben, de a hétköznapi emberekben is, legyenek művészek vagy sem.

1749: A könyv fejezetei közül melyiknek a megírását élvezte a legjobban?

MG: Az egész könyvet élveztem és megszenvedtem, de azt mondhatom, a Rothkóról szóló fejezet volt a kulcs a könyv összeállításához. Az volt az aha-élmény. Valahol ott értettem meg, milyen irányba kell haladnom. Nem megvilágosodás volt, inkább gyertya az ablakban egy koromsötét éjszakán.