Gaye Boralıoğlu: Mi Hatice
Fotó: Pexels
Gaye Boralıoğlu: Mi Hatice

Mi történhet egy vonaton Bakırköy felé haladva? Hogyan szabadulhat fel egy nő a menekşei állomáson? Török sorozatunk következő részében Gaye Boralıoğlu prózáját olvashatjátok Schmidt Szonja Emese fordításában. 

Ma egy kicsit korán ért az állomásra. Korábban elengedték. Mint mindig, Hatice most is várni kezdte a férjét a Sirkeci pályaudvar egyik végén, a csomagmegőrzők előtt, az orrát hullámokban megcsapó virsliszagban. Ugyanúgy, mint tegnap vagy tegnapelőtt, vagy azelőtt… Ugyanúgy, mint azon a több száz napon, melyet meg se tudna számolni.

Amikor megszólalt a délutáni imára hívó müezzin hangja, ösztönösen a fejkendőjéhez kapott, és a megszokott mozdulattal, egyetlen kezével szorított egyet a nyakán lévő csomón. Aztán lehajtotta a fejét, és várakozott. Ahogy nézett lefelé, szeme megakadt a papucsából kilógó lábujjain. Vékony harisnyájának felszaladt a szeme a nagylábujjánál. Lábfejét behúzta a papucsba. De minek, hiszen amúgy sem vette észre senki Haticét, akinek a nagylábujjánál felszaladt a harisnyája.

Hatice a müezzin hangját hallgatta. Minden figyelmét megpróbálta arra összpontosítani, hogy értse, mit énekel a hodzsa. Nem sikerült. Igazából kívülről tudta, vagyis megtanulta kiskorában, megtanították neki, de most mégsem értette. Nem sikerült elcsípnie a szavakat. Azt gondolta, talán azért nem sikerül, mert értelmetlen; aztán megijedt a saját gondolatától. Hogy is lehetnének Allah szavai értelmetlenek?! Csupán más nyelven voltak a szavak, olyan nyelven, melyet Hatice nem ért. A jelentése azonban ugyanaz volt, és azt ha akarta, vagyis ha Hatice akarta, képes volt a szívében érezni. Nem ezt mondta a nagyapja? Ha nem érted, akkor a szíveddel kell érezned. Hatice megpróbálta elképzelni, hogy a müezzin, mint egy felhőszerű kéz, felviszi a magasba, még magasabbra, el ettől a sok rikácsoló, rohanó embertől, a minaretektől, az épületektől, az antennáktól és a virsliszagtól… A virsliszagtól… Nem sikerült. Minden erejével remélte, hogy a szavakon átlépve foglyul ejti a túlvilági melódia, ám hiába. A müezzinszó abbamaradt, mielőtt Haticét legalább annyira megérintette volna, mint a virsliszag.

Haticén abban a pillanatban különös elhagyatottságérzés vett erőt. Az érzés miatt mégsem érzett szomorúságot, sőt, valamiféle megnyugvás, finom megkönnyebbülés volt ez. Annyira, hogy ettől mindjárt zavarba is jött. Ilyen helyzetekben mindig a papájára szokott gondolni, most is ezt tette. Nagy, hatalmas, behemót, kemény nézésű ember volt a nagyapja. Amikor iskolába vitte Haticét, nyugtalan arccal, úgy markolta unokája kis kezét, és szorította a mellkasához, mintha meg akarná óvni valami rájuk leselkedő veszélytől. Hatice nagyon szerette, amikor így néz, még annál is jobban, mint amikor mosolygott. Így vitte egészen az iskola kapujáig, mit sem törődve azzal, hogy Hatice nyavajgott, hogy engedje el végre a kezét, mert már sajog; aztán ott várakozott, amíg az unokája el nem tűnt a szeme elől. Amikor kicsengettek, Hatice mindig az elsők között jelent meg a kapuban, szemével villámgyorsan átpásztázta az udvart, és mindig meg is találta a papáját valahol. Egyszer sem történt másképp. Ennek ellenére Hatice szíve aggodalommal telt meg minden alkalommal, amikor közeledett a kicsengetés ideje. Ez egészen addig tartott, amíg ki nem futott az udvarra, és kezét bele nem illesztette a papa hatalmas tenyerébe. Hatice most lehunyta a szemét, hogy még egyszer, minden részletében felelevenítse emlékezetében ezt a pillanatot. Amikor aztán kinyitotta a szemét, Sacit állt előtte. Rá kellene mosolyogni, gondolta, sőt, azt hitte, el is mosolyodott, a valóságban azonban arcán egy rezdülés sem mutatkozott. Sacit sem mosolygott Haticére.

Sacit megérkezésével egyidejűleg Hatice tudatára ébredt, hogy több száz ember hömpölyög a pályaudvaron. Izzadt arcok, beesett vállak, szúrós tekintetek, ősz hajak, magas sarkak, kétsoros zakók, aktatáskák, nadrágtartók, sliccek, ellenzős sapkák, zacskót szorító kezek, fáradt lábak, lábak, lábak. Sacit már el is indult. Hatice felgyorsította a lépteit, hogy ne maradjon le. Szó nélkül jegyet vettek. A harmadik peronon gyorsan szedték a lábaikat. Elmentek a félig üres kocsik mellett, de nem szálltak fel, nem ültek le az üres helyekre. A tömegben egy férfi véletlenül rálépett Hatice papucsára. Hatice megbotlott, de mintha mi sem történt volna, mindenki ment tovább. Megfújták a sípot, Sacit beszállt az utolsó kocsiba, Hatice utána. A vonat elindult.

Hatice és Sacit most leült egymás mellé, a vonat menetirányával szemben. Hatice nem szeretett így utazni, azt nézni, hogy távolodik tőle a világ. Felfordult tőle a gyomra. Ahogy a vonat a síneken ritmikusan rázkódott, Sacit és Hatice is ugyanebben a ritmusban ringatózott, laza térdük egymáshoz koccant. Egyikük sem vette észre, hogy a térdük egymáshoz ér. A vagonban utazó többi utas sem vette észre.

Lassan elhagyták maguk mögött a dzsámikat, a palotákat, a sirályokat. A vonat higgadtan zötyögve menekült a városközpontból.

Az első állomáson, Cankurtaranban senki nem szállt le. Volt néhány felszálló utas. Eléggé zsúfolt lett a kocsi. Hőség volt. Hatice fejkendője alatt gyöngyözött az izzadság. Ahogy a szerelvény továbbindult Cankurtaranból, furcsa szag csapta meg Hatice orrát. A napok, hetek, évek óta ugyanazzal a rutinnal folyó úton ma először valami teljesen idegen szagot lehetett érezni. Megpróbálta kinyitni a mellette lévő ablakot. Minden erejével belekapaszkodott a fogantyúba, de száz év megkeményedett pora nem engedte, hogy kinyíljon az ablak. Hatice Sacitra nézett. A férfi félig nyitott szeme egy pontra fókuszált, teljesen átadta magát a vonat rázkódásának. Hatice körülnézett maga körül, hátha talál valakit, aki segít neki kinyitni az ablakot. Úgy tűnt, senki mást nem zavart a szag. De az is lehet, hogy csak Hatice érezte. A helyéről felállva – hiszen ki akarta nyitni az ablakot – csak egy emberrel került szemkontaktusba: egy vele egykorú nővel, aki szemével az ülést bámulva ezt sugallta Haticének: „Ha nem ülsz, akkor kotródj, hadd üljek le én!”. Hatice hagyta az ablakot, visszaült. Hamarosan el is feledkezett a szagról, a kezét kezdte figyelni. Nem olyan volt a keze, mint egy takarítónőé. Hosszú ujjai voltak és rendezett körmei. Bőre   makulátlan volt, fiatalságáról árulkodott. Hatice szemével a velük szemközt ülő lány kezét kereste. A lány egyik keze a térdén, a másik a mellette ülő fiú tenyerében volt. Hatice azon gondolkodott, fogta-e valaha Sacit kezét. Nem emlékezett ilyen pillanatra. Újra a saját kezét kezdte nézni. Szerette volna átölelni vele a nagyapját. Hozzá akart bújni, odatapadni a nadrágjához, kiabálni, hogy ne hagyj itt, papa, ne hagyj itt! Hatice most ökölbe szorította a kezét, és a mellkasához emelte. Nagyot nyelt, és közben elszorult a szíve.

Hatice a vonat hirtelen zökkenésétől tért magához. A vonat mindenféle ok nélkül hirtelen megállt Yenikapı és Kocamustafapaşa között. Látszólag nem volt sem állomás, sem másik vonat, semmilyen rendkívüli esemény. Ahogy a vonat megállt, a szellő is abbamaradt. A vonatkocsit ellepte a forróság. Senki nem kérdezte, mi történt. Sacit mélyet sóhajtott, de nem szólalt meg. Hatice is csendben maradt. Csak néhány fiatal volt az ajtó mellett, akik nekiveselkedtek, és kinyitották az ajtót. Kidugták a fejüket, vártak. Bár abbamaradt a szél, nagy volt a meleg, és Sacitból iszonyatos izzadságszag áradt, Haticének mégis jól esett, hogy nem haladnak. Végre elmúlt az émelygés, hogy nem kellett menetiránnyal szemben lenni, és állnak. Szemével körülkémlelte a kocsi ütött-kopott lámpáit, piszkoszöld falait. A kocsi is izzadt; az ablakok alól és a mennyezetről porral vegyes, szürke izzadságcseppek folytak lefelé. A szerelvény párszor úgy tűnt, mintha el akarna indulni, aztán meggondolta magát. A bent ülők mind ide-oda hánykolódtak, ahogy a vonat meg-megmozdult, a falakról csepegő izzadságcseppek irányt változtattak. Tizenöt perc elteltével a vonat fogta magát, és ugyanúgy továbbindult, mint ahogy az imént megállt, majd a szokásos ritmusban folytatta az útját.

Amikor Kocamustafapaşába értek, Sacit elaludt. Hatice oldalról rásandított az arcára. Vöröslő orcája lefelé csüngött, szája kicsit nyitva volt. A szeme nem csukódott le teljesen, de Hatice biztos volt benne, hogy alszik, ugyanis nem vette észre sem a Kocamustafapaşában felszálló, egy líráért citromfacsarót áruló férfit, sem a Yedikuléban felszálló plüssbábokat áruló srácot, sem a Zeytinburnunál felszálló fésűárus lányt. A horkolása minden megállóval tovább erősödött. Mire Yenimahallébe értek, a fejét már nem bírta tovább tartani. A férfi feje a vonat zötykölődésénél is sokkal nagyobb tempóval dülöngélt jobbra-balra. Lábát szétterpesztette, karja lógott. Hatice a Sacit karjáról folyó izzadságcseppeket nézte. Szégyellte a férfit. Jó, hogy nem szóltunk egymáshoz. Így senki nem jöhetett rá, hogy férj-feleség vagyunk, de még azt sem hinnék, hogy ismerjük egymást, gondolta.

Haticének eszébe jutott az első útja ezen a vonaton. Menekşében szálltak fel. Akkoriban egy földszinti lakásban laktak a papájával a Haylayf-strand közelében. Gyermekkora illataira gondolt… a moszat, a homok szagára, a lonc mézillatára, a cirmos cicája, a szőke játékbabája, a szakadt szélű műanyag papucsa és a kavicsok szagára… Miután meghalt a papája, és hozzáment Sacithoz, Halkalıba költöztek. Ami aztán következett: Sirkeci-Halkalı, Halkalı-Sirkeci. A köztes megállók Haticét csak úgy láthatták, hogy a vonat ablakán néz kifelé; egész életében.

Kocamustafapaşa után egyre kevesebben szálltak fel, viszont egyre több volt a leszálló utas. Hatice azon elmélkedett, hogy ha mindez az ember, vagyis a vonaton utazók egy-egy hangjegy lenne, akkor vajon milyen zene jönne létre ebből. Bonyolultan, zajosan kezdődne, aztán egymással helyet cserélnek a hangok, aztán lassanként minden elhalkul. Egy dallam, ami egyre halkabbá válik, végül elveszik.

Vajon Hatice milyen hang lenne? És Sacit? Ötödikes korában a papája vett egy furulyát Haticének. A férfi hatalmas kezével könnyen lefogta a furulyán lévő lyukakat, és ahogy arcát felpuffasztva belefújt, tisztán szólaltak meg a hangok. Hatice azonban nem tudta sehogyan sem odailleszteni kis ujjacskáit azokra a nyílásokra, így csak kellemetlen hangok jöttek ki. Az öreg türelmesen, figyelmesen megmutatta Haticének még egyszer, aztán még egyszer. Hatice immár éjjel-nappal furulyával a kezében ment mindenhová, a hangszer így végül elfogadta a kis ujjakat. Dó-ré-mi… Nagyapja halála előtt nem sokkal Hatice végre tiszta hangokat tudott fújni. Csak a „mi”… Valamiért mindig a „mi”-vel gyűlt meg a baja. Hatice még egyszer eltöprengett a hangokon, saját magán és Saciton. Sacitot a „dó”-hoz hasonlította. Minden ujj szorosan zárva, vastag, erős, hangos. Ő maga meg… saját magát a „mi”-hez hasonította. A hang, amit nem tud hibátlanul megszólaltatni, mindig hamis, feszült, bizonytalan.

Bakırköyben a hangok nagy része elhagyta a vonatot. A szemben ülő pár is leszállt. A kocsiban olyan kevesen maradtak, hogy két kézen meg lehetett volna számolni. Senki nem állt. Rengeteg üres hely volt.

Miközben a vonat Bakırköy felé haladt, Sacit teste furcsán megrándult; a vonat ritmusához nem illő, egészen másféle rázkódás volt ez, egy hibásan lefogott hang. A férfi torkából keserves hörgés jött fel, ezzel egyidejűleg megszorította Hatice lábát. Hatice szíve hevesen kezdett verni. Gyorsan körülnézett. Senki nem maradt a kocsiban, aki látta volna őket. Mivel a kocsi végében ültek, velük szemben amúgy is csak néhány ülés volt, de azok is kiürültek Bakırköyben. A maradék utas a kocsi másik végén volt, elvoltak magukban. Senki nem foglalkozott Haticével és Sacittal. Sacit ujjai teljes erőből szorították Hatice térdét. A férfi arca ellilult. Hatice kővé dermedt. Nem mert megmoccanni, nem bírt megszólalni, csak ült ott, még csak nem is pislogott. A vonat megállt Floryában. Megint leszálltak páran, fel nem szállt senki. Sacit mozdulatlanul ült a helyén. A vonat újból megmozdult, hogy elinduljon az állomásról. Sacit feje hátrabukott. Már nem hörgött, nem lehetett érezni a szagát. Ujjai, melyek Hatice térdét szorították, elernyedtek. Az ernyedtség lassan szétáradt Hatice lelkében. Hatice tökéletes, hibátlan „mi” hanggá vált hirtelen. Aztán már nem csak „mi”-nek, hanem „ti”-nek is érezte magát. Meg „fá”-nak, „szó”-nak. Az összes hang ott ugrándozott benne, céltalanul, össsze-össze ütközve egymással. A fejében most már csak a saját zenéje szólt: egy hollófekete szimfónia, melyben nem volt „dó” hang.

Hatice felállt a menekşei állomáson. Ahogy felegyenesedett, Sacit keze leesett maga mellé. Senki nem vette észre, hogy Sacit már nem lélegzik, és hogy nem fog többé levegőt venni ezen a világon; ahogy azt sem látta senki, hogy Hatice a menekşei állomáson leszállt a vonatról. Ahogy Hatice a kijárat felé haladt, az összes hang összegyűlt, csomót alkotva a torkában. Kezét ösztönösen a torkához emelte. Kioldotta a csomót. A fején lévő kendő lassan lecsúszott a válláról, és leesett a földre. A kendőt otthagyta, nyugodt léptekkel távolodott. Menekşe utcáin eltűnt a szem elől.

*

Copyright © Kalem Agency

A szöveg eredeti címe: Mi Hatice

A cikk szerzőjéről
Gaye Boralıoğlu (1963)

Török író, újságíró. 

A fordítóról
Schmidt Szonja Emese (1981)

Turkológus, műfordító. Legutóbb megjelent fordítása: Oya Baydar: Az elveszett szó (2024)

Kapcsolódó
Kemal Varol: Góbi himnusza
Yekta Kopan: Bátor szarvasok
Ahmet Büke: A panasz ég, vagy az ócska fapapucsok?