Elválasztott minket a szennyvízcsatorna. Ott maradtak a parton az egyik hulladékhegy lábánál. Engem néznek a napfényben, a hátamat, a sarat taposó lábamat. A bátyám átkot vet rám, de nem talál, a csillogó lemezek halmán landol. Megátkozza a beszédemet. Nem tudja, hogy önként némultam el, sarat vettem a számba.

Nem először átkozta meg a beszédemet a bátyám. Befogta a számat, ahogy az autógumit szorítja össze. Erős a keze, mint a présgép. Hozzászokott ahhoz, hogy beszorult csavarokat lazít, tárgyakat kap szét és lapít össze. Ezúttal sikerült szabadulnom tőle, mielőtt összepréselte volna az arcomat.

Nem a bátyám, az a másik meg nem az apám. Úgy ragadtunk egymáshoz, ahogy az ázott papír tapad a műanyaghoz. A szennyvíz, a nedvesség, a rossz szél és tűz miatt ugyanolyan színe lesz az emberek bőrének, ugyanolyan kiütések és foltok borítják. Nem lehet megkülönböztetni őket, ha találkoznak. Bizonyos idő elteltével minden szemét elveszti a színét, ugyanolyan lesz.

Futok, de futottam-e már valaha is úgy, mint most? Ráz valami, ami fölkapja a lábamat, beragyogja az arcomat. Nem túl mély a földbe ásott csatorna. Régebben mélyebb volt, de egyre több mindent szórnak bele, most már alig látszik, mintha szemétszigetek emelkednének ki az elöntött lapályból, a vizet pedig arról lehet fölismerni, hogy megcsillan rajta a napfény. Bicegve futok, mert összetörtek, nincs bennem sehol függőleges és vízszintes, csak rendetlenség mindenhol. Alig tudtam kinyújtani a lábamat, mert guggolva töltöm az életemet, közel a földhöz, azt fésülöm. Szűk átjárók vezetnek a dombok között. Vaktában rohanok, beütöm a kezem ebbe-abba, belebotlok rongyokba és lomokba. Mintha rögtön a levegőbe röppennék, a szemét fölé, olyan jó ez a futás. Tele van a szám sárral, alig kapok levegőt az orromon, és hangtalanul nyüszítek, mint egy kutya, ha belerúgnak. Cuppog a szennyvíz az Adidasban. Majd megszárad, ha eljutok a térre, ahol három sarok van, mert ott visszaverődik a napfény az üvegről, a ragyogás pedig megöl minden életet. Állítólag meg lehet vakulni ott. Nem veszítek semmit.

Ezen a helyen nem fognak keresni. Nem lesz kedvük hozzá. Lusta a bátyám, olyan a természete, mint a forró szuroké. Ha szájon kap, mozdulatlanná dermed, mint a fekete levegő körülötte. Itt kell már lenniük valahol az üveghegyeknek, mert egyre ritkábban röppennek fel sirályok.

Vakító fehér izzás. Ég a szemem, fintorgok, próbálom eltakarni az arcizmommal, a szemöldökömmel, a szemhéjammal. Kitapogatok egy halom régi ablakkeretet, árnyékot ad ebben a nagy felfordulásban. A földet nézem, mert csak azt tudom nézni. Világos és ragyog, egyáltalán nem úgy, mint nálunk. Beledugom az ujjamat, ahogy szoktam, fésülöm a földet. Néhány sötét folt, csepp, csepp, a verítékem. Hitvány homok, benne csillámok, mintha porrá törték volna az üveghegyet. Fogok egy marékkal, nyalogatom. Ez nem jó föld. Futhatok tovább.

Rossz szél fúj. Valaki rezet éget, jobb nem közelíteni. Balra fordulnak a füsttől megriadó sirályok, tehát futhatok arra, ott nincs sok ember. Ha pedig mégis vannak, jobb, ha eltűnnek, azt ajánlom, mert úgy rohanok, mint még soha. Égeti valami a hátamat, amikor átfutok a téren. Végig háttal vagyok a bátyámnak. Hatalmas az árnyékom, gyorsabb nálam, kilő, mintha tudná, hová fusson, mintha nem fogna rajta az átok, mert kitért előle. Nem viseli az arcomat az árnyék, szája sincs, amit szétüthetnének, teletömhetnék sárral. Nincs belőlem semmi az árnyékban. Semmi, ami az enyém, sértetlenül és élve menekül előlem, töri nekem az utat. Amikor a lábam alatt lévő tárgyak halmaira vetül, változtatja az alakját, és elviszi magával a szemetet, ahogy állítólag a hullámok sodorják el.

Lenyeltem már a sarat, fulladok, kinyitom a számat, hogy jobban tudjak lélegezni. Belesüllyed a lábam a nagy halom műanyagba és gumiba. Gázolok, botladozom benne. Lassított az árnyék, ugrál, és már egyáltalán nem csodálom, mert ugyanolyan esetlen, mint én. Minek nekem kettő az énemből, itt fölösleges valaki, és attól tartok, hogy inkább én vagyok az, nem az árnyékom. Gázolok, botladozom, a lábamra tekeredik valami. Amikor arccal a halomra esem, a hátamra siklik az árnyék, és még mélyebbre nyom.

Így fekszem egy pillanatig, és nem mozdulok. Elfojtja a zsákpárna a sirályok vijjogását, amit ritkán veszek észre. Mi találta a lábamat? Alighanem rátekeredett a legalsó régiók sokkarú démona. Erősen tartja, de jobb, ha tudod, démon, hogy megyek tovább. Kitapogatom a lábfejemet, elnyelte a mélység a cipőmet, de találok valamit helyette az út hátralevő részére. Rángatom, rángatom. Itt a lábszáram, kábelek fonódtak rá. Lehet, hogy átkot vetett rám a bátyám, de óv engem a Réz Úrnője. Kiásom magam, rángatom a lábam a kábelekkel együtt. Nem jön, nem adja ingyen a kábelt az úrnő. Letekerem a kaniszterekről, kiszuperált lomokról, műanyagpalackokról, amilyenekkel a labdát ütöttük a bátyámmal, és itt mutatkozik meg a gazdagságom: ha leégetem a gumit, megmentem a rezet.

El kell bújni ilyen kábelköteggel. De közben szökésben vagyok, amit szeretnék tudatni minden lakossal. Nem szököm el a közös helyünkről. Inkább abba az időbe menekülök, amikor megszólalhatok.

Senki sem szól belőlünk. Mindannyiunknak be van gyulladva a torkunk. Mindannyian rossz szélből élünk.

Viszem a zsákmányomat. Nyomulok előre a hulladékhegyekhez, a sirályokhoz, amelyek dicsőítő éneket zengenek nekem, mert találtam valamit, amire vágyik a bátyám, az apám és azok, akik a szennyvízcsatorna túlsó partján maradtak. Ott már nem találnak sok rezet, talán akad valamennyi alumínium, értéktelen vezetéknyaláb és bádoglemez-darabka. Gyűjtenek és szétszerelnek. Keresnek és szétvernek. Elég erős hozzá a kezük, bár fárad a testük, hánynak és köpködnek, amikor ki kell nyitni a képcsövet vagy ki kell engedni a freont, mert gyenge a tüdőnk, megfeketedett a füsttől.

A föld fésülésével foglalkozom. A legapróbb apróságok is a kezemben maradnak. A szemétkorszakokban keletkezett avarban turkálok. Sok élet rejlik a földünkben, de ez olyan láthatatlan, hogy nem érdekel már senkit, még őket sem. Aprócska lények, részecskék, a legelső dolgok, a tárgyak legegyszerűbb összetevői. Nem lehet észrevenni őket. Nem a szememmel, hanem a nyelvemmel ismerem föl őket. Számba veszem a földet, ízlelgetem. Sokáig tartom a számban, aztán kiszűröm a nyálból és fölismerem. Nevet adok nekik gondolatban, de nem tudom kimondani ezeket. Amikor átszűröm őket a fogaim között, hagyom, hogy beszélgessenek, aztán lenyelem őket a földdel együtt. Ekkor az enyém lesz a történetük.

Mielőtt átugrottam a szennyvízcsatornát, a rézből éltünk. Kábeleket vagy csillogó fémdarabokat kerestünk, melyeket műanyagba, gumiba, beépített szerkezetekbe rejtettek. Szeméthegyeket és -lapályokat forgattunk föl, de távol tartottuk magunkat más kezektől, az idegen füsttől. Apám őrködött ezen, ki tudja, milyen leckéből tanulta. A bátyám kereste az alkalmat arra, hogy odalopakodjon, megdurrantson valamit. Bár hordják ide a szemetet, egyre nehezebb rezet találni. Ahogy az idegen füstöt is egyre nehezebb elkerülni. Szükségük van rám, mert fésülöm a földet és fénylő darabkákat találok. Mi másra kellek – az nem világos, de nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy eljön a nap, amikor kiderül.

Vasrúddal kevergette a bátyám meg az apám a vezetéknyalábból készülő spagettit, csábító volt az olvadt pép szaga. Lestük a réz aranyszínű villanásait. Pára és meleg lepedék rakódott a gégénkre. A füst miatt ment el a hangunk, már el is felejtettük a beszédet.

A torkunkon akadtak azok a napok, amikor rossz szél fújt a távolból, nem pedig a mi portánkról. Szétverte a berendezéseket a bátyám, ledöntötte mérgében a feltornyozott szemetet, bármit fölgyújtott, ami az útjába akadt. Páncélinggé vált a háta. Aznap, amikor átugrottam a szennyvízcsatornát, véresre vakarta a kezét, rokonlélekre találtak benne a szúnyogok. Hirtelen összegörnyedt, és okádott. Gyakran történt ilyen vele. Gyakrabban, mint apámmal, pedig ő már egy örökkévalóságot élt le itt. Apa vöröset hugyozott, és úgy gondolta, hogy ez jel, odahívott minket, hadd lássuk ezt a csodát. Nyomokat rajzolt a fütyijével. A bátyám viszont szégyellte, hogy okádik. Félelemről árulkodik a tekintete, amikor rémülten keres tanúkat. Figyelmesen néztem, számoltam a zsigerei minden rándulását, és ő tudta ezt. Abban reménykedtem, hogy meghal.

Megtörölte a száját a karjával, leült egy halom zsákra, én pedig továbbra sem vettem le a szemem róla. Levegő után kapkodott, mintha kínozná a testét a tekintetem, de nem tudta eltakarni magát. Lassú mozdulatokkal hessegette el a sirályokat, amelyek nyilván megérezték, hogy sűrűsödik itt a levegő, úgy folyik, mint a szurok, és kíváncsian nézték a vállunk fölött, sirálymódra a mi emberi ügyeinket. Guggoltam, majdnem a hónom alatt volt a térdem, ilyen testtartásban töltöttem életem nagy részét, legalábbis azét, amelyre emlékszem. A bátyámhoz ugrott az árnyékom, délelőtt volt, kitépte magát, mint egy rövid pórázon tartott kutya, és belemart a sarkába. A színes földben kotorásztam. Kis darabka műanyag szúrta meg az ujjaimat, elzsibbadtak az izgalomtól, mert szerettem volna lenyelni ezt a termékeny földet, szerettem volna, ha forog a nyelvem a történetek között. Duzzadt az ágyékom, széttártam a térdeimet. Lenyúltam, ettem a tenyeremből annyit, amennyit a számba tudtam tenni. Csikorgott a fogaim között a műanyag. Hallgattam, mit akar mondani. Elnevettem magam.

Nevettem, égig ért ez a nevetés, hangtalanul nevettem, sárral teli pofával, de nagyon hangosan. Ekkor átkozott meg utoljára a bátyám, a beszédemet is elátkozva.

Amikor már mindent elmondott a föld a bátyámról, kilométereket megyek az élet felé, viszem a zsákmányt, amit mindenki irigyel tőlem, de egyedül az enyém, mert egyedül vagyok. Alkonyodik, ugyanolyan színe van a levegőnek, mint a földnek és a szemétnek. Nem vagyok már dacos, mert elhagyott az árnyékom, anélkül pedig mintha kopasz lennék, és fogalmam sincs, hová megyek.

Nincs hosszú lábam, hogy menekülhessek, csak ez a sánta. Az enyém, nem mozgékony.

Egy folyóághoz megyek, amely váratlanul bukkant elő a szigetek közül. Be akarom nedvesíteni a talpamat, fájt, áztassa csak a víz és minden, amit hoz. Az iszapba süllyed a cipőm, és amikor látom, mennyi ragad rá, átkozom a hülye lábamat, mert tudom, hogy a vesztembe vitt, és most már késő. Bukással kellett végződnie ennek a repülésnek. Mit gondoltam, amikor elszöktem reggel? Ugrás, ugrás, csobbanás, ütés a hátamra, arcra esek a szennyvízben. Tépi a karomat a sakál, kirántja alóla az összetekert kábeleket. A szennyvízbe merülök, próbálok levegőt venni, odarúgnék szerencsétlenül, ordítanék, de csak egyvalamit tudok, nevetni, tehát amikor még harcolok az utolsó kábelekért, vicsorítok, rángatózom, mintha epilepsziás lennék, de ez nem betegség, nem roham, ez nevetés, és nem tudom abbahagyni, nedves az arcom, derűs, szétfeszíti valami a mellkasomat, alighanem az öröm.

*

Forrás: Felczak

A megjelenést a Wacław Felczak Alapítvány támogatta.