Pár hónapja titokzatos értesítést kaptam: Üdvözlöm, mixerbetont állítunk elő az önök cieszyni építkezéséhez, tanúsítvánnyal igazolt, jó minőségű B 15-ös, B 20-as. B 25-ös, B 30-as betont kínálunk. Vásároljon nálunk.” Eleinte nem tudtam összerakni a tényeket, aztán rájöttem, hogy a régi címemre érkezett a kereskedelmi ajánlat, amely az egykori cieszyni határőrségi épület felszámolásához kapcsolódott. A Barátság hídján állt, ott dolgoztam kilenc évig.

Le tudnám rajzolni ezt a helyet bottal a földre, nagyon könnyen megragadható, mint azok a lapos házak, amelyeket gyerekek rajzolnak nagy elmélyültséggel papírlapra, járdára, füzetbe. Lerajzolnám a folyóparti épületet és a két országot, Csehországot és Lengyelországot elválasztó vagy összekötő folyót. Pár vonallal. Jellegzetes teteje van az 1965-ben emelt épületnek. Két nagy oszlop és a rájuk helyezett idomtalan C. Szép hely, ami talán semmit sem jelent nektek, ha nem laktok itt.

2009‒2021

Először megyek be az egykori határőrség épületébe. Kopott küszöbre nyílik az üvegezett ajtó, látszik rajta, milyen sok embernek kellett megkerülnie ahhoz, hogy átjusson az egyik országból a másikba. Ez a rövid ösvény vezet az útlevél megmutatásától az út folytatásáig, ez néha motozással járt együtt. Aki megtapasztalta az alapos vizsgálatot, másképp írná le ezt, mint én. Az idősebbeket ez sorbanállásra, idegbajra, szétválasztott családokra vagy csempészésre emlékezteti. Mi már később születtünk a gyerekekkel együtt, nem emlékszünk erre.

Középen, a nagy csarnokban, ami a fő átjáró után található, a szürke csempék óceánját látjuk, a hatalmas ablakokból pedig kilátás nyílik a folyóra. Most le kell mosni ezeket az ablakokat. Napokig tart, részletekben végezzük el. Világos lesz a nagy helyiségben.

*

Mivel novemberben nyitottuk meg a művelődési házat, a kezdet kezdetén gyakran ültünk kabátban a folyosón a mellékhelyiség és a kijárat között. Csak a hordozható radiátor ad meleget a folyosón. Légteleníteni kell a radiátorokat, de nem kapkod senki. Még nem éri meg befűteni ezt a száz négyzetmétert a gyerekeknek, akik nem akarnak idejönni. Négyesben ülünk Polával, akivel együtt lakunk, együtt tanulunk pedagógiát, Iwonkával, aki a Rubik-kockát rakja ki, és egy „szórólap” hozta ide, hogy részt vegyen a gyerekek foglalkozásán. Iwonka nővére a szemét forgatja, mint egy baba, mert tizenéves létére Iwonkával kell üldögélnie. Ha együttest alakítanánk, választhatnánk azt a nevet, hogy Lányok a folyosóról.

Eltelt már néhány nap a berlini fal leomlásáról tartott első műhelymunkánk óta, amelyre egyetemi oktatók hozták el két gyereküket, a szomszéd házból viszont nem jöttek gyerekek, pedig beterítettük a megnyitást hirdető szórólapokkal. Nem hozták el őket a szüleik. Tudjuk már Iwonkától, hogy nem hozzák a gyerekeket, maguktól jönnek. Esetleg elmehetünk értük az otthonukba, és megkérdezhetjük, lejönnek-e az udvarba. Ha akarnak, lejönnek, ha nem, nem.

Az első foglakozásokon a határról beszélgettünk a gyerekekkel, akiket elhoztak, nem csak azért, mert az egykori határőrség épületében vagyunk, hanem azért is, mert tényleg a berlini fal leomlásának huszadik évfordulójára esett a művelődési ház megnyitása. Egy ideje egyre több szépen festett könyvet adnak ki a kicsiknek a demokráciáról, az egyenlőségről, a gyerekek jogairól.

Azt a könyvet olvassuk föl Iwonkának, amit a két gyereknek olvastunk föl a megnyitón. Továbbra is a Rubik-kockát rakja ki a kislány. Azt mondja, hanyagoljuk a mesét. Mi meg azt mondjuk, hogy ez nem teljesen mese, hanem igaz történet. Azt feleli, hogy hiszen képek vannak a könyvben. Elmagyarázza nekünk, hogy pontosan erről lehet megismerni a mesét. Képek vannak benne, és nem az igazat mondja. Nyilván összekevertünk valamit.

*

Tavasz van. Kezdődik az olvadás, csöpög a víz az egykori határőrségi épület mennyezetéről. Szakad az eső olvadás után, a felhőszakadások pedig kis árvízbe mennek át. Őrt állnak az emberek a határátkelő hídján, és nézik a folyót, mintha arra várnának, hogy szirének tűnnek fel benne. Vödröket teszünk a csarnokba, lavórokat hozunk az albérletekből. Pár napja nem kell átmennem dolgozni a boltba, mert úgy zuhog, hogy még ruhát sem akar venni senki. Az az érzésem, hogy ezzel sok szabad munkaórát nyerek, átmehetek a művelődési házba vagy az iskolába. És nem állok a hídon, nem nézem a vizet, mert hipnotizál. Az egyik fiú olyan közel ment a vízhez az apjával, hogy mindketten beleestek. Ezért súrolom a padlót, cserélgetem a vödröket, hallgatom, hogyan csepeg a víz biztonságos távolságban, bár szinte az alsó ablakokig ér a hullám.

*

Megjelennek a gyerekek a felhőszakadások után. A nappal együtt jönnek. Az udvarokról hozzuk be őket. Csábítóan hat rájuk az, hogy olcsó édességekkel vendégeljük meg a látogatókat, különféle szuper festékeket mutogatunk. Akkor még nem volt mindenkinek okostelefonja, ezért hatottak rájuk ezek. Elmegyünk velük kirándulni Krakkóba. Az egyik fiú fölmászik egy fára a Visztula partján, és nem akar lejönni, amivel magára vonja a járókelők figyelmét. Újabb nápolyival csábítjuk, és lejön. Tapsolnak a járókelők, mintha mókus lenne.

*

Sok gyerek van már. Némelyik másokat is hoz. Azt rebesgetik egyesek a városban, hogy gyerekrabló szekta ügyködik a határon, de szeret minket a MOPS.[1] Mi is szeretjük a MOPS-t, mert ad pénzt a napközis táborra. Neki köszönhetően jött hozzánk „igazi pszichológusnő”. A vakáció után vált világossá, hogy a gyerekek egy része nem csak foglalkozásra jár ide mindennap, hanem korrepetálásra is.

*

Az első egész évi korrepetálásom kudarccal végződik. Nem megy át a fiú az első osztályból a másodikba. Képtelen vagyok meggyőzni arról, hogy nem feltétlen fájdul meg az ember keze az írástól. Utálja kézbe venni a tollat, ideges lesz, Én is így voltam ezzel, ma is úgy körmölök, mint a tyúk a karmával.

*

Azok a gyerekek, akik először jönnek, nem tudják, hogy kezet nyújthatnak és bemutatkozhatnak üdvözlésképpen. Mindig lenyűgöz az a zavarodottság, rémület és bizonytalan mosoly, amikor köszönünk egymásnak, és kiderül, hogy a felnőtt és a gyerek is üdvözölheti úgy egymást, mint két gyerek a játszótéren. Szia, mit játszunk?

Különböző játékokkal szórakoznak a gyerekek.

Egyszer bejelentést kapunk rongálásról. Megyek, megnézem a CCTV kamerával készült felvételt, hogy azonosítsam a tetteseket a mellettünk működő intézmény kérésére, mert jelenteni akarja a rendőrségnek. Ismerős kislányt látok a felvételen, aki bemegy a virágok közé a kiskutyájáért. Hempereg a kutya. Ugyanezt teszi a kislány, hempereg a kutyával. Hatévesnek látszó szomszédja is figyeli ezt a jelenetet, aztán csatlakozik hozzá és a kutyához. Elmagyarázom a biztonsági őrnek, hogy ez nem rongálás, csak játszanak a kutyával. Ez az egyik legszebb felvétel, akit csak láttam életemben. Kár, hogy nincs hozzá hang.

Egy másik alkalommal, a múzeumok éjszakáján fluoreszkáló karperecet kapnak tőlünk a gyerekek. Péntek van, miután bezártuk a művelődési házat, ott ülünk még munka után a lányokkal, bezárkózva. Odafutnak a gyerekek, mert vonzza őket a fény. Dörömbölnek, de már nem akarjuk beengedni őket. Nem hagyják abba, azt mondják, mutatnak valamit nekünk. Megyünk velük a békesség kedvéért. Kiderült, hogy kiöntötték a folyadékot a karperecekből a folyosóra a sötét házban. Kijönnek a szülők, be vannak tépve, és azt hiszik, hogy ez itt a kozmosz. Nevetnek a gyerekek, mert minket is rászedtek, és játszani akarunk velük. Forgok a tengelyem körül, és a fluoreszkáló formákat nézem a plafonon. Galaktikát csináltak nekünk.

*

Az épület, ahol vagyunk, olyan övezetté is válik, ahol egyre több olyan esetet látok, amikor felnőttek ártanak gyerekeknek. Látom a szemükben és azon, ahogy kezet nyújtanak. Odamész és bizonyos idő után már rögtön észreveszed. Lehet, hogy a nagy ablakok miatt, amelyeken át mindent jobban látunk?

Látszik az ablakból a folyó, most kicsi a víz, munka után lehet fürödni benne. Így is teszünk, hogy lemossuk magunkról a rossz előérzeteket. Megy valaki a folyóparton, és amikor látja, hogy fürdünk, eszébe jutnak azok az idők, amikor nem lehetett átmenni a túlsó partra, mert az illegális határátlépés lett volna. Egyáltalán nem emlékszem erre, nincs róla tudásom. Csak annyit tudok, hogy a sekély folyó bizonyos helyein még a víz alá is merülhetek.

*

A határ föld is. Felvesszük a gyerekekkel egy kis kazettára azt, hogy miről ábrándoznak, mit szeretnének húsz év múlva. Elássuk ezt az időkapszulát, közvetlenül a határőrség épülete mellé. Később kertet és komposztálót alakítunk ki a folyóparton. Egyre nagyobb teret veszünk birtokba.

Ugyanabban az évben megyünk (gyerekek nélkül) Berlinbe, és látom azt a területet, ahol régen a berlini fal volt. De mélyebben marad meg az emlékezetemben az elhagyott repülőtér, amiből városi park lett. Megjegyzem, milyen tanácsokat adtak az aktivisták arról, hogy miként harcoljunk az ingatlanfejlesztőkkel, akik nincsenek jelen a városunkban, mert még senkit sem érdekel ennyire. Más a helyzet a nagyvárosokban. Itt még a határátkelőhelyen lévő hatalmas épülettel sem akarnak kezdeni semmit, ahol vagyunk, az egész szép belvárosi tömbházakból sem akarják kiszórni a lakókat. Régi, de nagy szociális lakásuk van az embereknek az egykori vámosoktól rájuk maradt házakban. Az ilyen ház gyakran kerek, és minden szobán át lehet járni benne. Mint azon a nagy termen, ahol a foglalkozásokat tartjuk. Műhelyeket szervezünk a gyerekeknek arról, hogy hogyan védjék meg a helyüket, hogyan írjanak petíciókat stb., hogy úgy érezzék, megelőzték a korukat és kaptak állampolgári nevelést. Minden eshetőségre felkészülve. Ezt játsszák a gyerekek.

*

Tudom, hogy könnyű leszoktatni a gyerekeket a nyitottságról és a bizalomról, ami a kutatások szerint bizonyos korig természetes tulajdonságuk, ha nem rombolja le ezt valami. A gyerekek nyolcéves korukig nem látnak különbségeket és nyitottak másokra, akik másképp néznek ki, másképp beszélnek, mint ők. Könnyen össze lehet barátkozni velük, nyitottak erre is. Tizenkét éves korukban már bizalmatlanok, zuhanásnak indul a bizalom görbéje. Mit teszünk velük ebben az időszakban?

A művelődési ház csapatához csatlakozó új lány foglalkozásokat szervez a gyerekek jogairól. Elviszi őket a határhídra. Azt mondja nekik, hogy kiabálják a mélybe, a folyóba az ENSZ konvencióját. Nem nagyon akarják. Mi magunk kiabáljuk hát a gyerekek jogait biztatásképpen. Csatlakoznak hozzánk a gyerekek. Főként a határfolyó hallja a hangunkat.  Nem felel a folyó.

Este jön egy zenész koncertezni a művelődési házba. A kolléganőm napok óta próbál szerezni neki füstgépet, amilyet a kilencvenes években használtak a diszkókban. Van az egyik kultúrházban füstgép, de megkérik az árát. Sajnos nem tudjuk beterelni a ködöt a folyóról. Kevesen jönnek el a koncertre. Ködben táncolok, és nem látok magam mellett senkit, feszélyezve érzem magam. Mintha ezen a ködön át szivárogna belém a magány. Aztán egyszer csak megjelenik a sötétben egy gyerek cipője, aki egyedül jár az utcán este tízkor. Egymás mellett táncolunk. Talán több ember is van körülöttem, de eltakarja őket a köd.

*

Megtudom, hogy a felnőttek nem csak a gyerekeket tudják rendre utasítani, hanem a kicsikkel foglalkozó felnőtteket is.

A napközis táborban egy másik művelődési házból jött nő felhívja a figyelmünket arra, hogy a gyerekekkel együtt ülünk az asztalnál az ebédlőben a kolléganőmmel. Pedig a máshonnan jött tanárok mellett kellene ülnünk, akiket ide fizettek be ebédre. Mivel a gyerekek mellett ülünk, azt hiszik, ott hagyhatják büntetlenül a levest. Látta, hogy az egyik odavitte az ablakhoz a maradék levest. Most mindenki követi a példáját. Szegény gyerekeknek mindent meg kell enniük, el kell fogadniuk, Nem lehetnek hálátlanok.

Egy másik alkalommal a nevelőnő értekezletre hív minket egy család ügyében, amellyel dolgozunk. Figyelmezteti a jelenlétünkben az anyát, hogy hallja a gyerek, amikor szexel. Hülyén érzi magát. Magyarázkodni kezd. Három gyereke van, egy szobában laknak. Azt tanácsolja neki a tanárnő, hogy vigye el otthonról a gyerekeket a szex idejére.

*

Azt játsszák a gyerekek, hogy naplót írnak. Arról ír az egyik kislány, hogy bemászik az ágyába a barátnője papája, amikor náluk alszik. Kiderül, hogy több ilyen kislány is van.

Az eset után már tudok dolgozni a Kék charta csoportban a határok kijelölésén, bár azt állítja az Esernyőnek nevezett úr a MOPS-nál, hogy nem vihetjük túlzásba a gyerekek segítését, ha nem akarjuk gyötörni és stigmatizálni őket. Ami az erőszakot és a visszaéléseket illeti, egyre több ilyen ügyünk lesz, és próbáljuk megérteni, mitől lesz ilyen sok hirtelen. Megnyílt valami ezen a helyen? Be kellett lakni ahhoz, hogy egyszer csak felfigyeljünk a fájó pontjaira? Visszhangként térnek vissza azok a gyermekjogok, melyeket a hídról kiabáltunk a folyóba? Vagy a ködön át jutottak be, amikor beengedtük a művelődési házba?

Ekkor megjelenik egy volt határőr, sőt – mint később kiderül – egykori hírszerző, és elmagyarázza, hogy ez a hely bizonyos értelemben stigmatizált. Amikor egyszer szolgálatban volt, valamikor a nyolcvanas években, kiderült, hogy megmérgeztek valakit az éjszakai váltásból. Vagy ő mérgezte meg magát azzal, amit elkobzott. Megmutatta, melyik helyiségben történt. Oda szerencsére ritkán megyünk be. Amióta tudom, nem szeretek itt egyedül lenni éjszaka. Inkább csak akkor maradok, ha mesefilmeket néznek a gyerekek, és aztán itt alszanak. Ilyenkor a hangok, suttogások és röhögcsélések miatt nem érzem a levegőben a halál semmiféle kísértetét. Ez távol tartja a határ szellemét. Visszaverődik a nevetés az ablakokról, a mennyezet alatt örvénylik, elűzi azt az eseményt. Azon töröm a fejem, mennyi nevetés kellene ahhoz, hogy eltűnjön.

*

Néha lengyel fociultrák mennek át a határhídon, mert kiállnak egymás mellett a Baník Ostrava szurkolóival. Füvet és sört vesznek a vietnamiaktól, mielőtt átszállnak Český Těšínben az ostravai vonatra.

Egyszer ONR[2] feliratú zöld léggömböt kötnek az ajtónkra, amikor a szombati műhelyeket tartjuk. Ugyanazon a napon osztogatnak az utcán süteményeket cukormáz felirattal. Kínálgatják a gyerekeket abban az utcában, ahol dolgozunk. Megeszik az ONR feliratot, és nem tudják, mit jelent.

* 

Rengeteg pók szövi a hálóját a határhídon, Más ízeltlábúakkal együtt települtek ide, mert vonzza őket a folyó. Némelyik pók hatalmas. Több ablakra is szúnyoghálót szerelünk fel. Arachnofóbiás vagyok, ezért próbálok gyorsan átmenni és nem nézni oldalra. Egy éjszaka arról próbáltam meggyőzni magam, hogy nincs értelme félni a pókoktól. Közeledem a korláthoz, rákényszerítem magam arra, hogy rátegyem a kezem. Nem másznak rá pókok. Más dolguk van. Igaza volt annak az asszonynak, aki azt mondta nekem a vásárban, amikor megkérdeztem, hogy meri félelem nélkül bedugni a kezét az üveg mögé, hogy kivegyen egy kelt süteményt, amikor nyüzsögnek bent a darazsak: egyszerűen végzik a munkájukat. Én is végzem a munkámat, a pókok is teszik a dolgukat.

*

Nőnek a gyerekek, egy részük a határon, a folyóparton köt ki. Ez az új szórakozás. A szülők közül is vannak ott páran. Egyik nap hozzánk jönnek, könyveket kölcsönöznek, másnap meg már reggel részegek vagy be vannak tépve, ott ülnek azon a neuralgikus ponton, ahová sose járt senki sétálni. Van ott nagyjából öt pad. Egy földdarab, mintegy ötszáz méterre az átkelőtől. Nem kell messzire menni, ott lehet narkót venni.

Amikor elszökik egy lány otthonról, és föltesz egy képet az instagramra, háttérben a folyóval, tudom, hogy nagyon közel van.

Amikor a határnál görkorcsolyázom, mindig attól félek, hogy találkozom valakivel, aki járt a foglalkozásainkra, de most inkább itt akar lenni.

Egyszer itt úgy elbambultam, amikor próbáltam elkerülni nagy ívben ezt az ötszáz méteres szakaszt, hogy nekimentem egy tacskónak. Valaki elengedte a pórázról. Látják messziről, azokról a padokról, és nevetnek, engem is felvidít az eset. A tacskó viszont halálra rémült.

*

Jutalmul mindezen antiprevenciós viszontagságokért, különböző instanciáknak írt levelekért, megrontási perekért a tengerpartra utazunk abban a reményben, hogy ott elcsitulnak ezek a viharok. Mert a tengerparton biztos más lesz,

Éjszaka megyünk a strandra a dűnéken át. Eleinte szokás szerint civakodnak, lökdösődnek ok nélkül vagy a Coca-Cola Songot énekeljük. Később a gyerekek különböző rémtörténetekkel traktálnak minket, elcsendesednek, suttognak. Próbálok úgy tenni, mintha nem félnék, de sötét van körös-körül, itt könnyen megzavar bármi. Azt mondja az egyik gyerek, hogy azóta fél a sötétben, amióta meghalt a nagymamája, és sírva fakad. Azt hiszem, ez nem az erdő miatt van, hanem azért, mert messze vannak az otthonuktól. Azoknak a gyerekeknek, akik a legjobban sírnak a távollét miatt, rendszerint vannak problémáik otthon. Kijutunk a strandra. Lefekszünk a homokra és a csillagokat nézzük. Ekkor minden megváltozik, már nem sír senki. Ez történik, ha láthatjuk a csillagokat – eltakarják valahogy a bánatunkat, mint egy terítő. Megfogadom, hogy nem megyek el többször éjszaka gyerekekkel erdőbe, ha nem vár ránk strand az erdőn túl.

*

De mégis megyünk éjszaka erdőbe, megint. Egy évvel később. A hegyekben táborozunk. Éjszaka elindulunk túrázni, bár nem tudom, nem tiltja-e a törvény. Telihold van, tehát sok mindent látni. Csak csendben kell lenni, fülelni, nem elszakadva egymástól. Az egyik lány nevelőintézetben töltött időszak után nyaral velünk. Eleinte dohog, fél, hogy összekoszolja a cipőjét, de nem akar emiatt lemaradni a kirándulásról. Aztán megrémül, a bőrömbe vágja gondosan ápolt körmét, sokkot kap, nehezen lélegzik. Az az érzésem, hogy a bolondját járatja velem, de minden pillanatban egyre világosabban látom, hogy nem. Pánikba esett, és vissza kell vinnem a menedékházba, nem mehetünk tovább. Miután visszatértünk, megkérdezem, mi történt az erdőben. Azt mondja, hogy az otthonban vaddisznókkal ijesztgették őket. Tizenhét éves a lány. Elég volt megijeszteni az intézet ablakából is látható sötét erdővel, hogy úrrá legyen rajta a félelem. Korábban sosem emlegette azokat a vaddisznókat. Pedig maga az otthon állítólag nem is rossz.

*

Írást kapunk arról, hogy el kell hagynunk az épületet, be kell zárnunk a művelődési házat, mert kezdődik a revitalizáció. Kerékpárút lesz ott, ahol a határőrök, majd a gyerekek épülete állt.

Mindent el kell vinnünk innen. Csatlakoznak hozzánk a cseh munkanélküli programban részt vevő fiúk. Segítenek kihordani a holmit és rendbe tenni az új helyet, amit találtunk.

Elmegyünk egyszer diszkóba a fiúkkal, mert az egyikük DJ. Ugyanolyan füst van a cseh diszkóban, mint nálunk a koncerten. Ide is jött volna utánunk a köd a folyóról? Körülnézek, a világító cipős gyereket keresem. Nincs sehol. Képzelődtem.

Megnézzük másnaposan, milyen halakat fogtak a fiúk. Az egyiknek galériája van a halakról a telefonjában. Egy cseh gyermekotthonról beszélünk, mert onnan került ki az egyikük. Másnap pedig nagy teherautóra pakoljuk a rakományt, hogy átvigyék az új helyre vagy ki a szeméttelepre.

Megyek a sofőrrel a szeméttelepre, mert még sosem voltam ilyen helyen. Figyelmesen megnézek mindent, nagyon tetszenek a szemét színei, lenyűgöz és megrémít ez a rengeteg szín. Nem tudtam, hogy kockákká préselik össze, így összezsugorodva pedig emlékeztetnek valamelyest a Rubik-kockákra, amit a történet elején rakott össze Iwonka.

Visszajövök a szeméttelepről, hogy vigyük el a cuccokat. Dalibor lendületből ugrik neki a falnak, és szétveri, produkálja magát. Átmegy a csarnokból a szomszédos helyiségbe a válaszfalon át, mintha hirtelen ráébredt volna arra, hogy ő egy cseh kísértet. Megállapodunk abban, hogy nem nagyon verjük szét azt, ami marad utánunk. Ne mondják, hogy vandálok vagyunk. Mintha mégsem kellene lebontani az épületet, és úgy döntöttek volna, hogy odaadják egy időre a gyerekeknek és nekünk.

*

Úgy alakult, hogy a kiköltözés után is van még kulcsom a határőrség épületéhez, elfelejtettem leadni. Besurranunk hát páran, hogy focizzunk egyet az új helyen folytatott egész napos műhelymunkák után, és megnézzük, milyen bent. A folyosón, a bejárat és a WC között, ahol egykor kabátban ültünk, hamburgerhez való zsömlék hevernek. Áll még a határőrség épülete előtt a gyorsbisztró bódéja, az maradt meg a legtovább, egészen az épületet leromboló markológép első manőveréig. Megengedték nekik, hogy használják a klozetot és itt tárolják az élelmiszert, Odanyúl a kolléga, megeszik egy zsömlét, mintha ez teljesen rendjén való lenne. Morzsák maradnak a földön. Meghagyjuk a patkányoknak vagy az egereknek, hisz úgyis hamarosan beköltöznek ide.

*

Június van, és Chałupkiban, a határátkelőhelyen szervezzük egy másik kolléganőmmel a vízisportok szezonját megnyitó eseményt a kanyargó Odera határvidéki szakaszán. A sors gúnykacaja, ilyen új munkát találtam – visszatérek a határra, egy másik pontjára. Ma is áll az az épület Cieszynben, már három éve nem bontja le senki.

Más gyerekekkel ülünk a színpad előtt, és az Oderáról szóló dalokat énekelünk. Tudtátok, hogy az Odera forrásai Csehországban fakadnak, és nem lehet megközelíteni ezeket, mert katonai területen vannak? Gondosan őrzik, így nem láthatjuk, honnan ered a folyó. Azt mondta nekem az egyik zenész, aki az Odera hangjaival foglalkozik, hogy be akar menni oda csónakkal, át akar jutni a szögesdrót akadályokon.

Folyik a buli. Egy férfi gyerekkel a karján táncol a színpad előtt. Félrevonulok egy önkéntes lánnyal, a k-popról beszélgetünk, és száraz kenyeret eszünk, amit ugyanúgy kitikkasztott a hőség, mint minket. Amikor visszajövünk a színpadhoz, megtudjuk, hogy a férfi, aki ott táncolt, az aszfaltra ejtette pár hónapos gyereket. Most haza akarja vinni biciklin, mert sír. Kiderül, hogy részeg, kiszáll a rendőrség. Fölírják az adatait, ő pedig bedühödik. Rendőri kísérettel viszik a kórházba. Sír a gyerek, és mindenkit lebénít ez a sírás.

Drónok jelennek meg a buli végén az égen Chałupkiban, a határhíd fölött – felirattá kell összeállniuk. Fölfelé nézek, és eszembe jut, milyen volt az égbolt, amikor a strandon feküdtünk a gyerekekkel. A drónok fényesebbek a csillagoknál, elhalványulnak, eltűnnek melettük. Némelyik néző még megtapsolja az égbolton kirajzolódó formákat. Végül szív alakba rendeződnek. Ekkor tapsolnak a leghangosabban.

*

Bemennek az emberek az üres épületbe, és ott alszanak, ahol a foglalkozásukat tartottuk. Vagy a híd alatt, közvetlenül mellette. A határőrség régi épületénél, amelyet még nem bontottak le, meghal egy férfi. A cieszyni tűzoltóságtól szerzett információ szerint mintegy tizenöt-húsz ember él az utcán a városban. Ő volt az egyik közülük.

*

Először van lezárva a határ a hídon. Kapukat állítanak fel az utca közepén, megakadályozva azt, hogy átmenjünk a másik oldalra. Ilyen felirattal akciózik valaki: „Hiányoztok nekem, csehek / Stýská se mi po tobě, Čechu”. Azt a választ kapja, hogy a cseheknek is hiányoznak a lengyelek. Sokakat akadályoznak ezzel a létfenntartásban, mert a határ egyik oldalán élnek, és a másikon dolgoznak. Tiltakozó menet vonul a lengyel oldalon, az utcán „Nyissátok meg a határt” jelszóval. Még mindig áll az épület a hídon.

*

A híd közepére megyünk, hogy lássuk még utoljára a vámosok bádoggal körülvett épületét. Áll még, de már várja a markolókat. Nem emlékszem olyan esetre, hogy ennyire koszosak lettek volna az ablakok, mint most.

De mindjárt lebontják az épületet, és nem emlékeztet már az ellenőrzésre. Nem gondolnak arra a lakók, hogyan motozták meg őket, hogyan álltak sorban vagy legalábbis meg kellett mutatniuk az útleveleüket ahhoz, hogy átmehessenek a folyó túlsó partjára. Eltűnnek a határ nyomai, nem aggasztanak már senkit.

Továbbra sem lehet átmenni az egyik országból a másikba, ezért nézzük a híd közepén álló épületet. Azon gondolkodom, mit csinálnak a gyerekek, akik itt voltak velünk kilenc évig a vámosok levonulása után. Vajon játszanak még valamit?

Négy hónappal később a földre írom krétával: „Hol vannak a gyerekek?”.[3] Ezt más helyen teszem. Erre a határhídra is ráírja valaki.

*

Jegyzetek:

[1]A Társadalmi Munka Városi Központja

[2]Nemzeti Radikális Tábor – fasizmust propagáló jobboldali nacionalista szervezet

[3]Hol vannak a gyerekek? ‒ az egyik országos tiltakozás / happening, melynek során többek között nyilvános helyekre írtak, röpcédulákat osztogattak gyerekekről és felnőttekről, akik az erdőben, a lengyel-orosz határon vesztették életüket a pushbackek során. Még mindig emberek halnak meg a határon a humanitárius válság miatt, Legalább harmincnyolc ember halt meg. És legalább háromszáztizenhét személyt nyilvánítottak eltűntnek.

A fordító jegyzete:

Itt találhatók friss információk a lengyel-fehérorosz határon kialakult humanitárius válságról: www.facebook.com/grupagranica

A Határ csoport informális kezdeményezés, a lengyel-fehérorosz határon kialakult humanitárius válságra adott válaszként alakult. Jogi és orvosi segítséget nyújt, vizsgálja az emberi jogok betartását. A csoport újra meg újra felszólítja arra a kormányzó csoportot és a nekik alárendelt szolgálatokat, hogy változtassák menekült- és emberellenes politikájukat humanitáriusra, garantálják a Lengyel Köztársaság alkotmányában, az Európai Unió jogrendjében lefektetett alapjogok tiszteletben tartását, melyeket minden nemzetközi egyezmény szerint biztosítania kell, beleértve azokat is, amelyek a genfi egyezményből következnek.

Forrás: Felczak

A megjelenést a Wacław Felczak Alapítvány támogatta.