A fókás lány

Volt egyszer egy kislány, akinek volt egy fókája. Egyedül élt egy kunyhóban a tengerparton, mert az apukája és az anyukája eltűnt a háborúban. A kislány többé nem szólalt meg, és elkezdett álmodozni. Amikor találkozott a fókával, nem tudta eldönteni, hogy valóban megtörtént-e, vagy csak képzelődött. A fóka a kislány barátja lett. A kislány aztán meghalt, a fóka pedig sírva levitte magával a tenger fenekére és ott temette el.

A fákat ölelgető lány

Volt egyszer egy lány, aki folyton fákat ölelgetett. Senki sem tudta, mi ezzel a célja, de azt mindenki tudta, hogy embereket sosem ölelget. Esténként kertekben látták, ahol hevesen magához ölelte a fákat, arcát érdes kérgükhöz nyomta, és mozgatta az ajkait. Búcsúzóul megsimogatta őket, majd átsietett a következő kertbe vagy utcasarokra. Egy este az egyik fa a lány köré fonta az ágait, és továbbra sem sikerült kiszabadítani onnan, de a lány olyan arcot vág, mintha legyőzte volna a világot. A fa a Suðurgata és a Vonarstræti sarkán áll, és védetté nyilvánították.

A porkupacgyerek

Volt egyszer egy alsó tagozatos gyerek. Reggelente, amikor a gyerek beért az iskolába, a többiek köréje gyűltek és bámulva, sutyorogva és vihogva vették körül, mígnem a gyerek átváltozott, és egy porkupaccá mállott szét a padlón. A gyerekeknek ekkor kocsányon lógott a szemük, és a főkolompos bámuló azt mondta: tanár úr, porkupac van a padlón. A tanár erre ingerülten így válaszolt: Fogj egy partvist, söpörd össze a porkupacot, és dobd a szemétbe. Ez  a porkupacgyerek ugyanaz a gyerek, akit abban az évben kerestek az újságokban, amikor a szél szokatlanul sok port és földet hordott el a legelőkről.

A harmadik

Két ember lakott egy harmadik ember fejében. Tudni vélte, mire gondolnak és gyakran hallotta a beszélgetésüket. Volt a fejében egy tó, és a két ember derült napokon néha a tó két partján üldögélt, és csobbanás hallatszott, amikor egy hal rákapott a horogra és kihúzták a partra. A harmadik ember ilyenkor nagy vidáman felnevetett – talán épp egy buszon ült, és egy idegen rásandított. Ráharapott, mondta a harmadik ember magyarázatképpen. Az idegen erre elkapta a tekintetét és kinézett a kavargó hóviharba. De a harmadik ember fülig érő szájjal mosolygott, ő ugyanis tudta, miről beszél.

A betörő

Volt egyszer egy betörő, aki folyton betört mindenhová, és mindig azt remélte, hogy egy virágmintás pongyolás nő felébred, és a riadt tekintetét meglátva azt mondja: Tudom, hogy a lelked mélyén jóravaló vagy, te szegény. Aztán tejet tölt neki egy tálkába, hogy kilefetyelje.

Az enyveskezű lány

A lány, aki enyveskezű volt, mindenhonnan játszi könnyedséggel lopott el mindent. Fákat, könyveket, gyertyatartókat, talpas poharakat, Bibliát, mondatokat, kalapokat, bolygókat, fényreklámokat, gondolatokat, fiókot, mogyoróvajat, gyümölcskosarat, partikat, zászlót, egy vörös ruhát meg egy fehér virágot lovasított meg a színházból. Az otthona egészen pompás lett, és egész gyűjteményt állított össze a lopott holmikból, de persze a gyűjteményt senki sem nézhette meg, néhány tolvajt leszámítva, akiket közelről ismert.

A nagypapa kislánya

Ismertem egy másik enyveskezű lányt, akinek a nagypapája megtanította, hogyan kell lopni a természetből. A nagypapával felfedezőútra indultak a vakvilágba, és kövekre, kagylókra, csontokra, tollakra, tengerisünökre, elhagyott házakra, virágzó hangára, dübörgő vízesésre, szentperjeillatra és az ég kékjére bukkantak. Aztán a nagypapája sajnos megöregedett és meghalt, de amikor a lány felnőtt, természetesnek vette, hogy a gyerekeivel is nekivágjon a vakvilágnak, és olyan dolgokat keressen, mint a nagypapával. Műanyag palackokat, cipőtalpakat, rozsdás vasat, sárga füstöt, csomagolóanyagokat, üvegszilánkokat, fehér habot, olajfoltot, fémdobozokat és halott turistákat találtak.

A férfi, aki hitt a tengerben

Hallottad már annak a férfinak a történetét, aki hitt a tengerben? Semmit sem tudok a családjáról, sem a származásáról, hát még a sorsáról. Csak úgy képzelem, hogy a tenger mindig is jó volt hozzá, és nem veszett oda senkije a tengeren. De a tenger valamilyen módon megmutatta neki a hatalmát. Tisztán látom magam előtt, ahogy ott ül, a tengert nézi, az pedig őt.

A lány, aki kárt tett magában

Ez a lány kárt tett magában. Fogott egy kalapácsot és összetörte az ujjait, meggyújtotta a lábfejét, lenyúzta a bőrt a testéről, és éles ollóval vágott a húsába. Aztán izzó vasat döfött a szemébe, tőből kimetszette a nyelvét és úgy roncsolta össze a fejét, hogy nekisétált egy repülőgép propellerének, mégsem tudott felhagyni a gondolkodással, és valamiért a tökéletes vég foglalkoztatta.

Az űrlények és a gyerek

Egyszer űrlények érkeztek a Földre egy ismeretlen csillagról, és elraboltak egy gyereket, aki azért ment el otthonról, mert a szülei nem figyeltek rá. Mire jó pár fényévvel később visszahozták a gyereket a Földre, a gyerek egy nappal sem lett öregebb, mint amikor eltűnt, a szülei viszont aggastyánok lettek a kandallótűz mellett. Amikor meglátták a szobában tébláboló gyereket, megkérdezték egymást, hogy ki lehet ez a gyerek, és arra a következtetésre jutottak, hogy alighanem az egyik istenverte unokájuk.

A kötényes lány

Ismertem egy lányt, aki kötényt viselt. A hímzett kötényt egy lövészárokban találta. A háború véget ért, már amennyire egy háború véget érhet. A lány egész nap a kiégett romokat és a bűzlő lövészárkokat túrta emlékek után kutatva. Az életunt turistáknak akarta eladni őket, akik tavasszal jönnek majd, hogy könnyeket hullassanak a helyiek nyomorúsága felett. A lány felfedezte, hogy a kötényben erő rejlik. Szép időben és holdfényben kiszellőztette egy szárítókötélen, és a köténynek oxigénillata lett. Aztán a lány a sarkait összekötve bugyrot formált belőle, és éjszaka kijárt csillagokra vadászni. A csillagok belehullottak a kötényébe, és látszottak a lány szemében. Egy este úgy döntött, hogy újra kiszellőzteti a kötényt, hogy nőjön az ereje. Aznap éjszaka borult volt az ég, és mire a lány reggel felébredt, ellopták a kötényt. Ebből tudta, hogy kémkednek utána.

Ugyanaz a történet

Volt egyszer egy lány, aki ki nem állhatta a sárkányokat, a törpéket és más varázs- és csodalényeket. Mintha a mesevilág okozott volna neki valamit. Csak nem tudom, mit. Viszont eszembe jut a történet arról a lányról, aki soha nem ment ki a tengerre, mert gyerekkorában nekisodort egy csónakot a szél.

Tilos vidámnak lenni (Sigfús Daðasonnak)

Volt egyszer egy kislány, akinek megtiltották, hogy vidám legyen, ezért mindig nagyon komoly volt. A családi összejöveteleken lassanként mindenki azt kezdte mondogatni: alighanem rendkívül tehetséges ez a gyerek. De néha, amikor a kislány viharok idején egyedül járta a tengerpartot, hallani lehetett, hogy görcsös nevetés tör fel belőle, ahogy a honvágytól szenvedő lovakkal esik meg gyakran.