Néhány nappal a katolikus karácsony előtt a pótunokatestvérem, Rozália megvárt a gimnázium előtt. Vonzó volt a rövid mentéjében meg a kucsmájában, mely alól csábítóan kandikált ki két világosszőke hajfonata.

– Maca néni üzeni, hogy okvetlen elgyere az ünnepi ebédre karácsony első napján – mondta.

– Hát jó – válaszoltam. Nem sikerült eltitkolni a kelletlenségemet, ezért Rozália hozzáfűzte:

– Kérlek, ne csapj be bennünket! Megsértődnek a nagynénéid.

            – Rendben, ott leszek – ismételtem meg határozottabban.

            Egy darabon együtt mentünk. Rozália belém karolt, mint rég, amikor együtt sétáltunk a Sztapári úton, igaz, akkor sokkal fiatalabbak voltunk.

            – Meg szeretnélek kérni valamire – mondta, és a hangján éreztem, hogy előre elkészített szöveget mond. – Egy nagyon kis szolgálatra kérlek, icipicire, meg sem fogod érezni.

            Sejtettem, hogy a szolgálat, amire meg fog kérni, nem lesz egészen jelentéktelen, és hogy nagyon is meg fogom érezni, de azt is rögtön tudtam, hogy ráállok.

            – Miről van szó? – kérdeztem. Rozália megállt, egyenesen a szemembe nézett, és igyekezett nagyon fontosnak látszani.

            – Járok valakivel – mondta jelentőségteljesen, mintha az év hírét közölné velem. Úgy tettem, mintha meglepődnék, ebben volt gyakorlatom.

            – Tényleg? – kérdeztem, három kérdőjellel, ahogy Szten Sztív mondta volna. – És a nagynénéid tudják?

            – Egyelőre nem. Még csak kóstolgatjuk egymást. Érted?

            – Okos. Sietségre semmi ok. Az ilyen viszonyokban nagyon óvatosnak kell lenni – mondtam. Játszom az eszem, bölcs tanácsokat osztogatok, mintha szakértő lennék szerelmi kérdésekben, pedig valószínűleg sokkal kevesebbet tudok e téren, mint Rozália.

            – Szeretném, ha megismernéd, és ő is látni szeretne téged. Meghívlak, gyere velünk moziba vasárnap délután.

            – Rendben.

            – Ő fodrász- és borbélyinas. Nem zavar?

            – Dehogy. Ott leszek.

            – Van még valami, amit tudnod kell... Én azt mondtam neki, hogy a bátyám vagy.

            – A bátyád? – ezúttal nem kellett tettetnem a meglepődést.

            – Voltaképpen az unokabátyám. Légy szíves, ne árulj el.

            – Ne aggódj – feleltem, igyekezve meggyőző lenni. Rozália arcon csókolt, az én fejemen pedig átfutott: Átkozott egy cselszövés, kellett ez nekem…

            Vasárnap négykor ott voltam a Narodni mozi bejáratánál. Rozália meg a fiúja már vártak. Ha nem tudtam volna, mi a foglalkozása, első látásra eltaláltam volna. Igazi stuccer, ahogy Adolf papa mondta volna. Kiöltözve, a frizurája fényesre nyalva, alig serkenő bajusszal, „mintha skatulyából húzták volna ki” (ez is Adolf papa kifejezése), árad belőle a pacsuli. Keményen megszorította a kezem. „Zoltán vagyok – mutatkozott be –, a barátaim Zolinak szólítanak.”

            Fecsegős volt, ami nem lepett meg: minden igazi borbély szószátyár. A moziban nem tette-vette magát, megkönnyebbültem, hogy nem is olyan szörnyű, mint gondoltam. Annál jobban meggyötört a film, egy „hazai sorozattermék” Jávor Pállal, a magyar Clark Gable-lel a főszerepben. Szomorkás történet, olyan, mint Kapi piacon vásárolt olcsó szerelmi ponyvaregényei, magamtól sosem szántam volna egy ilyen kotyvalékra két órát az életemből. A pótunokatestvéremért azonban sokkal nagyobb áldozatot is hoztam volna.

            Amikor kiléptünk a moziból, Zoli nagylelkűen felajánlotta, hogy megvendégel bennünket a Slon kávéházban. Elutasítottam a meghívást, mondván, hogy középiskolásoknak tilos nyilvános helyeket látogatniuk; magamban beláttam, hogy a szigorú gimnáziumi magatartási szabályoknak néha jó oldaluk is van. Rozália azt javasolta, hogy menjünk cukrászdába. Az ő meghívását nem utasíthattam el, értettem, fontos neki, hogy egy darabig velük legyek.

            – Van itt a közelben, a Bajai úton egy príma cukrászda – mondtam. A Grünbergerre gondoltam, mely a város legjobb cukrászdájának hírében állt.

            Újsütetű ismerősöm elfintorodott:

            – Szóba sem jöhet! – fortyant fel. – Büdös zsidó lyukakba nem teszem be a lábam! – pattogott undorodva.

            A pokolgép ütni kezdte a másodperceket. Rozáliára néztem. Hevesen ingatta a fejét, arcán kétségbeesett riadalom ült, mint akivel az imént közölték, hogy süllyed a hajója. Hangtalanul mozogtak az ajkai, de én minden szavát értettem: „Kérlek, hallgass, ne árulj el!” Nem árultam el, visszafogtam magam, és vártam, mi lesz.

            Elmentünk a főutcai Konditoreibe. Zoli nagyvonalúan rendelt, teát, krémest, indiánert, gesztenyepürét. Meg akarta mutatni, hogy van pénze, és nem sajnálja a barátaira. Hülyén viccelődött a kuncsaftjai számlájára, elmesélte a pletykákat, amelyeket munka közben hall nap mint nap. Rozália főként hallgatott, engem azonban furdalt az átkozott kíváncsiság. Nem tudtam ellenállni, hirtelen rákérdeztem:

            – Zoli, mi kifogásod van neked a zsidók ellen?

            Nem lepte meg a kérdés, ellenkezőleg, mintha alig várta volna.

            – Nincs nekem semmi kifogásom a zsidók ellen, nekik van kifogásuk énellenem, mert én goj vagyok számukra. Tudod mit jelent ez az ő pogány nyelvükön?

            – Fogalmam sincs.

            – Azt jelenti, hogy gané! Szar! Mi, keresztények, dögök vagyunk a számukra, akiket minél előbb el kell takarítani. És folyton azon vannak, hogy ezt meg is tegyék.

            – Hogyan?

            – Mindenféle varázslatokat művelnek, hogy megzavarják az eszünket, és bűnbe kergessenek bennünket. Azt szeretnék, hogy mi egymást gyilkolásszuk.

            Eszembe jutott, hogy István batya kétfajta embert ismert: az okosakat, akik tudatlannak tartják magukat, meg a tudatlanokat, akik okosnak hiszik magukat. Nem volt vitás, hogy Zoli melyik csoportba tartozik. Rozália szemrebbenés nélkül bámulta a falat, a szeretőjelöltje pedig ontotta a szavakat, örült, hogy rátalált egy tudatlanra, akik meg kell világosítani.

            – Volt a nagynénémnek egy szomszédja, aki zsidó lányt vett feleségül. A lány katolizált, és vezeklésképp elmondta, hogy milyen varázslatokat csinálnak a zsidók. Például ha a keresztény ház falát bekenik a róka füle mögötti zsírral, akkor a háziak olyan ravaszak lesznek, mint a róka. A farkas epéjéből zsírt készítenek, amitől kegyetlen és vérszomjas lesz az ember, a kígyónyelv és a denevérszem keverékéből pedig varázskenőcsöt nyernek, amitől a háziak megvesznek, annyira gyűlölni fogják egymást.

            Egek, gondoltam, ha a butaság fájna, akkor ez a Zoli most fetrengene a fájdalmaktól. Sajnos azonban nem fáj, nincs szaga, és nem hólyagzik fel tőle az ember nyelve. Zoltán, a fodrász- és borbélysegéd a kuncsaftok borotválása vagy fésülése közben következmények nélkül járatja a száját, ostoba hazugságaival megfertőzi az értelmüket, és a gyűlölet mérgező csíráit terjeszti.

            Beszélgetőtársamnak be nem állt a szája:

            – A zsidók istentelenek, nem hisznek a lélek feltámadásában, sem az utolsó ítéletben, sem a pokolban, és úgy tartják, hogy büntetlenül vétkezhetnek. A nagyapám mesélte, hogy annak idején a falujában leleplezték a zsidókat, amint szentségtörő tésztát gyúrtak. Lemészárolják a keresztény csecsemőt, a vérét összekeverik liszttel meg vízzel, és tésztát sütnek belőle, amit macesznak neveznek, ami zsidóul azt jelenti, „az ördög tésztája”.

            Egyszer régen megkérdeztem István batyát, miért mondják egyesekre, hogy „buta, mint a bárd”. Nem tudtam, mi az, hogy bárd. „A bárd fejsze, amivel régen lenyakazták az embereket. A butaság olyan, mint a bárd, mert lenyakazza az embereket.”

            Hazakísértem Rozáliát. Útközben sírt, én azonban hallgattam, nem akartam nyomást gyakorolni rá.

            – Szakítok vele – mondta, amikor már közel voltunk a házukhoz –, nincs más választásom. Mégis, sajnálom.

            Ezen a ponton már beavatkozhattam:

            – Ne sajnáld! Sokkal többet nyertél, mint amennyit vesztettél. Voltaképpen semmit sem vesztettél – mondtam.

            – Talán megváltozna, ha meggyőznéd – fogta könyörgőre Rozália. Megpróbált legalább szemernyi reményt kiharcolni magának. Én azonban félbeszakítottam. Haragos voltam és magabiztos, és úgy éreztem, hogy tudnia kell az igazságot:

            – Az antiszemita nem meggyőzhető, és nem lehet jobb belátásra bírni. Hivatkozhatunk a lelkiismeretre, a tízparancsolatra, a felebaráti szeretetre, mit sem ér, a butaság lesújt, mint a bárd.

 

*

 

Szentestén sűrűn hullani kezdett a hó. Reggel fehér takaró alatt ébredt a város. Amikor megérkeztem Újkériékhez a karácsonyi ebédre, Teri pótnagynéném ragyogva fogadott:

            – Milyen nagylelkű az Isten, hát nem? Gyönyörű karácsonyunk van! – lelkendezett. Bólintottam, hogy az Isten tényleg nagylelkű, nem akartam elrontani Teréz jó hangulatát. A bátyám nemrégiben felhívta rá a figyelmemet, hogy még istenesebb lett, mint volt. – Látod, hogy lealjasodtak az emberek, ugye? – mondta, miközben leráztam a havat a télikabátomról meg a diáksapkámról. – De Krisztus ismét eljön, és ítélni fog a bűnösök fölött, akik úgy elszaporodtak, mint a sáska.

            A nagy karácsonyfa mellett, mely üveggömbökkel, színes gyertyákkal, arany meg ezüst girlandokkal és tarka szaloncukrokkal volt földíszítve, a mostohaanyám fogadott. Jobbról-balról arcon csókolt. Megdöbbentem. Mi történik? – töprengtem aggódva. Jókedve volt, és e percben szebbnek tűnt, mint a fiatalkori fényképein.

            – Jó hírem van számodra! – újságolta ünnepélyesen. – Apádat áthelyezték a konyhára.

            – Tudom – mondtam –, ezt már egy hónapja mondtátok.

            – Nem, nem! – csóválta meg szép fejecskéjét. – Ez friss hír. Egy hónappal ezelőtt a muszosok közt lett szakács, most pedig áthelyezték a tábori konyhára, a rendes katonasághoz. Óriási szerencse!

            Megpróbáltam úgy tenni, mintha nagyon örülnék ennek az óriási szerencsének, habár nem hittem benne. A szerencse az én számomra megbízhatatlan volt és csalóka: amikor a mostohaapámra rámosolygott a szerencse, és kis híján milliomos lett, a legnagyobb nehézségek és problémák következtek, amikor pedig István batyámat az a balszerencse érte, hogy börtönbe csukták, tulajdonképpen szerencséje volt, az életét nyerte el azzal, hogy nem vitték el a keleti frontra.

            Miközben a szerencséről merengtem, észrevettem, hogy a két nővér jelentőségteljes tekinteteket vált egymással, mintha azt mondanák: Nahát, milyen szívtelen ez a fiú! Hallgattam, a mostohaanyám pedig megkérdezte, hogy hol a kokárdám.

            – Milyen kokárda? – válaszoltam kérdéssel. Tudtam, miféle kokárdára gondol, csak azért kérdeztem, hogy időt nyerjek.

            – Nem tudod, mi az, hogy kokárda? – rökönyödött meg a mostohaanyám, és hozzáfűzte: – Istenem, te gyerek, hol élsz te?

            Közbeszólt Teri, talán a védelmemre akart kelni:

            – Hogyne tudná, csak elfelejtette kitűzni.

            Azt hittem, ezzel vége ennek a jelenetnek, de nem, Teri hozott egy krepp-papírból készített piros-fehér-zöld kokárdát.

            – Tűzd a zakód hajtókájára – mondta a mostohaanyám, és idenyújtott egy biztosítótűt. Nem akartam alkudozni és kifogásokat keresni, nem volt értelme.

            – Nem akarom – mondtam. A beszélgetés így folytatódott:

            MOSTOHAANYÁM: Hogyhogy nem akarod? Hiszen magyar vagy.

            ÉN: Nem vagyok magyar. Én zsidó vagyok.

            TERI: Olyan nincs. Vagy magyar zsidó, vagy szerb zsidó. Dönts!

            ÉN: Jó, ha muszáj, akkor amőba zsidó vagyok.

            MOSTOHAANYÁM: Te szemtelen! Az apád magyarnak tartja magát. Nem fog örülni, ha megtudja, hogy nem akartad kitűzni a kokárdát.

            A két nővér várta, hogy mondjak valamit, de én hallgattam.

            TERI: Nem szereted a magyarokat?

            ÉN: Nem.

            TERI: Dehát miért nem, az istenért?!

            ÉN: Azért, mert a magyar csendőrök halomra gyilkolják a szerbeket meg a zsidókat.

            TERI: Ez nem igaz!

            ÉN: De igaz. Mindenhol holttestek hevertek.

            TERI: Azok csetnikek voltak.

            ÉN: Szántó Jánost egy magyar katona átdöfte szuronnyal. Ő nem volt csetnik. Maga ezt ugyanolyan jól tudja, mint én.

            MOSTOHAANYÁM: Sose tudni.

            Hallgattam, nem volt több mondanivalóm. Rozália mentett meg, belém karolt:

            – Mutatnom kell neked valamit! – mondta fontoskodva, és menet közben a fülembe súgta: – Szakítottam Zolival. Most sokkal jobban érzem magam.

            Ebédre is maradnom kellett, a két nővér nem engedett el. A kokárda-ügyet elfelejtettük, vagy úgy tettünk, mintha nem emlékeznénk rá. Ebéd közben a mostohaanyám mintegy mellékesen, óvatosan megkérdezte:

            – Igaz, hogy van barátnőd?

            Csodálkoztam, hogy honnan tudja, nem válaszoltam rögtön. A bátyámra néztem, aki nemet intett a fejével, én pedig csökönyösen tagadtam:

            – Nem igaz.

            A mostohaanyám elnevette magát, ragyogott a boldogságtól:

            – Kár titkolózni! Az egyik osztálytársnőd anyja állandó kuncsaftom. Mindent tudok. Beatrixnak hívják, nem igaz?

            – Magyar lány! – ujjongott Teri. Beismertem, hogy az. – Jaj, de örülök! Remek választás! – lelkesedett tovább a pótnagynéném. Hallottam, amint a bátyám gúnyosan vihog. Felmérgesedtem:

            – Mi abban olyan jó, hogy magyar? – morogtam, és már abban a pillanatban észbe kaptam, hogy az ördögbe is, egyre jobban hasonlítok a morcos öregapámhoz.

            – Na ne… – mondta a mostohaanyám békülékenyen. – Ne kapd fel rögtön a vizet. Mi abban olyan rossz, hogy magyar?

            – Nekem mindegy… – feleltem; mi más mondhattam volna.

            Ebéd után bementem apám dolgozószobájába. Félhomály fogadott. Nem kapcsoltam fel a villanyt, csak széthúztam az ablakon a függönyt. A téli délután korán leereszkedő alkonyata. Az üres Sztapári út és az elhagyatott, néptelen Vásártér a mély hó alatt. Elnéztem a kövér hópelyhek forgatagát, és a sűrű hófátylon át észrevettem egy mozdulatlan emberi sziluettet. Magas, arctalan, az ablakom felé fordulva áll. Hátrahőköltem, és a falnak támaszkodtam; hallottam, amint sebesen kalapál a szívem. Apám kedvenc festményére esett a tekintetem. A barázdált út, a magányos utazó és a háttérben a sötét erdő. Egész közel hajoltam a vászonhoz, életjeleket kerestem, hátha van olyan, amit eddig nem vettem észre. Semmit sem találtam. Az erdőre szegeztem a tekintetem. Úgy tűnt, mintha a nagy bükkfák eltávolodnának egymástól, és utat nyitnának számomra az erdő mélyébe. A tekintetem akadálytalanul haladt előre a térben. Hóbuckák, kopasz fák, megcsonkított fatörzsek, lerombolt földszintes épületek, feketére égett gerendák, felfordult szekerek, felmeredő kocsirudak, felhasított hasú lovak, véres, feldarabolt emberi tetemek, mind egyenruhában. Egyet kivéve, akin fehér köpeny volt véres foltokkal, s egy félbevágott, csonka fatörzsre támaszkodott. Felismertem apámat. Vértelen arc, tágra nyílt, üveges szemek. Amelyek rám merednek.

            Menekültem, hátráltam a térben, vissza apám dolgozószobájába és a téli délután alkonyatába. A festmény előtt álltam, nem vettem le a tekintetem az elcsigázott, magányos utazóról. A kép eltünedezett könnybe lábadt szememben. Ismeretlen forrásból fakadó könnyek voltak. Amit eddig csak sejtettem, azt most biztosan tudtam. Apám halott.

 

A mű eredeti megjelenési helye és ideje: Đorđe Lebović: Semper idem. Narodna knjiga Alfa, 2005.

A könyv hamarosan magyarul is megjelenik a Forum Kiadó gondozásában.