Poiret és az algériai egymással szemben álltak. – Hová? – kérdezte Poiret. A másik nem válaszolt. Poiret nem volt az elöljárója, még ha olyan fennhéjázóan viselkedett is, csak mert európai volt, és a repülősökhöz, a legelitebb fegyvernemhez tartozott. – Bajtársiatlan, amit csinál – mondta ingerülten Poiret –, az aleppói garnizon a karácsonyt ünnepli. Nincs még éjfél. Úgy tudom, magának csak holnap reggel ötkor kell ellenőriznie, hogy megetetik-e a négerei a lovakat. Addig még jócskán van idő.

– Jócskán van idő – mondta kihívó könnyedséggel az algériai. Poiret nézte őt, a magas, világosbarna homlokát a még világosabb, magasra tekert turbán alatt, a kék szemét – amelyet Aleppó legszebb szempárjaként emlegettek. A hadnagy szép férfi, ezt Poiret is tudta, sugárzó, szőke afrikai, aki olykor vidám, mindig magával ragadóan derűs, és sosem hagyja magán eluralkodni a dühöt. Magának Poiret-nak mészszürke a bőre az italtól, és hirtelen haragú. Gyűlöli az afrikaiakat, legfőképpen ezt itt. Gyűlöli, mert az algériait előléptették tisztté. És a férfi szembeszökő, sugárzó szépsége miatt. Aleppó legszebb szempárja…

– Mohamedán vagyok – mondta a turbános fiatalember –, nekünk mások az ünnepeink.

– Ahogy épp kapóra jön – vágta rá harapósan Poiret. – Hagyjon békét az ünnepeivel. Fenyegetésnek hangzott; Poiret dühösen elfordult, úgy érezte, túl sokat mondott.

Az algériai utána nézett. Ez a gőg, gondolta, ez a szánalmas, ostoba gőg! Algírt szerette; Franciaországot, amelynek a szolgálatában állt, nem ismerte. Nem tudta, mi az a patriotizmus, nem értette, miért kéne a szeretetnek, a saját országunk iránti szeretetnek gőgben kifejeződnie. Nem értette a feléje áradó megvetést: ez szolgálná Franciaország nagyságát?

Vállára kanyarította világos körgallérját, és indult. Hideg volt az éjszaka. Az utcasarkokon tüzek égtek, azoknál melegedtek a konfliskocsisok; a lovak fehér párába burkoltan álltak. A citadella a város közepén karácsony ünnepére fénykoszorút küldött föl a levegőbe, fényei úgy villództak az égen, egyhelyben, akár a csillagok. Még nincs éjfél, gondolta a férfi, még ráértem volna. Fölösleges volt Poiret-t ingerelnem. Mégis sietősen lépkedett, ahogyan mindig is szokott. Hűtötte arcát a levegő, még frissen kísértett emlékeiben a bajtársait körüllengő füst- és pomádészag, a tiszti kaszinó állott tompasága. Megrázta magát, megszaporázta a lépteit, hirtelen fölnevetett magában. Mi közöm nekem ehhez, gondolta, mit érdekelnek engem a francia urak meg ez a szánni való, hirtelen indulatrohamokkal megvert Poiret! Arra gondolt, hogy hamarosan áthelyezik; a parancs bármelyik nap megérkezhet. El fogja hagyni Aleppót, talán Algírba küldik vissza, talán a sivatagba. A sivatagot is szereti, gondolta, s közben egészen átjárta a hirtelen öröm. Lovagolni fogok, harcos leszek, a fehér sivatag nagy, szabad éjjeli levegőjét fogom szívni. Elfelejtette, hogy szívta ő azt már, amikor ez a szél Észak-Szíria kopár síkságai fölött átsöpörve befújt Aleppó városának ezernyi utcácskájába. Fönt a citadellán egy idegenlégiós állt, és honvágya volt.

Ó, ez a világos köpeny, jutott hirtelen az algériai eszébe, így gyerekjáték bárkinek követnie. – A gyéren megvilágított főutcáról befordult azokba a mellékutcákba, ahol szinte teljes sötétség uralkodott. Körgallérja és homloka fölött a turbán szinte világított a holdfényben. Most lassabban ment, és kanyargós utat választott. Hosszú volt az utca, és egy konflisállomásban végződött; a férfi látta a tüzet, és afelé tartott. Hirtelen, anélkül, hogy kicsit is meglassította volna a lépteit, eltűnt egy sötét kapunyílásban. Föltapogatózott egy meredek lépcsőn, nyirkos pinceszagot érzett; mintha valami aknából jönne, hideg légáram csapta meg. Aleppó régi török házainak egyikében volt, amelyek keskeny, fafaragványos homlokzatukkal, fa ablakrácsaikkal hajoltak az utcák fölé. A második emeleten világosság égett. A férfi bekopogott, és a falhoz támaszkodva várt, amíg résnyire nem nyitották az ajtót. Az öregasszony megismerte, és beengedte. A gyengén megvilágított előtérben állt, hallotta, amint a folyosó két oldalán ajtók nyílnak, rikító színű kendőkkel többé-kevésbé elfedett testű lányokat látott, majd újra becsukódtak az ajtók. – Hol van Valentine? – kérdezte hangosan. Az elfogódottságát próbálta elhessegetni így, amelyet egyébként csak a túl édes, túl elhasznált levegő, a lámpa fátyolos fénye és a tarka lányok imbolygó képe okozott. – Hol van Valentine? – ismételte. Először semmit nem hallott, aztán csoszogás ütötte meg a fülét a folyosóról, és az öregasszony hangja: – Korábban kellett volna jönnie. Legyen egy kis türelemmel.

– Ez valami új – mondta sértődöttséggel a hangjában –, hogy Valentine megvárakoztat. Magában azt gondolta: karácsonyeste van, szórakozni akarnak az emberek. Én mohamedán vagyok, nekem ehhez a világon semmi közöm. De Valentine-hoz van némi közöm. Ezenkívül lehet, hogy ez a búcsú. Míg ott ült várakozva a keskeny padon, nem Valentine-ra gondolt, hanem a sivatagi éjszakákra, amelyek ez után a búcsú után várnak rá…

Fölriadt. Az „iroda” ajtaja nyitva állt; Etienne szokatlanul sietősen vágott át az előtéren, a férfi hallotta, amint az öregasszony után kiabál. A nyomában égett szag és egy kísérteties alak; fekete selyem, a mellrészén áttört csipke, az arc a rémülettől olyan szürke foltos, amilyen szürke a smink a rettenettől kifejezéstelen tekintetű szemek alatt. – Madame Anaïs! – kiáltotta az algériai. Hol van Valentine, hol van Valentine, kattogott a fejében, amikor már tudta, hogy a házban tűz ütött ki, hogy a török homlokzat izzik a forróságtól, és hogy egy fehér függöny égő zászlóként csapdos az utca fölött. Tanácstalanul állt ott, s látta, hogy nyitva van valamennyi ajtó, először férfiak viharzanak ki a szobákból, szinte valamennyien uniformisban, szinte valamennyien a garnizon tisztjei; talán repülősök? Mögöttük kihussantak az ajtókon a lányok, megzavarodva, furcsa némaságban, s utolsóként madame Anaïs. A férfi lassan követte őket. – Nem annyira tragikus a dolog – mormolta, – nap mint nap történik ilyesmi Aleppóban, még ha nem is ilyen házban.

Utána az utcán találta magát, a tisztek eltűntek, de konfliskocsisok jöttek sietősen, a rendőrség szintén, újra fölrohantak a lépcsőn, odafönt már csak cafatok maradtak a zászló-függönyből, s miközben a forróra hevült homlokzatról szikraeső hullott az utcára, egy tömlő vízsugarat lövellt velük szembe, s fönt, a második emeleten végül egyedül madame Anaïs szobája égett ki, semmi más. Lárma és kavarodás már csak az utcán volt, ahol az ijedtségtől és a hidegtől reszketve bújtak szorosan egymáshoz a lányok, mezítláb, némelyikük egy szál ingben, mások tarka ruhákban, de félelmetesen csupaszon valamennyien, s már tréfák röpködtek ide-oda az arab suhancok és a fiákeresek között, madame Anaïs pedig, aki az imént még jócskán össze volt zavarodva, kihúzta magát, és egy kézmozdulattal visszaterelte védenceinek nyáját a sötéten várakozó kapunyílásba.

Egy pillanat múlva követte őket az algériai, föl a lépcsőn. Arra gondolt: rá kellett volna terítenem Valentine-ra a köpenyemet; biztosan nagyon fázott. De alig ismertem föl, olyan kicsi volt a sok tarka ruhás között. Ezenfelül – s enyhén megcsóválta a fejét – ezt francia tisztként valószínűleg nem is engedhettem volna meg magamnak… Az előtérben csend volt, még az öregasszony sem volt ott. Hallani lehetett, hogyan suttognak szobáikban a lányok; olyan vékonyak voltak az ajtók, vagy netán csak behajtották őket? A férfi kopogott, és belépett az „irodába”. Ott ült Etienne az asztalnál, egy halvány fényt adó lámpa alatt, a tenyerébe támasztott fejjel. Madame Anaïs a kanapén végignyúlva feküdt, behunyt szemmel. Milyen rettentő megviseltnek és megtépázottnak látszott! Mellcsipkéi félrecsúszva, látni lehetett fonnyadt nyakát, fölötte a sok sminket, szája nyögésre vagy sóhajra nyílt. Ámde aludt…

– Monsieur Etienne – mondta a turbános férfi –, csak vaklárma volt. Ez Aleppóban mindennapos.

Etienne bólintott. – Viszont madame Anaïs – mondta –, azt hiszem, ő tényleg beteg. Elaludt az ágyán, cigarettával a kezében. Azt hiszem, nemsokára meghal.

– Régóta van együtt vele? – kérdezte az algériai.

Ezt Etienne eleresztette a füle mellett, félhangosan folytatta: – Akkor majd Párizsba megyek. Elegem van ebből az országból. – Hallották, amint az alvó felnyög, mintha még mindig füstöt és égésszagot lélegezne be. - Ismeri Párizst? – kérdezte Etienne. – Tudja, mihez kezdhet ott az ember?

A hadnagy vállat vont. – Ott sem lesz könnyű – mondta. Egy darabig hallgatagon ültek, az algériai a madame elnyűtt arcát szemlélte. Kintről új vendégek hangja hallatszott be; minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Egy lány lépett be kopogás nélkül, pénzt tett le Etienne elé az asztalra, majd kiment.

– Jó éjszaka lesz – vélte Etienne –, ez az átkozott tűz jó reklámot csinált.

– Igen – mondta az algériai –, én rögtön tudtam, hogy nem akkora a baj.

– Drága mulatság lett így is; egy egész szoba mindenestül kiégett, egy darabig azért még szüksége lett volna rá a madame-nak.

A hadnagy önkéntelenül ismét az alvó felé fordította a fejét, és látta, hogy nyitva a szeme.

– Etienne – szólalt meg az asszony –, miért nem kínálja valami innivalóval a hadnagyot? Etienne szó nélkül felállt. – Hívhatod rögtön Valentine-t is – tette hozzá madame Anaïs, s amikor Etienne becsukta maga mögött az ajtót, a hadnagyhoz fordult: – Hiszen miatta jött ide, nem? Valentine miatt. Ah, biztosan halálosan föl vannak zaklatva a lányok ez után a riadalom után.

– És ön, madame, jobban van egy kicsit?

– Semmi az egész – mondta az asszony –, nemrég hívattam orvost. – Visszahanyatlott, pillantása félelemmel telt meg.

– Mit mondott az orvos? – kérdezte a hadnagy.

Madame Anaïs ránézett. – Semmiség – ismételte –, semmit nem lehet ellene tenni. Hosszú évek óta beteg vagyok. – Suttogva mondta, hogy távol tartsa a veszélyt. – De Etienne azt gondolja, hamarosan meghalok.

Az algériait egyszerre csak elviselhetetlenül nyomasztani kezdte az asszony reménytelensége. Hirtelen nevetségesnek találta saját magát a világos egyenruhájában, ahogyan itt ül egy kitartott férfi szobájában a haldokló Madame Anaïs mellett. Felpattant.

– Küldök önhöz egy másik orvost – mondta –, amiatt meg, amit Etienne mond, ne aggódjon és ne féljen. Ugyan mit ért ő ehhez! – Ingerültség fogta el, odalépett az asztalhoz, amelyen még ott hevert a pénz, majd az elfüggönyözött ablakhoz ment, és elkívánkozott innen, ki az utcára, ahol tüzek égtek és szél fújt, a lóistállóiba. Valentine, gondolta, hiszen azért jöttem, hogy elbúcsúzzam Valentine-tól!

A háta mögül hallotta madame Anaïs suttogó hangját: – Ne legyen türelmetlen, Valentine nemsokára jön. Ó – nyögte az asszony –, csak ezek a fájdalmak ne lennének. Tényleg küld hozzám orvost?

A hadnagy már az ajtónál volt, amikor Etienne visszaért. – Megjöttek a repülőstisztek – tudósított, rá se pillantva az algériaira, majd barátságtalanul odafordult hozzá: – Muszáj volt magának afrikaiként pont szenteste idejönnie? Vagy nem tudja, hogy az urak nem tűrik, hogy itt afrikaiakat fogadjunk?

– Hol van Valentine? – kérdezte a fiatal férfi nehezen féken tartott türelmetlenséggel, eltökélten eresztve el a füle mellett a sértést.

A kanapé felől felhangzott madame Anaïs utasítása: – Azonnal kísérd a hadnagy urat Valentine szobájába. Oltsd el a világítást az előtérben, akkor nem ismerik fel. – A hadnagyhoz pedig: – De ne maradjon soká, különben botrány lesz.

– De mennyire, hogy készülőben van a botrány – dörmögte Etienne, de engedelmeskedett.

Végre ott állt Valentine előtt a fiatalember. A lány fölpattant az ágyról. – Mon Dieu – mondta, még sápadtan az ijedségtől. – Istenem, te vagy az! Micsoda éjszaka! – Nem volt kifestve az arca, és csak azt a szürke háziruhát viselte, amelyben a hadnagy először látta, mikor a lánynak „kimenője” volt. – Szóval – mondta Valentine – nem elég a tűz meg a szenteste meg a repülősök. Még neked is mindenképp most kell jönnöd.

– Igen – felelte az algériai. – Hiszen megígértem!

A lány odament az eltakart lámpa melletti alacsony asztalkához, cigarettát vett ki a dobozból, megkínálta a fiatalembert, és tüzet adatott magának. – Már csak ez hiányzott – mondta –, és kint ott ül a barátod, Poiret, és biztosan meg akar ölni. Be fogja rúgni az ajtót.

– De hát itt vagyok – mondta a fiatalember. – Tőlem fél.

– De te afrikai vagy!

– És te mi vagy, Valentine?

A lány fölpillantott Valentino képére; cserkeszsapka és vakító fogsor. – Én – mondta –, én húszéves vagyok. És görög. Hasonlítok Valentinóra. – Mosolygott, miközben névrokona képmását szemlélte. – De te szebb vagy nála – mondta még.

– Azonkívül ő rég meg is halt – mosolygott az afrikai.

– Biztos vagy benne? És mi ketten nagyon sokáig fogunk még élni?

– De Valentine, te még csak húszéves vagy!

– De mi, mi ketten!

– Én katona vagyok – mondta nyersen a fiatalember. – Ezt te nem érted.

 A lány elhallgatott. A hadnagy hirtelen odalépett eléje, belenézett sápadt, kissé túl puha arcába. – De hát Valentine – mondta –, tudod, hogy el kell mennem.

– Poiret miatt? Igen, igazad van. – Kintről férfihang szólongatása hallatszott. – Már kiabál utánam – mondta Valentine, de nem mozdult.

A turbános folytatta: – De Valentine, nem erről van szó. El kell mennem. Ez az utolsó estém. Valószínűleg – tette hozzá halkabban. A lány egyszerre a férfi vállához emelte a két karját, látogatója átkarolta őt, s így álltak szótlanul, kutató pillantással fürkészve egymást; végül egymástól elszakadni nem tudó tekintetük oldotta föl az ölelést.

– Nem tudtad volna ezt korábban megmondani? – mondta a lány. – Ah, ti férfiak, ti férfiak… Miért nem jöttél ma korábban? Egészen korán, amikor még senki nem volt itt? Ah, itt tartottalak volna magamnál, szabaddá tettem volna magam neked!

A férfi kissé előrebiccentette világos homlokát. – De Valentine – mondta –, karácsonyeste – és Poiret meg az összes többi fickó az ajtó előtt!

– Szabaddá tettem volna magam neked! – ismételte a lány a férfi nyakához simítva az arcát, a nyakához szorítva kicsiny állát.

Odakint csizmadobogás hallatszott, dörömböltek az ajtón, a vékony, rosszul záródó ajtón, és férfihangok harsantak: – Valentine! Kinyitni, Valentine!

A lány mozdulatlanná dermedt, az algériai átölelve tartotta, Valentine pedig meg sem moccanva suttogta: – Azok ott kint, az csak a kenyérkereset, érted, és hogy nekem most ki kell nyitnom, különben berúgják az ajtót.

– Valentine – mondta a férfi –, ezek mind félnek tőlem.

A lány suttogva folytatta: – De veled más volt; téged szerettelek… – és eleresztette a férfit. Odakint a türelmetlen hangok és a dörömbölés hangzavarrá duzzadtak. A lány nem vette le a szemét az ajtóról. – Figyelj – mondta –, most én egyedül kinyitom, te meg…

Az algériai mögötte állt, amikor Valentine kinyitotta az ajtót. Ott álltak előtte a hangosan követelőzők, egyetlen fürtben, köztük Poiret szürke, dühös arca. Még föl sem ocsúdtak, amikor az algériai lehajolt, egy pillanat alatt átsiklott közöttük, s már ott is volt a lépcsőn. Szélsebesen száguldott le a magas lépcsőkön a kijárat felé, hallotta őket, amint a nyomában ledübörögnek a sötét járatban; már kint is volt az utcán, futott, és futás közben nevetett. Mind részegek, gondolta, az egész banda. Átszaladt a téren, ahol a konfliskocsisok melegedtek a tűznél, s egy másik, az előzővel párhuzamos szűk utcába vágott be, hallotta odaát az üldözőit, kifulladva nevetett. Utána csend lett. Elérte a citadellához vezető széles utat, és meglassította a lépteit. Nem látott már fényeket, fehéren boltosult fölé a hajnali ég. Ottfelejtettem a köpenyemet, hasított belé, meg fogják találni Valentine-nál – de már észre is vette, hogy a vállán van a körgallér. Biztosan Valentine terítette rá az utolsó pillanatban. Valentine, gondolta, ah, Valentine, de már nem a szerelemre gondolt, csak arra, ami vár rá, homályfedetten, a fehér, kora reggeli ködben.