Natale áruháza az egész Bexiga kerületben közismert volt erről a hirdetéstől:

A mélyen tisztelt CSALÁDANYÁK FIGYELMÉBE!

NATALE PIENOTTO

SÃO PAULO-I PROGRESSO ÁRUHÁZÁBAN

MINDENFÉLE FAJTA ÁRUT TARTUNK

Aki bebizonyítja az ellenkezőjét, az egymillió réist kap

U.I. – Golyópálya éttermi kiszolgálással a bolt hátsó traktusában

Ez állt hatalmas betűkkel a homlokzaton és a házhoz szállítás szórólapján is.

A sarki doktor fia egy lump alak volt, és minden egyes szent napon az áruházban vett cigarettát, amelyet Natale-val egy hamis név alatt az apja számlájára íratott:

–Natale úr, tart ön gumibelsőt?

– Azt meg minek?

– Szóval nincsen? Akkor ide az egymillió réissel.

– Nem látja Zezinho, hogy ez csak az ostobáknak szól? Mit akar? Egy csomag Sudan Ovais cigarettát? Na és hogy állunk a tartozással?

– Ma dobjon meg egy Si-Si-vel, azt is az ostobák számlájára.

Natale hatalmas gyönyörűséget érzett, miközben felírta: Két Si-Si üdítő Sr. Zezinho-nak – 1200 réis.

A São Paulo-i Progresso Áruház egy, a Rua da Abolição páros oldalára nyíló ajtóval kezdődött. Most négy ajtaja nyílik a páratlan oldalon.

Natale volt az is, aki hajnaltól hajnalig el nem mozdult a pult mellől. Istentelenül sokat dolgozott. És Dona Bianca is egyfolytában robotolt a konyhában és a golyópályán.

– Csak ne lenne ez a dolog az adóval, a rohadt életbe!

De a Dél-amerikai Francia és Olasz Banknál lévő takarékkönyve csak nevetett ezen a dolgon az adóval.

– Adj egy felest a cukornádpálinkából!

Az izzadságtól bűzlő néger egy hajtásra leküldte a torkán. Elkezdett köpködni.

A hátsó udvaron játszó emberek úgy kiabáltak, mint még egy focimeccsen sem. Kirobbanó lelkesedéssel harsogták:

– Evviva il campionissimo! [1]

Belépett Ferruccio, aki karórásan két lábbal a földön állt:

– Még két korsó Hamburgit, Natale úr!

Egymásba karoló lányok sétáltak a járdán. A gázlámpa lekacsintott rájuk. A pöfékelő gőzmozdonyt formázó kézikocsi pörkölt mandulát köpködött. Brodo énekelve ment tova.

Natale az utcai ajtóhoz ment kinyújtóztatni a karjait. Szemben a Paiva Couceiro Kifőzde tette közszemlére a hagyma-rendeket és a tulajdonos terhes feleségét, nyakában kicsi fiával. Ez a látvány napról napra örömmel töltötte el Natalét. A hagyma volt az az árucikk, aminek az árát a mélyen tisztelt családanyák nagyon jó árnak tartották. És a szegény portugálnak volt egy édeshagyma kolosszusa a kifőzdében felfüggesztve. Natale nem vesztegette az időt, rögtön kiszámolta mennyit ajánlhat azért az összes áruért (hagyma és a többi) a csődárverésen: tízmilliót, talán hetet, esetleg ötöt. A portugál úgy sem bírná már tovább a bezárást.

– Dona Bianca sürgősen hívatja az urat a konyhába.

Elhatározta, hogy először is megszorongatja a férfit a lejáró váltókkal. És rágyújtott egy Castro Alves szivarra.

A tepsiben pizzakorong sistergett.

– Con molte alici, eh dama Bianca! [2]

– Si capisce, sor Luigi! [3]

Natale belépett.

– Jöjjön be a szobába.

Natale gyanakodni kezdett.

– Mi van?

Biancával beszélgetni kész tragédia volt.

– José Espiridião, a mulatt, az Ellátóból, na, vagy az Ellátási Bizottságból...

– ...ott volt a hátsóudvarban, egy golyómeccset nézett. Giribellóval, a cipésszel beszélgetett, a Genoveva apjával...

– Már tudom.

– Bianca elment, hogy kivigyen egy mit tudom, milyen fogást, és a szégyentelen mulatt még vele is incselkedett. Bókokat mondott neki. De ő nem hagyta annyiban, nem ám. Még mit nem. Olyat válaszolt neki, hogy még Espiridião is meghökkent...

– Tudom már.

– Úgy ám. Ott állt a játékot nézve, mert éppen Nicola volt soron. És Nicola, mint köztudott, ő a bajnok, és aznap...

– TUDOM!

– Úgy ám. Az asszony ottmaradt nézni a golyózókat. És hallgatni is, hogy mit mond Espiridião Giribellónak. Nem mintha direkt hallgatózott volna, hogy miről beszélnek. Nem. Csak ott volt közel – nem igaz? akkor...

– TUDOM!

– Espiridião arról beszélt Giribello-nak, hogy a válság már tény; hogy például a hagyma a világ végezetéig kelleni fog. Az Ellátási Bizottság emberei egészen...

– TUDOM!

– Aztán nem akart tovább hallgatózni. Futva jött, és elküldte Ferruciót, hogy hívja, csináljon már valamit a portugállal.

– Tudom már...

– Ha most nem használja ki az alkalmat, akkor soha többé. Az ember adjon neki egy váltót a...

– Dona Bianca! Jöjjön gyorsan, Dino haladni akar az ételekkel!

–Még egy pohárral, Doktor úr!

José Espiridião elfogadta a megszólítást és a sört.

– Ahogy meséltem magának, Natale úr. Az ár nőni fog, mert a szüret istentelenül gyenge lett. Hajjaj! Nyomorult, aki szegény.

Natale kinyitott még egy üveg Antártica-t.

– A hagyma már a hónap végére háromszor annyit fog érni.

– A hagyma ára nemsokára ott lesz a kilónkénti ötezer réisnél, vagy még feljebb. Hallgasson ide, Natale barátom: legyen gyakorlatiasabb. Ne teszetoszáskodjon. A hatalmasok, akik magasról tesznek a népre, pont így gazdagodtak meg. Ugyanígy.

Natale ezzel tisztában volt.

– Ha a doktor megígéri nekem, hogy nyugton marad – érti? – és az üzlet működik, a doktornak is meglesz a maga haszna.

Espiridião ezt jól tudta ez.

Dona Bianca betette Dinót a vaságyba. A fiú egyik lába kilógott a takaró alól. Tele volt sebekkel.

Eközben Natale is bement, a Toscát fütyörészve. Az asszony ránézett. Mindent megértett. Csak azért kérdezett, hogy kérdezzen valamit.

– Sikerült?

Natale a fülénél fogva magához húzta, arcát szinte az asszonyéhoz tapasztotta.

– Mondd, bolondnak nézel engem?

Vidáman megtaszajtotta Dona Biancát, sarkon fordult, rácsapott a komódra, kiment, és fél liter Chianti Ruffinóval tért vissza. Megállt. Rápillantott a palackra. Megint kiment. Hozott egy fél literes, barna Pretinha sört.

Dona Bianca lefeküdt, el sem oltotta a lámpát. Dinót figyelte, aki nyitott szájjal aludt. Nézte a sárga fal közepén lévő Sant’Antonio dai Padova col Gesù Bambino[4] képet. Még egyszer jól megnézte Dinót, aki nyugtalanul mozgolódott. És lehunyta a szemét, hogy az Avenida Paulista legdrágább villájába képzelje magát.

* 

Jegyzetek: 

[1] Éljen a leges-legnagyobb bajnok! (olasz)

[2] Sok szardellával, he, Bianca asszony! (olasz)

[3] Természetesen, Luigi úr! (olasz)

[4] Páduai Szent Antal a gyermek Jézussal (olasz)

Antônio Castilho Alcântara Machado brazil író, újságíró. A modernizmus első korszakának kiemelkedő novellistája. Elbeszéléseiben a São Paulo-ban élő olasz bevándorlók világáról, beilleszkedési törekvéseikről ír.  Egyike volt a Terra Roxa e Outras Terras című folyóirat megalapítóinak. Itt közölt elbeszélését az 1928-ban megjelent Brás, Bexiga e Barra Funda című kötetből választottuk. Eredeti címe: Armazém Progresso de São Paulo.

Forrás: 1749