Este fél hét. Egy perccel se több, mert a tulajdonosnő tiszteletben tartja a munkaidőt. Carmela kilép a műhelyből. Bianca megy mellette.
A Rua Barão de Itapetininga hangosan tülkölő autókkal telik meg. A divatházakból (AO CHIC PARISIENSE, SÃO PAULO-PARIS, PARIS ELEGANTE) az utcára tódulnak a varrónők, akik nevetgélnek, hangosan beszélgetnek, és ütemesen ringatják a csípőjüket.
− Nézd meg, ott van-e a sarkon.
− Nincs ott.
− Akkor a Praça da República-n van. Itt túl sok az ember.
− Micsoda szélhámos!
Carmela ruhája testhez simuló, finom, zöld muszlinszövetből készült. Fedetlen karok, meztelen nyak, kivillanó térdek. Zöld cipők. Az ajkakon a kedvelt érett Marengo szőlőbalzsam.
− Milyen formás kis test!
− Magaddal törődj, csirkefogó! Faragatlan portugál!
Kinyitja a táskáját és belenéz a törött tükörbe, amelyben először kárminpiros ajkai jelennek meg, majd fitos orra, ívelt szemöldöke és végül a szabadon maradt füléből lógó fehér fémgömbök.
A kancsal és csúnya Bianca a barátnője őrangyala.
− Nézd csak, a tegnapi autó.
− A szemüveges fickó?
− Elképesztő vörös kesztyűben.
A szemüveges fickó megállítja a Buickot a tér sarkán.
− Átmehetsz.
− Nagyon köszönöm.
Lábujjhegyen megy át az úttesten. Leszegett fejjel. Feszülten.
− Ne nézz hátra, Bianca. Botrány lesz! 

Álvares de Azevedo (vagy Fagundes Varela) szobra előtt Ângelo Cuoco hegyes orrú, piros cipőben, fehér zokniban, apró nyakkendőben, Rodolfo Valentino kalapban, egygombos zakóban vár már régóta, kidülledt szemekkel pásztázza a Rua Barão de Itapetininga-t.
− Ângelo!
− Tűnjünk el.
Bianca lelassítja a lépteit.  
Carmela megy tovább. Mintha mi sem történt volna. Ângelo csatlakozik hozzá. Éppen úgy, mintha mi sem történt volna. Csak éppen mosolyog.
− Befejezted már a regényt?
− A főnökasszony nem engedi, hogy a műhelyben olvassunk.
− Igen? Tudom. Holnap táncestet rendeznek az Egyesületben. 
− Micsoda fergeteges hír, Ângelo! Minden vasárnap rendeznek. Engedd el a karomat!
− Ez beteges! 
A Rua do Arouche-n újra feltűnik a Buick. Elhajt, majd visszatér. Újra elhalad.
− Ki ez a fickó?
− Honnan tudjam?
− Túl jóhiszemű vagy. Sohasem láttam őt, az ördögbe is! Ne nézz rá, különben botrányt csinálok!  

Bianca a körmét rágja. Húsz méterrel hátrább. A Buick kerekei csikorognak a fékezéstől, a gumiabroncsok szorosan a járda mellé csúsznak. Az autó megáll.
− Jó napot, szépségem…
− Ki? Én?
− Miért ne? Te is…
Bianca mohón rágja a körmét.   
− Mondd csak, hol lakik a barátnőd?
− A házunk mellett.
− És hol van a házatok?
− Semmi közöd hozzá.
A szemüveges fickó nem sértődik meg. Nem is jön zavarba. Van gyakorlata.
− Válaszolj szépen. Ne makacskodj. Mondd meg, hol lakik.
− A Rua Lopes de Oliveira-n. Egy villában. Margarida villa, 4. szám. Carmela az 5-ben lakik, a családjával.
− Ó, hát Carmelának hívják… Gyönyörű név. Átadnál neki egy üzenetet?
Bianca a körmét rágja.
− Mondd meg neki, hogy holnap este nyolc órakor várom a … nem … a Santa Cecília templom mögött. De egyedül jöjjön, érted? Nélküled. És a kis borbély is otthon maradhat.
− Nem is borbély! Kézbesítő a Casa Clarknál!
− Az mindegy. Ne felejtsd el átadni az üzenetet. Holnap, nyolc órakor, a templom mögött.
− Menj, még meglátnak az ismerősök.
Már a sarki rendőr is a sípjába fújt. 

− Beszélt veled. Azt hiszed, nem láttam? Ângelo is látta. Dühös volt.
− Kit érdekel? A szemüveges fickó azt mondta, hogy holnap este nyolc órakor vár téged a Largo Santa Cecília-n. A templom mögött.
− Mit gondol magáról? Én nem vagyok olyan. Én nem!
− Szent ég, micsoda hiszti! Tetszel neki, te bolond.
− Mondta?
− Tényleg tetszel neki.
− Nem hiszek neked.
− Milyen képmutató vagy!
− Ciao.
− Ciao.
Mielőtt elnyújtózna húga mellett a nehéz vaságyban, Carmela felüti a regényt, melyet egy tizenhat wattos lámpa világít meg: A szerencsétlen Joana, avagy Egy szűz megpróbáltatásai, 2. füzet. 
Először végigfut a képeken. Néhány bájos lányka. A címlapon lévő a legszebb. A háttérben impozáns vár. Az előtérben meredek lejtő, amely a várhoz vezet. A lejtőn őrült rohamban vágtat lefelé a tüzes lovas. A lovon az ellenséges várúr legkisebb, szerelmes fia ül, fehér tollakkal díszített ezüstös sisakban. És a lovas ölelésében gyönyörű, alélt leány, aranybarna hajába kap a szél.
Ahogy Carmela nézi a képet, és látja, hogy a vár nem is vár, hanem egy templom, Giuseppe Santini, a hentes elkiáltja magát a folyosón:
− Spegni la luce! Subito! Mi vuole proprio rovinare questa principessa![1]
És – egy hatalmas sercintés hangja.

− Én csak az Alameda Glette sarkáig megyek. Előre szólok.
− Te buta. Mi bajod van?

A Largo Santa Cecília-n, a templom mögött, a szemüveges fickó anélkül, hogy a kezét levenné a kormányról, már másodszor ismétli:
− Csak egy öt perces kocsikázás… Senki sem lát meg minket. Meglátod. Ne légy gonosz. Ülj be ide.
Carmela először a bal cipője orrára néz, aztán a jobb cipőjére, utána megint a balra, majd még egyszer a jobbra, közben zavartan igazgatja az övét. Bianca a körmét rágja.  
− Csak Biancával együtt…
− Nem. Miért? Egyedül gyere.
− Bianca nélkül nem megyek.
− Rendben. Ezen nem érdemes összeveszni. Ide jössz előre, mellém. Bianca hátra ül.
− De csak öt percre. Azt mondta…
− Nem kell magáznod. Szálljatok be gyorsan.
A Buick fürgén megy fölfelé a Rua Veridiana-n.
Csak a Jardim América-nál áll meg.   

Bianca a következő vasárnap azon kapja Camelát, hogy a két szemöldökét összekötő finom pihéket borotválja a hentes, Giuseppe Santini csorba pengéjű borotvájával.
− Hű, a szépségért mindent!
− Ugyan! Bianca, mondani akarok neked valamit.
− Mi az?
− Ma nem jössz velünk kocsikázni. Ő mondta.
− A szoknyapecér!
− Szoknyapecér, miért? Olyan buta vagy, Bianca.
− Valóban. És tudom, miért. A nagy szívtipró. És te, Carmela, te is megéred a pénzed! Ezért mondta nekem Ângelo, hogy egyre züllöttebb vagy.
− Ezt mondta? Csalódtam benne, érted? Nem ismer még engem.
− Az lehet. De egy autós széptevőben jobb, ha nem bízol.
Kilépnek a mogyoróhéjjal teledobált, piszkos utcára. A betonlépcsőn, a felesége mellett, Giuseppe Santini az állát tornáztatja, köp egyet, és szívja a pipáját, szívja a pipáját és köp egyet.
− Elsétálunk a Rua das Palmeiras-ig, Bianca?
− Andiamo.[2] 

Miután kancsal szemeit meresztve, bosszankodva látja a Buick hátsó lámpáit eltűnni, Bianca úgy dönt, sétál egyet a környéken. Maga elé képzel dolgokat. Rágja a körmét. Nyugtalan.
Találkozik Ernestinával. Mindent elmesél Ernestinának.
- És Ângelo, Bianca?
- Ângelo? Ângelo más. Férjnek való.
- Aha!...

*

Jegyzetek:

[1] Kapcsold le a villanyt! Azonnal! Majd én elbánok ezzel a hercegnővel!

[2] Menjünk.