Útban a meddőségi klinikára
öt halott állat mellett hajtok el.
Az első egy mosómedve, négy mancsával az ég felé,
mintha azon lenne, hogy elkapja, akármilyen szarság
zuhan rá legközelebb.
Aztán egy megtermett prérifarkas, aranybundás teste bársonyosan hever
az úttorlasz cementszájánál. Nyakon csípett szélhámos,
egy szempár csukva minden elől, ami jön.
Elhaladva a „Florence, Y’all” feliratú víztorony mellett, - ami azt jelenti,
már közeledem Cincinattihoz, de még a réti perje államában vagyok,
és nemsokára jön a lehajtó, - meglátok
három halott őzet, kibicsaklott összevisszaságban, mégis együtt, és ahogy elhúzok
mellettük halált hozó kocsimmal, ráébredek, hogy ők egy család. Mondok valamit
magamnak, valahol a fohász és az átok között – hogy merészelünk mi
ezen a Földön élni?
Szeretném elmesélni az orvosomnak, micsoda kettősség honol mindannyiunkban:
hányféle homlokegyenest eltérő jövő. Talajt vesztett vagy gondosan kovácsolt.
El akarom neki mondani, hogy az utóbbi időben elég, ha csak eszembe juttatják, hogy
a testem nem csak az én testem, régi csillagokból vagyok, ahogy ő is,
és hogy múlt kedden
egyedül ücsörögtem az autóban a posta mellett, és csak voltam
egy egész órán keresztül, senki sem tudta, hova tűntem, amíg
ki nem szálltam - a kocsiajtó hangja, mint egy puskalövés,
és feladtam a leveleket, mindegyikben az állt: Köszönöm.
A klinikán az ultrahang varázspálcája a tüszőimet fürkészi, és az orvos megkérdezi,
van-e bármilyen kérdésem, majd hozzáteszi, a dolgok kezdenek izgalmasra fordulni.
Azt akarom kérdezni: de mi lesz azzal a sok halott állattal?
Mégis elillan, mint a kámfor, így nincs más hátra, felhúzom a bugyimat, mint egy nagylány.
Bizonyos napokon feltűnik bennem egy erőszakos apáca, és egy piros létra,
ami teljesen máshová vezet.
Az út túloldalán vezetek haza, most délre haladok.
A fehér köpeny azt mondta, készen állok, nézem, ahogy egy keselyű
keresztben átrepül felettem, a puha tetemek
felé tart, amiket még nem gyászoltam el rendesen, amikért még meg sem bocsátottam.
Mi van, ha egy gyerek helyett
nekem a gyászomat kell kihordanom?
A hatalmas, fekete dögevő most egy vonalban repül velem, mindketten gyorsítunk,
feszülten és elszántan, mindafelé, amit a halálról tanítottak nekünk.
*
A vers eredeti címe és megjelenési helye: The Vulture &The Body, in: The Carrying, Milkweed Editions, 2018.