Miközben 1943 elején Paulus tábornok hatodik német hadserege még ott vergődött Sztálingrádnál, von Aks Sturmbannführer mélyen a balkáni frontvonal mögött találta magát. Különös feladattal bízták meg: fel kellett derítenie, össze kellett gyűjtenie és Lengyelországba deportálnia bizonyos mennyiségű, szigorúan meghatározott méretbeli paraméterrel rendelkező egyént. A művelet a Liliputaner akció fedőnevet viselte. Egy fagyos januári reggelen von Aks benyitott Paul Bader tábornoknak, a szerbiai német hadtest főparancsnokának irodájába, összecsapta a bokáját, üdvözlésre emelte jobb kezét, és megmutatta az iratokat, melyeket személyesen Himmler írt alá. Bader, akinek amúgy is épp eléggé meggyűlt a baja a Jugoszláv Néphadsereg partizánjaival, csak felszisszent kínjában, és egykedvűen összevonta a szemöldökét.

– Ez vajon mennyiben lendíti előre a dolgainkat a fronton?

– Nem tudhatom – rándította meg a vállát von Aks. – Én a beszerzésnél szolgálok.

– Na hallja, ezt ügyesen elintézte magának – sóhajtott fel Bader. – Az emberek a keleti fronton hullanak, mint a legyek, mások bennrekednek a tengeralattjárókban, vagy hajkurásszák a partizánokat a hegyek ormán, mint akik megkergültek… Aztán meg van olyan is, aki burokban születik.

Utasította a szárnysegédjét, hogy hozzon két stampedlit. A helyiséget faltól falig elárasztotta a szilvaillat. Von Aks alig észrevehetően meghúzta fekete zubbonya ujját, és az órájára pillantott. Még tíz óra sem volt.

– Tudom, mire gondol, de itt ez a rend. Eltelik pár hónap, és ha még ezen a vidéken lesz, a szeme sem fog rebbenni. Prost!

– Prost! – a Sturmbannführer fegyelmezetten felhajtotta az italt.

Von Aks inkább mélynövésűnek számított, de arányos felépítéséből elég nagy testi erőre lehetett következtetni, szőrös, vastag csuklója pedig brutális pedantériáról árulkodott. Közeledett az ötvenedik évéhez, s szinte már bele is törődött hivatali beosztásába az SS Központi Gazdasági Ügyosztályának Statisztikai Irodájában, amikor megbízták ezzel a felelősségteljes feladattal. Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy megragadta az utolsó esélyét. De esélyét mire is? Von Aks kerülte azokat a kérdéseket, melyekre úgysem tud válaszolni. Talán épp ezért esett rá a választás.

– Bár, végül is, ki tudja… – vetette oda Bader. – Lehet, hogy épp ez húz ki bennünket a slamasztikából. Hiszen, ahogy mondani szokták, ki tudja, miből lesz a cserebogár: néha egy kis göröngy is felfelfordít egy rakott szekeret. Nem gondolkodtam még el rajta, de lehet benne valami. Olvastam valahol, hogy a törpék egy ősi germán nép leszármazottai, amely egykor úgy döntött, hogy a föld alá költözik. Majd miután a középkorban elveszítette a megélhetését, visszatelepült a felszínre, és felvette a környező populáció szokásait. Ha sikerül felélesztenünk a genetikai emlékezetüket, rávehetjük őket, hogy szálljanak harcba a Reich ügyéért. Beültethetnénk őket például kormányozható torpedókba és rakétákba. Elég összegyűjteni a kellő mennyiséget, és átmosni az agyukat, hogy vakon kövessék az ária faj hívó szavát. Zwergеnmaht! Ez akár a háború végső kimenetét is eldöntheti.

Von Aks hiába igyekezett rejtett iróniát találni a monológban, a tábornok rendületlenül tartotta magát az alakias szigorhoz, ezért a Sturmbannführer jobbnak látta, ha csendben marad.

– Akkor most elmondom, hogyan lesz ezután, Sturmbannführer – folytatta ügybuzgón Bader. – Szervezünk egy Einsatzkommandót, és parancsba adom a helyi hatóságoknak, hogy működjenek együtt önökkel. Értem én, hogy az önök művelete stratégiai jelentőségű a Reich jövője szempontjából, de mi éppen a partizánok elleni tavaszi támadást készítjük elő, és ez minden, amivel hozzá tudok járulni a sikerükhöz… Most távozhat!

Február elején a sztálingrádi összeomlás híre már rávetette hosszú árnyékát a csonttá fagyott Európára. A nappalok mintha elfelejtettek volna hosszabbodni, az utcák egyre termetesebb és vakmerőbb feliratokkal telepingálva virradtak újabb napokra. Három Opel Blitz típusú teherautó hajtott ki Belgrádból, reflektoraik fénye kettészelte a nisi országút fölött gomolygó sűrű hajnali ködöt. A konvojt egy jellegzetesen Wermacht-sötétszürkére festett, pácélozott Horch M.222 Scwarz Grau személygépkocsi vezette. A Horch és a teherautók közötti biztonságos sávban a törzs Mercédesze haladt, melyben maga von Aks foglalt helyet. A térdén irattartót egyensúlyozott, mely azoknak a településeknek a listáját tartalmazta, ahol – a hírszerzés adatai szerint – az apró emberek populációja összpontosult.

Csakhogy már Pozsarevácban kiderült, hogy ezek az előzetes adatok meglehetősen pontatlanok, sőt, egyenesen félrevezetők. A tizenhat feltartóztatott közül csupán egy volt száznegyven centinél alacsonyabb, nevezetesen egy Darko Papazjan nevű órás, akit egyenesen a pult mögül emeltek ki, lupéval a szemén. A többiek mind kevéssel vagy sokkal a mérce fölé magasodtak, a Rajics nevű pék pedig be sem fért az óriási fa tolómérce állkapcsai közé, mellyel Schoible őrmester méricskélte az előállított célszemélyeket. Az efféle schlamperei már önmagában is az őrületbe kergette von Aksot, az már csak hab volt tortán, hogy ő maga három centivel alacsonyabb volt ennél a bizonyos Rajicsnál, ami felkeltette benne a gyanút, miszerint szándékos és tekintélyromboló rosszhiszeműség esete áll fenn.

– Was ist das!? – ordította Koszta Babicsnak, a kollaboráns Nedics-adminisztráció helyi potentátjának, akit a lista összeállításáért felelt.

Babics amolyan két méter magas lehetett, mord, sumadiai ábrázata felett fülig félrebillentett sajkacsát viselt. Tetőtől talpig végigmérte von Aksot, majd hegykén visszaszólt neki:

– Így van ez mifelénk, herr offizier, itten minden nagyra nő: a tök, a fasz, meg aztán a törpe is.

– Féleszű!  – legyintett rá a német, miután a tolmács nagy vonalakban összefoglalta az elhangzottakat.

Ugyanez a zavarba ejtő történet ismétlődött meg Mitrovicában, Krusevacban, Poduevóban, Kursumliban, Pecsenevciben, Prokupléban és számos más, kimondhatatlan, szláv nevű településen. Von Aks Einsatzkommandója több száz kilométeren át gyötrődött a gyalázatos, hóbuckás-jeges balkáni utakon, melyek idővel szép lassan sártengerré pépesedtek – ragacsos, mély és kilátástalan dágvánnyá. Előfordult, hogy elfogyott az üzemanyaguk, és ilyenkor valami isten háta mögötti városkában vagy faluban kellett vesztegelniük, míg be nem érte őket az utánpótlás. Az ország darabjaira hullott: egyes területei a Wehrmacht ellenőrzése alatt álltak, másokat a szövetséges bolgár csapatok uraltak, de az olaszoknak, a csetnikeknek és az usztasáknak is jutott körzet; a játékosok egymáshoz való viszonya szövevényes volt és kiszámíthatatlan, a gyakorlatilag megközelíthetetlen terepeken a Jugoszláv Néphadsereg partizánjai ásták be magukat. Von Aks emberei egyre fogyatkoztak, annak ellenére, hogy csapata egyetlen tényleges harcműveletben sem vett részt; egyik percről a másikra nyomuk veszett, köddé váltak, s csak a sorban megüresedett helyük emlékeztetett arra, hogy egykor ott állt egy katona. A holttestük sohasem került elő. Egyszer egy tömeges kivégzést is végig kellett néznie. A stampedli pálinka mind gyakrabban ott virított a reggeli cikóriakávé mellett, és eszébe jutottak Bader tábornok látnoki szavai: „Eltelik pár hónap, és ha még ezen a vidéken lesz, a szeme se fog rebbenni.”

Április végére véglegesen egyértelművé vált, hogy a kétszázötven fős liliputaner-kvóta teljesíthetetlen. A fogás szánalmas volt, alig negyvenen akadtak horogra. Hogy ezt mennyire lehetett az eltérő mércék vagy a szabotázs rovására írni, végső soron lényegtelen. Az előléptetés ugrott. Maradt a vigasz, hogy hamarosan elkerül ebből a vad országból…

A Medovo és Prokuplje közötti sokadrendű úton zötykölődve von Aks szinte már látta lelki szemeivel, amint ráüti a stemplit a marhavagonra, és útjára bocsátja a szerelvényt az Új Európa gondosan megtervezett és jól integrált vasúti hálózatán Lengyelország felé. Ő pedig visszatér szépen a statisztikusirodába, beleveti magát az első pillantásra távolról sem lélekemlő tevékenységbe, mely az utóbbi időben felértékelődött a szemében. És amikor egy szép nap ez a felfordulás véget ér (mert lehetetlen, hogy ne érjen véget!), pironkodás nélkül mondhatja el: Na tessék, én is részt vettem a háborúban, ha kevéssel is, de hozzájárultam a sikerhez… A menetoszlop elején a páncélozott Horch haladt, tetején égre meredő géppuskával, mögötte döcögött a szendergő von Aks Mercédesze, a sort három Opel Blitz teherautó zárta. Az első platójára fémfurgont applikáltak, abban rázkódtak a törpék. A leghátsó a gulyáságyút vontatta, mely minden kátyúnál jó egy méterre pattant el a talajtól.

„De mégis: mi az öregistennek kellettek nektek ezek a törpék?” – mintha valaki ezt sorjázta volna neki álmában. Voltaképp nem is tudom – vonta meg álombéli vállát. Talán meg kéne kérdeznem Himmlertől. A háborúnak már rég vége. Himmler, akin már meglátszik a kor, de fizikailag még továbbra is egyben van, épp a rózsáit metszegeti külvárosi villája kertjében. Mire kellettek nekünk ezek a törpék, Herr Himmler? Milyen törpék, jóember? Csitt-csatt, szól a metszőolló. Hát akiket Lengyelországba deportáltunk. Himmler eltátja s száját, az olló kitárva megdermed a kezében. De egykettőre összeszedi magát. Ach ja, hogy mi minden meg nem történik egy háborúban. Mindenféle elszállt ötlettel állnak elő. És ami ennél is rosszabb, azonnal meg is valósítják. Hm… – ráncolja a homlokát Himmler –, pedig valami oka biztos volt. A magam részéről semmire sem emlékszem belőle. Alighanem annak a doktor Mengele nevű alaknak az agymenése lehetett. Nála érdeklődjön. Persze, sajnos már késő. Kénytelenek voltunk felakasztani háborús bűnök miatt. Te jó ég, hányszor rászedett engem! Egyetlen ilyen félcédulás elég ahhoz, hogy foltot ejtsen a makulátlan eszménken. De hát ilyen időket éltünk. Ha valaki megkérdezné öntől, ez a megfelelő válasz. Ilyen időket éltünk és slussz. De voltaképp miről is jutottak eszébe ezek a törpék?

Hirtelen az ajtó kárpitjához csapódott. Tányérsapkája az arcába csúszott, és az első pillanatban csak a homályt látta. Géppuskakerepelés. Csattanás. A kocsi fennakadt egy útjelző kőben. A szélvédő szétmállott, akár a só. A sofőr vérbe fagyva bukott a kormányra. A duda visított. A motorháztető alól dőlt a gőz.

– Scheise! – káromkodott von Aks.

Az országútnak a semmi közepén vége szakadt, mintha kettéharapták volna. A páncélozott Horch lebucskázott valahova a vízmosás mélyére. A hátsó ablakból bevillant egy lángoló teherautó fénye. A katonák páni félelemben ugráltak le a platóról. Von Aks elővette a Walterét, és bekúszott az ülések közé. Az ajtó karosszériáját alaposan kilyuggatták, a golyónyomokon át erős fény áradt be. Fémes hang ütötte meg a fülét. A kerti metszőolló hangjára emlékeztette. Egy szempillantásra felsejlett előtte egy végeláthatatlan, tüskés szárakkal szegélyezett ösvény. A rózsavirágokat lenyesték, és a sárban hevertek.  

Rózsaszín, fehér, narancssárga, vörös szirmok…

Az ajtó hirtelen kicsapódott. Von Aks elbizonytalanodott, hogy tüzeljen, vagy inkább felemelje a kezét. Hogy mondják szerbül, hogy „megadom magam”? Csak az „add meg magad!”-ra emlékezett. Ez végzetesnek bizonyult. A fegyver csövéből szaggatott tűzcsóva tört elő, majd atomjaira foszlott a levegőben. Mielőtt végleg beleolvadt volna a megváltó, nagy semmibe, tudata egy másodpercre még kitisztult. Retinája egy karcsú, fiatal nő képét észlelte, kezében géppisztolyt tartott. Óriásinak tűnt. Mellén lőszeres hevederek keresztezték egymást, földöntúli rézcsillogást árasztva magukból. Az arca fehér volt, akár egy behavazott hegycsúcs. A harmadrét hajtogatott fejfedője közepére varrt sötétvörös, ötágú csillag úgy meredt rá, mint egy harmadik szem.

A fénysugár összeszűkült.

– A fasiszta kurva anyádat! – visszhangzott fel kihunyó tudatában, s ezzel a szeme fenekén végleg kialudt az utolsó fénysugár.

Néhány barna labdacs gurult le a behavazott lejtőn, majd fennakadtak a fiatal fenyők törzsén, az ágakról lepergett a friss hó. A törpék nyögdécselve és szűkölve tápászkodtak föl. Öten voltak. Leveregették magukról a havat, és első dolguk az volt, hogy visszaillesszék kobakjukra a különböző sityakokat, sajkákat és kalpagokat. Ketten lerongyolódott bundácskát viseltek, a többiek sután visszavágott kabátot és zubbonyt, amitől úgy néztek ki, mintha egy kutya pofájából rángatták volna ki őket. Szakálluk a szélrózsa minden irányában lengedezett. A hátukon szürkés, málladozó hátizsákokat cipeltek, melyekből előkandikált a karabélyok és vadászpuskák vágott csöve.

– A nyom! Elvesztettük a nyomot! – sopánkodott az egyik törpe, miközben göndör, rőt szakállát markolászta, gondterhelten forgatva a tekintetét.

– Nyugalom, Albert elvtárs, itt van – csitította a másik, és a rétet átszelő nyomokra mutatott.

Az aprócska emberek elsiettek a megadott irányba. Cipőtalpukra jókora fakérget erősítettek, hogy könnyebben lépdelhessenek a magas hóban, és ne süllyedjenek el benne. Reggel óta vadásztak, de még semmilyen zsákmányt nem sikerült puskavégre kapniuk. A legkülönfélébb nyomok labirintusában bolyongtak, gyomruk vészjóslóan korgott a keserves, böjti vacsora előérzetétől.

– Nem őz – állapította meg némi aggodalommal a nyom fölé görnyedő első törpe.

– Valami nagyobb lesz ez… – suttogta a másik a háta mögül, közben megdörzsölte a fülében lógó ezüstkarikát. Krumpliorra elfintorodott, mintha veszélyt sejtene.

– Medve – aggodalmaskodott a harmadik.

Az apró emberkék, mintha csak parancsszóra tennék, levették a hátukról a zsákjukat, előkapták vágott csövű fegyverüket, és sünalakzatba fejlődtek. A nyom jól körvonalazódott a hóban, széles volt és mély, itt-ott még vércseppek is pettyezték.

– Jaj, mán, milyen medve ez! Itt emberek jártak – állapította meg az egyik, miután elült a pánik. – Megpróbálták eltüntetni a nyomokat. Nézzétek csak! Az egyik sebesült lehetett. Az se kizárt, hogy a mieink…

A nyomok a fenyvesben kanyarogtak tovább. A törpék összeszorult gyomorral követték, minden egyes lépésnél körbepillogtak, és hallgatóztak. Ám a kíváncsiságuk erősebbnek bizonyult a velük született óvatosságnál.

A nyomok egy fenyőfa tövénél értek véget. Az fa alsó ágai belevesztek a hótakaróba. Alattuk, az alig pár arasznyi száraz területen két emberalak kapaszkodott egymásba. A férfi két, hordágynak összefont ágon nyúlt el. Egyenruhája tocsogott a vértől. A lány hátát a fatörzsnek vetve aludt. A kezén még nyomokban látszott a rózsaszín, szarvas mintás kötött kesztyű. Véresre sebzett ujjai kikandikáltak a lyukakon. Szemlátomást kilométereken keresztül vonszolta magával a férfit, és ereje a végét járta.

A zöld tűlevelek megrezdültek.

– Ez a mi Panterünk! – suttogta valamelyik.

A lány szempillái felpattantak.

– Panter elvtárs! Panter elvtárs! – rohant feléjük sikongatva a többi apró emberke.

Alba ösztönösen magához ragadta a géppisztolyát. A törpék megdermedtek a helyükön. „Oppácska – jegyezte meg a lány magában. – Vajon mi zajlik itt?” Tekintete egyenként végigpásztázta az öt gombócforma alakot. A szakállukból párafelhő szállt az ég felé.

„Kettő hiányzik” – futott át az agyán, anélkül, hogy felfogta volna, honnan is pattant ki ez a gondolat. Mintha tudata legmélyéről jött volna elő a sejtés, hogy a törpék mindig hetesével járnak. Panter homlokán csillogott a hideg verejték.