Iman Mersal: Repülés

A fejem a válladon
a stewardess azt hiheti, hogy a mézesheteinkre utazunk
az óceán nyugati partjáról a keleti partra. Nyugodt alvás egy zilált hónapban
mellre szorított kezekkel.
A vállad az én párnám.
Óvatosan ittad a bort, nehogy fölébreszd az asszonyt, akinek nem tudod a nevét.
És én nem mondtam el, hogy húsz tanulmányt javítottam a posztkoloniális irodalomról,
és megfőztem annyi ételt, amennyi elegendő lesz két gyereknek legalább egy hétre, és Walter Benjamint becsomagoltam az alsóruhámba, nehogy megsérüljön és nem felejtettem el a laptopot, a fényképezőgép töltőjét és a korrektúrákat sem és egyáltalán semmit sem, ami az
idegeket szaggatná, hogy aztán egy olyan férfi vállán aludjak, akinek nem tudom a nevét.
Egyformák vagyunk. Annyi minden a mi életünk, de az ilyen pillanatokban úgy tűnik,
nincsen múltja és jövője sem. Mint egy apró vizesflakon, amit gyorsan kiiszol, s aztán az első szemeteskosárba dobod.
Ne kérdezd tőlem, hogy hova is tartunk. Azzal, hogy kölcsönadtad a válladat erre az öt órára,
és miattam a mosdóba sem mentél ki, talán egyáltalán nem is voltam távol.