Garúsz Abdolmalekián: A magány hosszú verse

A késő estének támaszkodik
éveinek nyikorgásával változtatja helyét
alacsony lett a hőmérséklete
mert a szeméből hó esik

Felkel, megy
hogy az ablakhoz üljön
de látja, hogy már órák óta
az ablaknál ül

Egy madár
az ég elrohadt sarkát csipkedi
Szebben akar meghalni?
Vajon a halálhoz mindig a földre kell esni?
Vajon a föld
a halottak száját azért tölti meg
hogy amit láttak, el ne mondják?
És a szakálluk azért nő meg
hogy ezt a sok kérdést
elrejtse arcuk ráncain?

Fel tud kelni vajon
hogy csőrébe fogja életét
és darabjait gyerekei szájába tegye?

Kinyitja az ablakot
az élet narancsai véresek
nem érti a Hold okát
nem érti az üres égbolt okát

Leoltja a lámpát
és egy évek óta kidobott
ágyra fekszik

A messzeségre fekszik
a messzeségen alszik el
és egy életnyi utat kell visszajönnie
mikor csörögni kezd a telefon

A vonal másik végén
bátyja széttépett holtteste van
telefonnal a kezében robbant fel
és most, ahogy volt, éppen utolsó mondatát
szedi a földről össze

A vonal másik végén nő van
aki huszonhét éve
felhívta, hogy:
„Édesem, nyitva maradt a gáz
én meghaltam
és most a nővéreid fájdalmak lettek
akik napról-napra nőnek…
Vigyázz a fájdalmaidra
írják meg a leckét
néha beszélgess is velük”

A vonal másik végén én vagyok
aki őt a versből
ki akarja hozni
hogy megmentsem ettől a szövegtől

De valaki nekiült
a drótokat mozgatni
hogy kihallgassa kapcsolatomat magammal
és a súrlódás, amit hall
penge, amit a szavakon húznak…
A drótokból vér csöpög
és az állandó, vörös sípolás
cseppenként a fülébe folyik

Egyedül van
ingjén elszárad a virágminta
férfi
akinek szájában tea ázik
férfi
aki életét kigombolva hagyta
és lelkének egy sarka kilóg

A levelet előveszi a fiókból
vajon az olvasása melegíti fel majd
vagy az elégetése?

Cigarettára gyújt
elmerül egy ferdén bevert szögben
a tegnap elment
a holnap elment
és az élet szürke vége
minden leszívott füsttel
egyre közelebb kerül
A halált
mint ezt a könyvet
két oldalról vette kézbe
középen becsukja
a földre dobja
nem esik le
felszáll
történetének két sorával
elrepül

*

Most néhány fehér madár
mint kis szavak suhannák át
az égbolt elméjén

Most elviszik a narancsokat
más évszakokba

Most a színpadot kiürítik

*

Lecsukja szemét
és mint egy teknős
visszahúzódik köves világába

*

A vers eredeti címe: شعر بلند تنهایی