Virginie Despentes tavalyi könyve mintegy véletlenül került a kezembe, és rögtön eszembe jutott a filmje, amit talán a Toldi moziban láttam egy szép emlékű Titanic fesztiválon az ezredelőn; botrányfilm volt, megnéztem most még egyszer. Nem öregedett jól. A szerző-rendező a francia film és irodalom most 55 éves prosti-punkja, hajdani szexmunkás – meglepődésemre szinte az egész életmű hozzáférhető magyarul, nem csak a most általam befogadott 2024-es Cher connard.
Pályakezdő regénye lett a film forgatókönyvének alapja is, Baise-moi a címe, magyar fordításban szemérmesen Dugj meg a cím, szerintem a karcosabb Bassz meg lenne hitelesebb. Két szexmunkás droggal átitatott ámokja, francia leszbi Natural Born Killers, nemi erőszak-bosszú történet Charles Bukowski modorában. A King Kong elmélet (2006) c. munkája állítólag feminista manifesztó, elő-#MeToo történet, ami saját, 17 éves korban elszenvedett gang-bang erőszakának története a The Guardian cikke szerint; a francia bestseller Vernon Subtext trilógia is megközelíthető magyarul, amiből a Canal Plus francia televízió sorozatot csinált. A Times Literary Supplement szerint Desplantes prózája “intelligens, szókimondó, szellemes, előremutató és flaszterbölcs”. A Baise-moi címére biztosan is emlékezni fog, aki látta vagy hallott róla. Erős, kihívó cím, saját tárgyi környezetünkben talán csak a Tudósok együttes produkált hasonlót drMáriás győzedelmesen hömpölygő deklamációjában. És tudva, hogy Virginie Despentes az irodalmat és a filmet megelőző életében szexmunkás volt, az mindenképpen a hitelesség pecsétjét üti filmjére, ami sajnos a korai digitális felvételi technika tolakodó jelenléte miatt inkább kordokumentum, mint örökérvényű klasszikus. Nagy látvány amúgy sincs, hacsak azokat a közeliket nem tekintjük annak, amit leginkább a PornHub-on látni manapság, noha a tartalom erős, ám a formatív látásmód hagyja maga után a kívánnivalót, így most inkább Virginie Despentes irodalmáról fogunk beszélni.
Levélregény, 18. századi műnem, 18. századi erotikus (és drogos) vallomáskötet, akárcsak a “veszedelmes viszonyok” (Choderlos de Laclos), a magyar cím (Kedves idióta) szoftos például az angol fordításhoz képest (Dear Dickhead), a Kedves idióta az episztoláris regény hagyományára támaszkodik, de korszerű, Zeitgeist-konform köntösbe öltözteti azt. Oscar, az író, végeláthatatlan levelezésbe keveredik Rebeccával, az elvirágzott színésznővel, miután Oscar inzultatív megjegyzést tesz Instagramon az egykori díva küllemére; “mára varangyos béka lett”. (A kurzív idézetek a könyvből idéződnek.) Rebecca keményen reagál. A hangnem nyers, karcol, horzsol, sikít. “Kedves idióta, pont olyan vagy, mint a galamb, mikor az ember vállára szarik (...) remélem a kölykeidet egy nap elgázolja egy kamion…” Az író és a színésznő végeláthatatlanul folytatják levelezésüket, egyre bensőségesebbé váló beszélgetéseikből két magányos, szenvedélyfüggőséggel küzdő ember alakja rajzolódik ki. Mailjeikben egzisztenciális kérdéseiket érintik, first world problems, az öregedés, társadalmi elvárások vagy a filmvilág és az irodalom szexizmusa és erőszakossága. A Kedves idióta a harag és a gyógyulás, a fokozatos elfogadás könyve, mutatja, hogyan változik egy beszélgetésben két ember élete, akiknek elsőre látszólag csak a kölcsönös gyűlölet köt egymáshoz. Értő kritikusa, Csuhai István írta az ÉS-ben, hogy a “Kedves idiótát a kinyilatkoztatás uralja, és kevésbé a megértés vagy a sokféle szempont összevetéséből eredő egyensúly. Amit a szöveg nagy részében olvasunk, nem esszé, inkább szenvtelenül előadott kiáltvány, aminek célja végül mégsem az akció, a cselekedet, hanem a rezignáció és a belenyugvás. (...) a regényformában is kinyilvánított antikonformizmus nyilvánvalóan Virginie Despentes védjegye, aki írásaiban és szerteágazó nyilvános tevékenységeiben, filmjeiben, mozgalmár megnyilvánulásaiban egyaránt deklaráltan a társadalmon kívülre kerültek, a deviánsok, az extrémek, és ezen túl is a kiszolgáltatottak, az alul lévők szószólója. Fenegyerek ő is, akárcsak az irodalom elitjébe tartozó hírhedt kortársa, Michel Houellebecq. Csak Despentes áthevült női irodalmat ír, és az irodalom respublikájában másutt foglal helyet, mint Houellebecq.”
A két főhős a jómódú felső középosztályba tartozó polgár, akik nem sápadnak persze jó francia szokás szerint a burzsoá epatírozástól. “A nyolcvanas évekbeli Debord-hívő csókákra emlékeztetsz. Rájuk volt írva, hogy burzsuj az összes.” Oscar Jayack, a negyvenes, divatos krimiíró az Instán ócsárolja az ötvenéves színésznőt, Rebecca Lattét, aki filmsztár volt a Hexagonban (Franciaországban) - “egy Szentháromság hajdani tagja: Béatrice Dalle, Lydia Lunch, Rebecca Latte”. Jó Szentháromság. Rebecca dühödt válaszában seggfejezi a krimiszerzőt - Kiss Melinda amúgy gördülékeny fordítása joviális és kedveskedő, míg a francia szerző kemény és jólszlengelt - , de a levélírók összemelegszenek, és kiderül, hogy fiatal korukból ismerik egymást, Oscar nővére, Corinne osztálytársa és barátnője volt Rebeccának, gyakran töltöttek időt hármasban is, kisfiú a nagylányok társaságában, ám a nővér később kimaradt Rebecca szociális hálójából, a koros színésznő évtizedek óta nem hallott Oscar nővére felől.
Oscarról kiderül egy korábban francia környezetben pimfnek tűnő kis liaisons dangereuses, nyálcsorgató eredménytelenséggel belekeveredett egy évekkel ezelőtt megesett #metoo-ügybe, hosszan, durván zsarolta és üldözte Zoé Katanát, egy akkoriban a húszas éveinek elején járó lányt, kiadói sajtóreferenst, aki a férfi erőszakos próbálkozásai elől végül úgy menekült el, hogy vitatott körülmények között távozott munkahelyéről. Népszerű blogján Zoé gyilkos precizitással beszámolt a történetükről, Oscaron levakarhatatlanul ott ragadt a zaklató kan bélyege, kisvárosi Harvey Weinstein, vágyból és elutasításból épült Clochemerle. Oscar és Rebecca leveleit Zoé Katana (a katana japánul szamurájkard) reflexiói tagolják. Mint már mondtuk, a levelezők súlyos szenvedélybetegek egyaránt. Oscar masszívan iszik és mindenezik. Noha “az Eltűnt idő nyomában megy hangoskönyvben”, de “a disztópia az egyetlen ésszerű távlat”. Rebecca szakmai karrierje kezdetétől fogva megrögzött drogfüggő - “az igazi szeretőm a kokó volt” -, de meg tudott tanulni szenvedéllyel élni, nem hízott el, a pasikkal jól kijött, de reggelente elsőként azért a dealerét hívta, még mielőtt szövegtanulásba kezdett, viszont sose volt beállva a szettben. Majd egy ponton komolyabban előkerül Oscar nővére, Corinne, ő leszbiként habosítja a cselekményt. Zoét, aki #metoo-ilag feminista hősnő egy darabig, ám idővel egyre erőteljesebb támadások érik az övétől eltérő nézeteket favorizáló feminista csoportok részéről, majd kronológice elérünk 2020 elejére, és becsusszanunk a Covidba, bezártságba és elszigetelődésbe. Vírusnapló is ez: francia és barcelonai életképek járvány idején, Cardi B-t hallgat és Snoop Doggot, este írja a mailt, mert a nap megelőző részét megőrzi a semmittevésnek. Rebecca már nem azonosítja magát azzal a nővel, aki ő aktuálisan, itt és most - miért is csak női probléma ez; “vajon Tony Soprano gondolkozik-e azon, hogy kövér vagy sem, miközben ő generációja legszexibb pasija? Kötve hiszem.” De a vágy vágy marad. “Olyan szép mindegyik pasi. (...) de a Chemsex-Tinder kombináció megtette negatív hatását: sokan vannak és túl fiatalok még a drogproblémákhoz. Rájöttem, hogy van a lelkemnek egy homokos része. Képesek egy pokoli betépésekkel fűszerezett, spermafröcskölős fist fuck-történetből átlépni Sissi császárnés, krinolinos Strauss-keringőbe - zéró átmenettel, csont nélkül és egyáltalán nem érzik, hogy választaniuk kell a két lehetőség közül. Abszolút osztom az álláspontjukat.”
Megjelenik az Anonim Alkoholisták vagy Drogfüggők topic, lassan irodalmi közhely lesz - vagy már lett az önsegélyező szenvedélybeteggyógyító klubok toposza a Fight Clubtól az Infinite Jestig - hőseink közhelyesen igyekszenek úrrá lenni a szeren, de igyekezetük persze bukásba torkollik. “Ott van továbbá az idő, a regény legvalóságosabb szubsztanciája, maga a múló regényidő egyfelől, másfelől a különféle korok és életidők – mindkét főhős rendelkezik már annyi tapasztalattal, hogy vissza tud tekinteni élete szakaszaira, és össze tudja hasonlítani az általa megélt korszakokat” - írja idézett recenziójában Csuhai István.
A két főszereplő mellett érdekes a mellékszereplő, a harcias nevű Zoe. A lelkes fiatal feminista, Zoé Katana szexuális abúzussal kapcsolatos vádja és igaza áll szemben a nála jóval idősebb krimiszerző, Oscar ártatlanság-monológjával. A valaha szebb napokat látott színésznő leleplező egyrészt-másrésztben a nemzedéki hovatartozása révén Oscar oldalán, ámde harcos feministaként Zoé igazsága mellett érvel korrespondenciájában. Oscar még abban a korban szocializálódott, amikor a csajokról azt lehetett hinni, hogy bírják a férfiak társaságát. „Azt gondoltuk, egy lánnyal jobb nem is történhet, mint hogy a férfiak érdeklődnek iránta. És őszintén szólva bele is adtak apait-anyait. Ha bementek a vécébe, kicsípték magukat, nevetgéltek a férfiak viccein, állandóan dicsértek bennünket, milyen menők vagyunk, és szerették a macsókat. (…) Tényleg nem gondoltuk, hogy haragszanak ránk”. A #metoo után Zoe generációja „azoknak a bántalmazott lányoknak a hadseregét gyarapítja, akik nem hallgatnak tovább”, a generációs és történelmi különbség miatt azt gondolhatnánk, hogy a két nézőpont még kevésbé tud találkozni. Oscar rádöbben, hogy néhányszor valóban nem úgy bánt a lányokkal, ahogyan kellett volna. Zoéval kapcsolatban is belátja, hogy nem lett volna szabad ráerőltetnie a vágyait a lányra, miközben „fel se fogta, hogy ő mennyire kellemetlenül érezte magát”. A genderszakértő Antoni Rita is említi recenziójában, hogy “a sérült Zoé alaposan megszenvedi az agresszív kommentkultúra pusztítását”, a feminizmus új és még újabb hullámai az előző generációval való leszámolással kezdik, és ezt Zoé Katana is megszívja. First world problems a szerzői látókör is: hervadni, kiesni a menőség kisvasútjából, egészségügyi okokból leállni a kábszival: “Olyan ez, mint a lekapcsolt vasúti kocsi. Kocsiszínbe kerül a betépőgép.” Ezt Rebecca mondja, Oscar viszont névsorolvasást tart eszményeiről, piás írókról (pl.: Malcolm Lowry, F. S. Fitzgerald, Marguerite Duras, Chandler, Truman Capote, Raymond Carver, Hemingway, Patricia Highsmith), és azon fantáziál, hogy nem ír többet, ha nem iszik már. Mindkét főszereplő hosszú mondatokat szentel Louis-Ferdinand Céline-nek, a választott elődnek, a punk előtti francia punk írónak, aki persze egy NaziSchwein volt, antiszemita és rasszista köcsög, de nagy író volt, amit az is igazol, hogy az ötvenes-hatvanas évek fordulóján Allen Ginsberg is lerótta kalaplengetését egy Jean Genet társaságában eszközölt tisztelgő párizsi látogatáson.
Virginie Despentes filmje és irodalma nyilván nem lesz örök klasszikus, de a Zeitgeistet, korproblémát megfesti, és ennek lehet későbbi érdekessége is.
Virginie Despentes: Kedves idióta. Fordította Kiss Kornélia. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2024, 300 oldal, 5999 Ft
