VÉGRE, BÉKE

Kulcsolt kezünk ragyog törékeny talajon
Dicsőítve a napot hogy milyen kárt hagyott
Szemet sértő törmelék mire is jó az elménk?
Kés amint tóban elmerül nyíl melyet elnyel űr
Minden teremtés hiába a kép csak önmaga árnya
Csak tünete a szeretetnek híján minden értelemnek
Most a várost bevégzi a mennyei belégzés
Míg az óceán tűnődik hogy felületén föltűnjék

A dicsőséges elméd
A dicsőséges elméd
A dicsőséged enyém
A dicsőséged enyém
Enyém enyém

Michael Gira Swans nevű zenei kalandjának első szakaszáról (1982-1997) már írtam egy filozófiai kitérőkkel, Denis Diderot okoskodásaival, Johann Sebastian Bach c-moll passacagliájával és Ligeti György síron túli lélegzetével sújtott kimerítő esszét a kétezerhetes év környékén, a formáció megszűnésének tizedik évfordulójára. Az esszé (eleddig) végső változata a 2010/12-es Kalligram folyóirat Opera-tematikus számában jelent meg végül nyomtatásban. Az írás azóta elérhető a folyóirat online archívumában is.[1] Az akkori esszé alcíme a zenekar emlékének ajánlotta az írást, amely ajánlás az örömteli és titokzatos irónia jótékony munkálkodása révén épp az írás megjelenésekor vált érvénytelenné, hiszen Michael Gira a kétezertizes évben újragalvanizálta a Swans-projektet. Azóta kiderült, hogy a huszadik század egyik legjobb zenekara egyben a huszonegyedik század egyik legjobb zenekara is – mutatis mutandis. A 2010-től 2018-ig kis változtatásokkal állandó tagokkal működő zenekart háromszor is volt szerencsém élőben hallani. Ezekre az élményekre szokás azt mondani, hogy aki jelen volt, és volt fogékonysága befogadni, annak úgyis fölösleges minden szó róla, aki meg nem tudja, miről van szó, annak kár magyarázni. Mindenesetre legyen elég ennyi: ritkán adatik befogadóként ehhez hasonló extázis, pontosan ilyen pedig, meggyőződésem, soha máskor. A koncertek végén a merchandise-pultnál irreális, kissé eszelős kedvességgel, cowboy-kalapban mosolygó Michael Girával váltani néhány szót – ez is életre szóló élmény volt a maga módján. A 2016-os The Glowing Man című lemez hosszúra nyúlt turnéja előtt Michael Gira azt nyilatkozta, hogy a zenekar ebben a tagsági formában megszűnik, és ezután a Swans név különböző zenészek alkalmi formációját takarja majd, természetesen Michael Gira karmester-dalszerzővel tündöklő napként a középpontban. Ez utóbbi kép, persze, már az én hozzátételem, de a napmotívum, és a hozzá kapcsolódó ragyogás, felfénylés, derengés, csillámlás Gira szövegeiben mindig is központi jelentőséggel bírt. És valójában annak idején a kilencvenes évek közepén a The Great Annihilator lemez fölütésszerű dala ezzel a sorral is kezdődött: I am the sun, I love everyone.

A The Glowing Man című lemez utolsó tétele a Finally, Peace című dal, ez a lemez zenei anyagához képest némileg atipikusan vokálközpontú, himnikus szerzemény, mely szövegének föntebb olvashattátok fordítását. Ezt a tételt nem játszották élőben soha, és a szöveg is mintha már a következő, 2019-es leaving meaning. című lemez felé lőné ki űrbe tartó-vesző nyílvesszőjét. A másik dalszöveg, amelyet kiválasztottam erre az alkalomra (It’s Coming, It’s Real), erről a lemezről való, a legutóbbiról, melynek szerzeményeit, az ismert 2020-as évekbeli körülmények okán, sohasem játszották még élőben, a szöveg, és egyébként az album egész szövegvilágának motívumai pedig olvashatók, értelmezhetők az élő, az életképes és a halott határainak problematizálásaként, és ebből a megközelítésből nyer értelmet számomra az egyébként rendszerint nagyon fölületes, ám közkeletű összehasonlítás David Lynch világával[2], főleg ha a Twin Peaks ragyogó harmadik évadára gondolunk, az elektromosság és az atomenergia demiurgoszára, sőt teremtő démonára, ahogyan az például a filmtörténeti (televíziótörténeti) nyolcadik részben[3] költői-allegorikus-álomszerű formát ölt – nos, az itt következő dalszöveg-fordításban az élettelen és élő határvidékét éppen a fordított irányból szelhetjük át, az emberi kontinenstől az emberentúli, ám nem emberfeletti vagy emberalatti, hanem az emberen- és állaton- és növényen-, minden élőn túli felé lépdelünk, miközben a folyók megfordulnak – az egyik kedvenc soromat, persze („all the rivers reversed while you counted each step”), képtelen voltam akár megközelítő erősséggel is kompenzálni magyarul. Végső soron nincs más, csak csupa kudarcba fúlt dolog, írja Thomas Bernhard.

ITT JÖN EZ AZ VALÓBAN

Odafönn fekszel a magasabb derengésben
Rozsdában és olajban szád betömve sárral
Futsz mint egy gyermek esőfüggönyön át
Egy kőből épült szobában jövőd vár rád
Nincs hova futni felejted honnan jöttél
Árnyékod törpül a szűkülő lencsében
Hány év van még? Mennyi idő van hátra?
Minden folyó fölbolydul lépteid számlálva

A fa erezetében a rétegekben mélyen
A fényezett krómban betonban sodronyban
Nyújtsd föl kezed fogd meg tündöklő félembered
Vesd meg lábad az olajos-csúszós meredélyen
Nyújtsd kezed az acélalagútban
Zuhanj keresztül itt jön ez az valóban
Szívd be a csillámló port
Fújd ki ész nélkül

Dühöngj tehetetlenül nyújtsd kezed szem nélkül
Térdelj le félsz nélkül állj föl hiba nélkül
Ments meg alak nélkül nyújtsd kezed ész nélkül
Ments meg fény nélkül hagyj el hang nélkül
Állj föl hiba nélkül ments meg alak nélkül
Nyújtsd kezed ész nélkül ments meg fény nélkül
Dühöngj félsz nélkül hagyj el hang nélkül
Hagyj el hang nélkül ments meg fény nélkül
Nyújtsd kezed ész nélkül ments meg alak nélkül
Állj föl hiba nélkül térdelj le félsz nélkül
Nyújtsd kezed szem nélkül dühöngj hang nélkül

Jegyzetek:

[1] http://www.kalligramoz.eu/Kalligram/Archivum/2010/XIX.-evf.-2010.-december-Opera/A-hangrol

[2] Csak egy példa: https://www.sfweekly.com/music/music-music/swans-michael-gira-is-the-david-lynch-of-music/

[3] Csak egy részlet: https://www.youtube.com/watch?v=QrEazRpD6xQ&ab_channel=CinematicBlog