Nem fér hozzá kétség: a huszadik század Nagy Utópiája a szocializmus volt, akár annak szovjet típusú, akár „nemzeti” változatában. Ugyanúgy az is kétségtelen, hogy az Ügy, az Eszme, legyen a színe akár vörös, akár barna (vér és szarany), sehol nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ellenkezőleg: az emberiség eddigi történetének legtöbb szenvedését zúdította világunkra. Érthető hát, ha a huszonegyedik század embere szeretné nem csupán elfelejteni ezt a gyilkos illúziót, hanem ki is ebrudalni portájáról minden rendű és rangú megnyilatkozását, legyen az akár politikai, akár gondolati vagy éppen irodalmi.

Joggal merül föl a kérdés: 

mi késztet mégis nem egy mai írót a téma, a szocialista utópia újabb és újabb feldolgozására?

Netán a rejtély, hogy miként képes az ember behódolni a világmegváltó eszméknek, mikor sorra-rendre bebizonyosodik róluk, hogy ígéreteik hazugok, és nem dicső jövő, hanem tömeges tragédiákkal járó dicstelen jelen a következményük? S ha mégis képes „úgy lealjasulni, hogy önként…”, az kudarc és vereség, mind az országok-népek, mind az egyén szempontjából? Következménye pedig parancsuralmi rendszerek létrejötte, melyekben a nyers erőszak (lásd: fasizmus, sztálinizmus), vagy a leplezett, a pénz imádatát zengő szirénkórusok (lásd: globalizált fogyasztói modell) elnyomnak minden jobbító hangot? Ha már-már azt sem lehet biztosan tudni, mi hoz javulást, mi hoz romlást, mi hasznos, mi káros igazán? Mikor a Jót a Rossztól elválasztó határok végképp elmosódni látszanak?

Mit tartsunk például ma Trockijról és a trockizmusról? Jogos-e a felvetés, mely szerint azzal, hogy Trockij (eredeti nevén Lev Davidovics Bronstein) haláláig (vagyis, amíg Sztálin meg nem ölette) hitt a munkásosztály vezette igazságos társadalom megvalósíthatóságában, s azzal, hogy nála pontosabban talán senki sem látta és leplezte le a sztálini rendszer bűneit és hazugságait, voltaképpen ő (volt?) az igazi baloldaliság (?) legkövetkezetesebb képviselője? Azzal együtt, hogy Lenin mellett a bolsevikok legfőbb vezetőjeként maga is részese, helyeslője, igazolója, sőt, irányítója lett tömeges kivégzéseknek (lásd: a kronstadti matrózlázadás leverése)? Még ha az Eszme nevében tette is, s ha évtizednél hosszabb számkivetettségében tévedésként, bűnként gondolt is a parancsára elkövetett rémségekre? Van-e egyáltalán egy „megtért”, vétkeit megbánó, végsősoron mégis embertelen népvezérnek emberi arca, s ha van (mindenkinek, a gyilkosnak is van), érdemes-e arra, hogy megismerjük? S vajon nem emellett teszi-e le a voksát az az író (esetünkben a kubai Leonardo Padura) akinek Trockij-regényéből kiderül: a hajdani véreskezű népbiztos nemhogy nem árulta el az Ügyet, hanem megjósolta Sztálinét (vagyis a Hitlerrel kötött paktumát), előre látta a világégés bekövetkeztét, sőt (ámbár lehet, ez már az író fikciója), Mexikóban, már halálra sebzetten, a rá lesújtó jégcsákányos gyilkos életének megmentője is lett (igaz ugyan, nem könyörületből, hanem szintén az Ügy érdekében…). 

De vajon miért épp egy kubai szerző nyúl ma Trockij életének és megöletésének látszatra idejétmúlt témájához?

Hiszen, ha van még, akit a „Tiszta Eszme”, a szocializmus trockista-idealista ideája megkísért (kísértet?), bőven talál róla történeti adalékot a neten; ha pedig a téma szépirodalmi feldolgozása érdekli, elolvashatja például a Nobel-díjas Jorge Semprún 1990-ben magyarul is megjelent regényét (Ramón Mercader második halála). Magyarán: tud-e valami olyat mondani az 1955-ben született Leonardo Padura az igazságos társadalom amúgy talán örökzöld, ám (ahogy közelíteni próbáljuk) folyvást elillanó délibábjáról, ami érvényes üzenet lehet a huszonegyedik századi Kubának, és ami, itt és most, nekünk is felkeltheti érdeklődésünket?

Padura neve teljesen ismeretlen a magyar közönség előtt, holott több műve jelentős nemzetközi sikert aratott. A hiátus persze inkább a kiadók, illetve a spanyol nyelvterületet figyelő irodalmárok mulasztása (köztük az enyém is, természetesen), pedig az író szóban forgó regénye (csaknem 600 nagyméretű könyvoldal) számos elismerést kapott, egyebek mellett a tekintélyes spanyol Príncipe de Asturias-díjat (2015), a francia Prix littéraires Transfuge-díjat (2021). De vajon a regény milliós eladási adatai azt bizonyítják, hogy Padura írói teljesítménye, a könyv értékei indokolatlanná teszik a téma feldolgozáshoz kapcsolható aggályokat, előfeltevéseket?

Sikerének számos titka lehet: 

egyebek mellett a mesteri történetszövés, az időben fél évszázadon, térben Moszkvától Barcelonán, Párizson és Mexikóvároson át Havannáig ívelő cselekmény fordulatossága, sokrétűsége,

az atmoszférateremtés, az elbeszélő hol a múltra, hol a jövőre  utaló „kibeszélése”, a késleltetés és megelőlegezés ökonomikus alkalmazása, a beemelt történelmi, emberi és tárgyi anyag fölényes uralása, az elbeszélői nézőpont váltogatása, a legkülönbözőbb helyszínek pontos megidézése.

Már a cím is remek: A férfi, aki szerette a kutyákat. Remek, mert noha már az első fejezetben felbukkan egy elbeszélő, egy havannai férfi, aki nemcsak szereti, hanem gyógyítja is a kutyákat, hamar kiderül, hogy a címszereplő nem ő, hanem egy Kubában álnéven élő rejtélyes figura, aki a tengerparton kecses orosz agarait (borzojait) futtatva apránként feltárja (vagy inkább megvallja, mint ismeretlen gyóntatónak vagy rezonőrnek) kalandos életét, amely egyben Lev Davidovics Trockij története is. Aki, mármint Trockij, szintén szerette a kutyákat, sőt, éppenséggel a borzojokat, s így a cím, közvetve ugyan, de őt is jelöli. A könyv vége felé az is kiderül, hogy a szöveg, amit olvasunk, nagyrészt az említett elbeszélő, bizonyos Iván (!) krónikája. Iván sikeres novellistának indult Havannában, de a castróista Kuba álságos, erőszakkal terhes légkörében meghasonlott, hátat fordított az írásnak. Elbeszélése jelenében, a hetvenes évek végén egy állatorvosi lapnál dolgozik, s hogy betevő falathoz jusson, mellette állatokat gyógyít, jórészt ennivalóért. A rejtélyes tengerparti kutyafuttatóról pedig apránként kiderül, hogy nem más, mint Trockij gyilkosa, Ramón Mercader, aki húszéves mexikói börtönbüntetését letöltve előbb a Szovjetunióba, majd Kubába kerül inkognitóban. Végül a cím azért is telitalálat, mert a kutyák, a légies, kecses mozgású, hűséges és okos borzojok a történet (a történelem, a huszadik század kutyavilága) borzalmainak metaforikus ellenpontjaivá alakulnak képzeletünkben.

Már ennyiből is sejthető, hogy 

többnarrátoros, Matrjoska-szerkezetű, „tükörreflexes” regényt olvasunk,

amelynek cselekménye három párhuzamos szálon fut, fejezetenként váltakozva. Az első a kubai szál, mely a szöveg genezisét és lezárulását mutatja be Castro (rém)uralmának mélypontján, majd a szigetország totális válságának viszonylagos enyhülése idején. A korszak és a trópusi helyszín egyben a halálos kórban szenvedő Ramón Mercader „purgatóriumát”, 

a megvallás általi önmegváltást is jelenti.

A második szál Trockij életútját kíséri végig, a pártból történt kizárásától, majd ezt követő száműzetésétől erőszakos haláláig. A tétlenségre kárhoztatott bolsevik vezér a múltidézésben, az Eszme sorsa fölötti töprengésekben, családtagjainak viszontagságain való aggodalmaskodásban, könyvek, tanulmányok és cikkek írásában, sőt, egy Frida Kahlóhoz fűződő érzéki kalandban éli meg folytonos meneküléssel felérő hányattatásának éveit Közép-Ázsiában, Törökországban, Nyugat-Európában s végül Mexikóban. E harmadik személyben íródott részek, a kubai kerettörténet szerint formálisan Ramón Mercader elbeszélésének, illetve jegyzeteinek rekonstrukciói, Iván megfogalmazásában.

A harmadik szál Ramón Mercader története, amely a köztársasági Spanyolország zűrzavaros végnapjaiban indul, abban a pillanatban, amikor Ramón, a fiatal katona esküvel felérő ígéretet tesz kommunista anyjának, hogy életét alárendeli a Feladatnak, aminek végcélját (Trockij meggyilkolását) nem is közlik vele, csak akkor, amikor a hely és az idő, valamint Sztálin hatalmi érdekei úgy diktálják. A megbízás elfogadása után Mercadert profi gyilkossá képezik ki egy szovjet táborban, majd „munkája” részeként fokozatosan feladja személyiségét, különböző neveken más és más alakot ölt „mentora”, egy orosz különleges ügynök (mellesleg anyja szeretője) utasításai szerint, míg végül szinte már maga sem tudja, kicsoda valójában. A tébolytól csak fanatizmusa, a céllal és a feladattal való feltétlen (és teljesen abszurd, mert már alig hisz áldozata sátáni mivoltában) azonosulása menti meg. 

Szerepe lehetetlenné tesz minden emberi lehetőséget: sem az igaz szerelem, sem az apaság, sem a testvéri kapcsolat megélésének esélye nem adatik meg neki.

A főbb szereplők között egy sem akad, aki ne kudarcként, megalázó vereségként összegezné életét. E léleksorvasztó reménytelenséget Padura azonban nem általánosítja, nem tágítja az emberi lét végső tanulságává, amint azt az egzisztencialisták tették. Könyvével inkább arra figyelmeztet, hogy az egyén és a közösség sorsa akkor válik kudarcossá, ha valamely eszme elvakult hívői képesek tömegeket maguk mellé állítani, s ha az emberek többsége a maga érdekeit látja képviselve a hipnotikus hazugságokban, ha az erőszak, a hatalmi arrogancia annyira bénává, közönyössé teszi őket, hogy akár az önfeladás árán, de elfogadják a szabadsághiány, a diktatúra megalázó viszonyait.

Ez Padura Kubának szóló üzenete, amelynek „globális” érvényessége sem igen vonható kétségbe. De hogy valamely atomizálódó sokaság hogyan és milyen eszmeiség által válhat a sorsát irányítani képes közösséggé, arra nézve a regény nem ad útmutatást… Pedig érdekes lett volna például, ha az utolsó fejezetekben a történet végső tanulságait levonó elbeszélő valahogy szerét ejti, hogy visszautaljon a Trockij parancsára vérbefojtott kronstadti lázadás híres nyilatkozatára, amely az úgynevezett demokratikus szocializmus egyik alapdokumentuma lett. Különösen tanulságos a dekrétum 7. pontja, amely így szól: „Meg kell szüntetni a politikai irodákat, mivel egyetlen politikai pártnak sem lehet előjoga eszméinek propagálására, sem pedig arra, hogy pénzügyi támogatást kapjon az államtól erre a célra. Helyükre a minden helységben megválasztott és a kormány által finanszírozott nevelési és kulturális bizottságokat kell állítani.”

Leonardo Padura: A férfi, aki szerette a kutyákat. Fordította Varga-Haszonits István. Budapest, Digi-Book, 2023. 576 oldal, 5490 forint.