Colson Whitehead legújabb regénye az örökségről szól: azokról az apáról fiúra szálló szokásokról és beidegződésekről, amelyeket akarva-akaratlanul megörököl az ember. A Harlemi kavarás főszereplője, Ray Carney tudatosan küzd az apai örökség szellemével, mert bűnözésből élő apja negatív mintát jelent számára. Ahogy a könyv legelején olvassuk, Ray „úgy látta, az élet arra tanít, hogy nem úgy kell élned, ahogy élni tanítottak” (20). Ám ahogy az lenni szokott, a szellemek visszajárnak, s Ray minduntalan kísértésbe esik, hogy boldogulása érdekében a tilos utakat is járja. A könyv e tág értelemben vett apai hagyaték szerepét követi nyomon Ray életének három fontos pontján, amelyek a legális és illegális világ egyre bonyolultabb összefonódásairól tanúskodnak. Ray boldogulása és felemelkedése azon áll vagy bukik, a főszereplőnek mennyire sikerül jól elhelyeznie magát e két világ határán. Továbbá az afroamerikai közegben a legális és illegális világok viszonyával kapcsolatban az is kérdés, vajon egy „hátrányos helyzetű” afroamerikai fiúnak van-e bármi esélye a boldogulásra a „fehér” törvények világában, azaz végső soron létezhet-e számára az úgynevezett legális világ.

Whitehead nyolc regény szerzője, amelyek műfaji sokféleségük ellenére mind afroamerikai főszereplők konfliktusait követik nyomon az USA fehér világában. Magyarul eddig két regénye jelent meg, ezekből az egyik, A föld alatti vasút (2016) fiktív rabszolganarratíva és történelmi regény egy georgiai rabszolganő szökéssorozatáról, lényegében a szabadság tapasztalatának elérhetetlenségéről szól. A Nickel-fiúk (2019) ugyanakkor dokumentumregény: nevelőintézeti gyilkosságok eltussolt eseteit dolgozza fel a polgárjogi mozgalom idejéből. Főszereplője Martin Luther King szeretetről (agapé) vallott gondolatait próbálja a gyakorlatba átültetni a hatvanas évek Floridájában, mígnem egy Nickel Nevelőintézetből való szökési kísérlet közben lelövik, s jeltelen sírba teszik. Whitehead e két utóbbi kötete Pulitzer-díjat kapott. Az előző két véres és tragikus regényhez képest a Harlemi kavarás laza kirándulás Harlem utcáin. Kalandos felemelkedése során a főhős realista regénybe illő morális dilemmákkal szembesül, időnként lövöldözés szereplője lesz, de általában komikus ügyetlenséggel mozog a meleg helyzetekben.

A regény három különálló részben, az amerikai polgárjogi mozgalom megerősödésének árnyékában meséli el Ray Carney fejlődéstörténetét. Először 1959-ben találkozunk hősünkkel, amikor az apjától örökölt furgonban talált harmincezer dollárból már megnyitotta bútorkereskedését, melyet az üzleti diplomája biztosította szaktudással igazgat. Hamar rájön azonban, hogy szigorúan legális üzletekből nem tudja kifizetni a bolt bérleti díját, így a könyvelés egyensúlyba állítása érdekében bizonytalan eredetű használt árukkal is kereskedni kezd, majd ékszereket is továbbít: „áramolnak a tárgyak” (20) a kezei közt. Unokatestvére és fő beszállítója, Freddie beszervezi Rayt az elegáns harlemi Theresa Hotel elleni rablótámadásba. Az ügy által Ray bekerül mind a harlemi alvilág, mind a rendőrség látókörébe, s ezentúl kényesen kell vigyáznia arra, hogy mindkét irányba jó viszonyokat ápoljon, azaz fizessen. Megkezdődik a pénzes borítékok áramlása.

A második rész 1961-ben átmeneti időszak: Carney-t nem veszi fel tagjai közé a harlemi fekete üzletemberek köztiszteletben álló klubja, a Dumas Klub, de kenőpénzét lenyeli az egyik fejes bankár. Bosszúból alvilági módszerekkel gyűjtött bizonyítékok segítségével megszégyeníti és lebuktatja a bankárt.

Harmadszor 1964-ben, a harlemi zavargások idején látjuk Ray-t, akit fikarcnyit sem érdekel a zavargás kiváltó oka, a rendőri erőszak áldozatául esett harlemi kamasz. Most is az üzlettel van elfoglalva, baseballütővel felfegyverkezve védi boltját a randalírozóktól, és intézi Freddie ügyeit, aki a felfordulás leple alatt nagymenő fehér vállalkozósarj haverjának a szüleit rabolja ki. Carney kénytelen visszaszolgáltatni Freddie zsákmányát a nála jobb alvilági szociális hálóval rendelkező fehér vállalkozó papának, Freddie-t pedig az ellenfél keményfiúi úgy megverik, hogy belehal. Hogy hősünk végül elbukik, vagy megtisztul-e, nem tisztünk elárulni.

A harlemi legális közeg és az alvilág összefonódása kezdetben kevéssé érzékelhető a történetben. Carney eleinte még próbálja elkülöníteni a jó és rossz cselekedeteket, amikor azzal biztatja magát: „lehet, hogy le vagyok égve, de nem vagyok simlis” (25). Ám ez csúsztatás, hiszen mint jó kereskedő már itt is számít az „áramlásra” (20), a tárgyak mozgására tulajtól tulajig, amikor „cucc jön be, cucc megy ki, mint a dagály” (20). A jó fogalma itt nem a rossz ellentéte: szimplán azt jelenti, „kevésbé simlis” (20). Így aztán valójában nehéz elkülöníteni a törekvőket és a simliseket. Megpróbál ugyan határvonalat húzni közéjük, de belekavarodik a magyarázatba: „Törekvő kontra simlis. A törekvők valami jobbra vágynak – akár létezik, akár nem –, a simlisek azon töprengenek, hogyan manipulálják a jelenlegi rendszert. A lehetséges világ kontra a létező világ. De talán túl mereven nézi. Sok simlis eleve törekvő, és sok törekvő kerüli a törvényt” (69). 

A második részben Carney már nem biztos a saját különállásában, a bűnözők éjszakai óráján azon mereng, vajon nem ő maga találta-e ki a két oldal különállását, s végül a tárgyak meg a borítékok áramlását is a világ rendjének részeként látja (157). A korrupt detektív, Munson is elmagyarázza neki, hogy ha a simlisség „bűn lenne, mind dutyiban lennénk”; ehelyett pedig az ismert definíciót javasolja: „Vannak barátai” (156).  A történet végén hősünk már saját nehézfiút bérel, és az alvilági információ- és pénzáramlás egyensúlyát ismerve intézi Freddie ügyeit. Egyértelműen nyakig merül az alvilági életbe, ugyanakkor virágzik a bútorboltja is, sikerül több nagy bútorgyárral viszonteladói szerződést kötnie. Carney világában végül már nem különböztethető meg a büntetendő és a legális cselekedet: számára az egyik világ nem képzelhető el a másik nélkül.

Harlem és New York utcái nemcsak helyszínéül szolgálnak a főszereplő kétes üzelmeinek, de jellemzik és motiválják is a szereplők társadalmi pozícióváltásait. A negyvenes években Carney apja a harlemi 127. utca nyomornegyedében lakott a fiával, gyakran tüzelő és ennivaló nélkül. A fiú itt határozza el, hogy ő másfajta életet akar magának. Apja halála után nehézségei ellenére sem marad ki az iskolából, jól tanul, majd főiskolára jár. Üzletét a 125. utcában nyitja, amely Harlem egyik fő kereskedelmi utcája, de a bolt maga nem a központi részen helyezkedik el: később a harlemi zavargások is elkerülik. Carney családja első kis lakását a harlemi magasvasút mellett bérli a 125. utcai megálló mellett, amely Harlem egyik legforgalmasabb és -zsúfoltabb, ezért kifejezetten olcsó helye. A család gyűjt az álomlakásra, négy évre rá költöznek. Szintet ugranak, mert az új lakás a Riverside Drive-on, a Harlem szélén található csendes utcában van, ahol a tágas bérlakásokat csak a nagyon jól keresők tudják megfizetni. De létezik Harlemnek ennél jobb környéke is: Carney apósáék a köznyelvben „Törekvő sornak” nevezett St. Nicholas negyedben laknak, ahonnan aztán kénytelenek elköltözni – miközben maga Carney a könyv végén épp a Törekvő soron néz ki egy alkalmi vételt a családjának.

De nemcsak az utcák, hanem a belső terek leírásai is jellemzik a szereplőket. A harlemi lakások és bútorok szemlélése, felmérése, értékbecslése főszereplőnk fő elfoglaltságai közé tartozik. Carney-nak jó szeme van, azonnal beazonosítja az eredetet, és megállapítja az árat, amivel végső soron a teret használó embert becsüli fel. Saját életének vágyott változásait is meghirdetett lakások megtekintése közben fogalmazza meg.

Például a Park sugárút, ahol Freddie az utolsó betörést hajtja végre, Harlem kontrasztjaként jelenik meg a regényben. Ez az utca már nem Harlem, hanem New York fehér világának gócpontja, amolyan Rózsadomb, amely így fest Freddie leírásában:

„Freddie-t kirázta a hideg a Park sugárúttól: az épületek lenézően viselkedtek, vigaszt és önbizalmat adott nekik a saját hatalmuk. Bírók voltak, akik azt az ítéletet hozták, hogy minden, amit magadénak nevezel, amiért harcoltál és álmodtál, csak olcsó utánzata annak, ami az övék. […] Az jutott eszembe, ahogyan te beszélsz a Riverside Drive-ról – mesélte Carney-nak –, hogy mennyire szereted. A sziget széle a vízre néz, mindent perspektívába helyez. Vagyunk mi, van a víz, aztán még több föld, és mi mind ugyanannak a részei vagyunk. De a Park sugárúton, ahol azok a böhöm, régi épületek állnak egymással szemközt, tele öreg fehérekkel, ott nincs meg ez az érzés, érted? Az egy szakadék. És a két oldala le se szar téged. Ha akarnak, ha úgy döntenek, simán összenyomnak, összeroppantanak” (267). 

A Park sugárút csak a betörés éjszakáján, felülről szelíd, aztán visszaváltozik a gazdag fehérek fenyegető birodalmává.   

A regényben számos utalást találunk az afroamerikai irodalom ismert szereplőire és Harlem irodalmi megjelenítéseire, amelyekhez Carney taktikus simlissége mérhető. Az egyik ilyen viszonyítási pont Charles Chesnutt, a századforduló első profi afroamerikai írója, a rasszhatárok társadalmi konstruálódásának avatott elemzője. A regénybeli Dumas Klub például Chesnutt Kék Ér Klubjának negatív verziója a Wife of His Youth című remek novellából. A Kék Ér Klub középkorú, világosbarna bőrű elnöke törvénytisztelő, következetes emberként, nehéz döntés eredményeként, de hű marad idős és szénfekete bőrű feleségéhez, aki huszonöt év keresés után már rá sem ismer egykori férjére. Az álszent üzletemberek alkotta Dumas Klub ehhez képest még csak nem is tiszteletre méltó álca. Ugyancsak Chesnutt-novellák szereplője Julius bátya (Uncle Julius), aki történeteivel mindig eléri a fehéreknél, amit azok maguktól nem akarnak megtenni – míg Whiteheadnél Julius a bordélyházat működtető Mam Racey heroinista fia, aki anyja halála után a házzal együtt esik szét, már beszélni is alig tud. Ami Chesnuttnál értékkel bírt, 1960-ra kiüresedik. A második fontos referencia Langston Hughes Harlem című versére vonatkozik. A vers felteszi a kérdést, mi lesz a meg nem valósult harlemi álmokkal, napra kitett szőlőként összeaszalódnak és kiüresednek-e, vagy esetleg felrobbannak. A kifejezés visszaköszön Lorraine Hansberry drámájának címében, amely Chicago feketék lakta déli negyedében játszódik, ahol egy család az apai örökségből házat vásárolna egy jobb környéken, a leendő fehér szomszédok azonban tiltakoznak, a családtagok pedig mind egyéni terveikre kérnek a pénzből – a felemelkedés és a gettóból való kiszakadás álma nehezen megvalósítható. A dráma friss filmváltozatát akarja a moziban megnézni ’61-ben a levegős Riverside Drive-ra épp átköltözött Carney.

A harmadik kapcsolódási pont Ralph Ellison, aki maga is a Riverside Drive lakója volt Harlemben. A láthatlan ember (1951)[1] című regénye a legális és illegális világ peremén, pincében élő áramtolvaj, aki a fehérek számára afroamerikaiként mindig is láthatatlan volt, de a regény végére önként vállalt föld alatti harlemi láthatatlanságba vonul vissza, és Ray-hez hasonlóan kettős tudattól szenved.

A fordító Pék Zoltánnak nehéz dolga volt, mert a szöveget átszövő argó, valamint a térbeli metaforák sűrű szövevénye mellett néhány afroamerikai alapfogalom magyarítását is el kellett végeznie. Ezért első pillantásra furcsa lehet a szövegben domináló szleng és az aprólékos leírások ellentéte, de ez a kettősség az eredetiben is furcsa, és egybecseng a főszereplő kettős tudatával, a fordítás pedig ezt a kontrasztot pontosan adja vissza. Más kérdés, hogy van, amikor a szlengben „kamat” jelentésű vig „kölcsön” lesz a magyarban, érthetetlenné téve a mondatot (182).

Fentebb már láttuk, milyen fontos szerepük van a regényben a térleírásoknak, ezek pedig általában szépen átjönnek a magyarban is. A metaforikus kifejezések szintén gyakoriak a szövegben, bár nehezebb őket észrevenni. Az eredetiben például a főszereplő határszerepét hangsúlyozná az a leírás, amelyben Ray tartófalnak képzeli magát a legális és a simlis világ között. Míg ez a magyarban úgy szerepel, hogy „Carney beszorult a bűnözővilág és a becsületes világ közé, de ha kellett, bírta a terhelést” (66), az eredeti szerint Carney maga a fal, amely állandó terhelésnek kitéve fenntartja a különbség látszatát, és elválasztja a két világot egymástól („He was a wall between the criminal world and the sraight world, necessary, bearing the load” [59]). Ez a kép megint fontos a szereplő kettősségének megértése szempontjából, tehát meg kellene tartani.

A fordítás legcsavarosabb része az afroamerikai szempontból alapkifejezésnek számító terminusok átültetése magyarra úgy, hogy az olvasó „levegye” a járulékos jelentéstöbbletet – egy regényben ugyanis a lábjegyzetelés nem járható út. A „Tehetséges tized” (Talented Tenth) kifejezésnél a fordító ezt úgy oldja meg, hogy beletesz egy magyarázó félmondatot a szövegbe: „azaz a feketék vezető rétege” (71). Máshol semmit nem kommentál, tehát a rassztudatos (race-conscious) (72) és a rasszhatár (color line) (48) kifejezések minden további nélkül fordulnak le. Én szívem szerint legalább a könyv végéhez hozzátennék egy rövid szójegyzéket, s pár sorban elmagyaráznám ezeket az afroamerikai léthez kapcsolódó kifejezéseket. Például kiderülhetne esetleg az, hogyan gondolkodott W. E. B. DuBois a huszadik század elején a tehetséges fekete intelligencia társadalmi szerepéről. Megtudhatnánk, mit értett 1925-ben Alain Locke rassztudat vagy rasszöntudat alatt. Szó esne arról, mit jelentett átlépni a rasszhatárt az USA-ban különböző korokban. Ami máris továbbvezet bennünket a könyvben „elmenjen fehérnek” (pass for white) fordított (72) kifejezéshez, amely szintén magyarázatért kiált. Először is, inkább a „fehérnek adja ki magát” felel meg neki, mert ez a cselekedet jelenti a fenti rasszhatár aktív áthágását, másodszor a magyar olvasó nem feltétlenül tudja a népszerű Netflix-filmadaptáció (A látszat ára) ellenére sem, hogyan és milyen áron történhet meg az afroamerikai örökség feladása.          

A Harlemi kavarás kicsit meditatív, komótos könyv, nyilvánvalóan nem detektívtörténet, még ha a bűn harlemi világáról szól is. Inkább fordított fejlődésregény, vagy Harlem-regény, ha rubrikát keresünk neki. Carney apai és afroamerikai örökségének története három jelenetben, harlemi helyszíneken, afroamerikai toposzokkal, amelyben az öröklés és a választás, a bűn és a törvény, a külső és a belső tér közötti pontos határvonalakat Carney folyamatos figyelme nem felderíti, inkább összekuszálja.

Colson Whitehead: Harlemi kavarás. Fordította Pék Zoltán. Budapest, 21. Század Kiadó, 2021. 313 oldal, 4690 forint.

*

Jegyzet:

[1] A Theresa Hotel kirablásának napja 1959. június 19-e, amely Ellison második, Juneteenth (1999) c. posztumusz regényének címe is egyben. Június 19-e 2021-ben lett a rabszolgaság eltörlésének hivatalos emléknapja az USA-ban. 1865-ben a polgárháborút az északiak áprilisban hivatalosan megnyerték, ám a rabszolgák 1863-as felszabadítását (Emancipációs proklamáció) és a rabszolgaság 1865-ös eltörlését (13. alkotmánymódosítás) csak az északi katonaság bevonulása tudta garantálni a déli területeken. Az északi kékkabátosok legutoljára Texasba vonultak be, 1865. június 19-én.