„A túl sok gondolkodás vagy szerencsétlenné tesz, vagy misztikussá. Wittgenstein végül is misztikus volt, akárcsak Kafka. Csakhogy ő más anyaggal dolgozott: a logikával. Világokat kellett lerombolnia, míg a romok alól, mint felcsillanó drágakő, hirtelen kivillant a hite. Elképzelem őt e pillanatban, kezében a kinccsel: nézi, nézi, és nem talál nevet rá. De annyit tud, hogy csoda történt, s hogy meg van mentve.”

(Kertész Imre: Valaki más) 

 „Mert nagy alapboldogság nekünk, hogy Ludwig Wittgenstein létezett. Ez a kötet is roppant ajándék.”

(Tandori Dezső)

Kertész Imre naplóköteteiből az derül ki: az írót nemcsak fordítói munkája közben foglalkoztatta Ludwig Wittgenstein (1889–1951) gondolatvilága, de máskor is vissza-visszatért az osztrák filozófus szelleméhez, szellemiségéhez. S amire ráébredt, az olvasó is tanúsíthatja: Wittgenstein nem közvetlenül hatott Kertészre, inkább eszméletük hasonlósága, intellektuális közérzetük s bölcseleti következtetéseik rokon irányai figyelemre méltóak.

Nem csoda. Reflektáltan gondos stiliszták s kíméletlenül önreflexív gondolkodók mindketten.

Mélyen jellemző, hogy Wittgenstein vissza-visszatérő szófordulata az „azt mondhatnánk…” s a hasonlók: nem kinyilatkoztat tehát, s nem is deklaratív magánbeszédként képzeli el a filozófiai értekező hangot, hanem óvatosan kimért nyelvi közösségben az olvasóval mint társgondolkodóval.

Az Észrevételek összeboronált jegyzeteiben-töredékeiben talán csak a zsidósággal kapcsolatos s a zenére-zeneszerzőkre vonatkozó részek hatnak idegenül: előbbiekben sok a logika helyett önsanyargatásra épített elem; utóbbiak pedig mintha a bonmot-k csábításának engedve – illetőleg a személyes ízlés szorításában – mondanának le az érvek szabatosabb támaszáról. Az alábbi, a „zsidó szellemet” értelmező részletet például nehéz az „auschwitzi kultúra” (Kertész) korszakában szomorúság nélkül komolyan vennünk:

„Elmondható (mármost joggal-e vagy nem), hogy a zsidó szellem képtelen akár csak egy fűszálat vagy egy virágot is létrehozni, ám nagyon is az ő műfaja, hogy a más szellemében kihajtott fűszálat vagy virágot lerajzolja, és ezzel átfogó képet vázoljon fel. Ez még nem bűn, és minden a legnagyobb rendben van addig, amíg ez teljesen világos. Veszélyessé csak akkor válhat, ha a zsidó mű természetét összetévesztik a nemzsidóéval, különösen veszélyessé pedig akkor, ha ezt a zsidó mű alkotója maga teszi, ami annyira kézenfekvő. (Nem olyan büszkének látszik-e, mint akit éppen megfejtek?) / A zsidó szellemre jellemző, hogy jobban érti valaki más művét, mint az, aki létrehozta.”

A stílus elementáris jelentőségének fölismerése teszi Wittgensteint is, Kertészt is gondolkodó stilisztává – ami a stílusérzékeny gondolkodó másik neve. S úgy tapasztalni, kevéssé elterjedt értekező nyelvi attitűd. Mindenesetre ebből vezethető le a wittgensteini igény s tanács: lassan olvasni. Ahogyan ő. Szövegeket is, világokat is. Ezért a központozás aprólékossága; a kurzív kiemelések tipografikus arisztokratizmusa; a gondolatjelek visszanyert méltósága. Mintha a szerző nem használná, hanem társalkodnék a nyelvvel.

 „Ha leírok egy jó mondatot, s az véletlenül két rímelő sorból állna, akkor az rossz lenne.”

„A gyakorlat adja meg a szavak értelmét.”

A filozófiává emelt logika, ahogy Kertésznél, úgy Wittgensteinnél sem száraz absztrakciók gyűjteménye. Helyenként megrendítően személyes tónusban szólal meg a személytelen igazságokat kereső szubjektum. Midőn Istenről s a vallásokról elmélkedik, – úgy érezhetjük – lélektan helyett lelkiség bontakozik ki a kötet lapjain – akárha egy keleties akcentust beszélő evangéliumot hallanánk:

„Gyónni már az új élet részeként kell.”

„Isten lényege szavatolja a létezését – ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy létezésről itt szó sincs.”

„Ha a kereszténység az igazság, akkor minden róla szóló filozófia téves.”

„Ha áldozatot hozol, és hivalkodsz vele, az áldozatoddal együtt átkozott leszel.”

„Le kell bontanod Büszkeséged Épületét. És ez félelmetes munka lesz.”

A gondolkodás természetén morfondírozó passzusok, miközben tudati metódusokkal vetnek számot, hovatovább gondolkodni tanítják olvasójukat:

„Ha a hely, ahová el akarok érni, csupán létráról lenne megközelíthető, akkor feladnám, hogy elérjem. Mert ahová valójában el kell érnem, az a hely ott kell legyen, ahol vagyok már. / Ami csak létráról elérhető, az nem érdekel.”

„A filozófus munkája – mint oly gyakran az építész munkája is – legfőként önmagán végzett munka. A saját felfogásán. Azon, hogy miként látja a dolgokat. (És hogy mit kíván tőlük.)”

„Én új hasonlatokat találok fel.”

„A gondolataim szerzette örömöm a magam különös élete fölötti öröm. Életöröm ez?”

„…filozófiát csak költeni szabadna.”

„Vagy ne mondjam-e: aki helyesen él, az nem szomorúságként éli a problémát, tehát mégsem problémaként, hanem inkább örömként; tehát az életét övező éteri fénynek érzi, s nem kétes háttérnek.”

„Ha csupán gondolkodom, anélkül hogy könyvet akarnék írni, akkor körülugrálom a témát; számomra ez az egyetlen természetes gondolkodásmód. Sorrendi kényszerrel végiggondolni, ez nekem kínszenvedés. Mármost próbálkozzam vele egyáltalán? / Kimondhatatlanul sok fáradságot pazarolok arra, hogy megszabjam gondolataim rendjét, mely rendnek talán nincs semmi értéke.”

„Mindig elfelejtünk az alapokig leásni. Nem rakjuk ki elég mélyre a kérdőjeleket.”

A kapcsolatok identitásképző s a szeretet világalapító hatalmát is több szöveghely tudatosítja:

„Semmi értelme, hogy olyasmit mondjunk valakinek, amit nem ért, akkor sem, ha hozzátesszük, hogy nem értheti. (Olyan gyakran történik ez azzal, akit szeretünk.)”

„Jónak lenni ahhoz, aki téged nem szeret, ez nemcsak nagy jóakaratot, de nagy ügyességet is követel.”

A nagy francia aforizmahagyományt, az esszéisztika s moralizmus legszebb lapjait idézik etikától tágas dimenziójú mondatok (aforisztikus igazsághit s morális fennhéjázás nélkül azonban):

„Ha a világ jövőjére gondolunk, mindig azt a helyet látjuk, ahová a világ eljut majd, ha továbbra is ugyanígy halad tovább, ahogyan most haladni látjuk, és nem gon­dolunk arra, hogy a világ nem egyenesen halad, hanem kanyarog, és állandóan változik az iránya.”

„Szinte hasonlóan, mint a régi fizikusok hirtelen – ahogyan mondják – rájöttek, hogy túl kevéssé értik a matematikát ahhoz, hogy úrrá legyenek a fizikán, ugyanígy elmondható, hogy a fiatalok ma olyan helyzetbe kerültek, hogy az épkézláb, normális értelem többé nem elég az élet különleges követelményeihez. Annyira bonyolulttá lett minden, hogy csak kivételes értelem képes úrrá lenni rajta. Mert immár nem elég jól játszani a játékot; hanem minduntalan fölmerül a kérdés: ezt a játékot kell-e játszani egyáltalában, s melyik a helyes játék?”

Hasonlóképpen könnyűszerrel magunkra vehetjük, korunkra olvashatjuk a kultúrbölcseleti megállapítások sorát:

„A kultúra, akár egy nagy szervezet, mindenkinek, aki beletartozik, kijelöli a helyét, ahol azután az Egész szellemében munkálkodhat, és hatóerejét jogosan mérik az Egész szellemében elért eredményein. A kultúrán kívüli korban azonban szétforgácsolódnak az erők, és az egyén energiáit ellentétes erők és súrlódási ellenállások emésztik föl, úgyhogy nem a befutott pálya hossza fejezi ki, hanem talán csak a forróság, amit a súrlódási ellenállások leküzdése során fejleszt.”

„Bár ennyire világos előttem, hogy egy kultúra eltűnése nem egyszersmind az emberi értékek, csupán ezen értékek kifejezőeszközeinek az eltűnését jelenti, tény, hogy az európai civilizáció irányvonalát mégis rokonszenv nélkül szemlélem és megértés híján a céljai iránt, ha ugyan vannak céljai. Így hát tulajdonképpen csak a világ különféle zugaiban szétszórtan élő barátaim számára írok.”

Zárásképpen egy népszerű bekezdést emelünk ide; mely afféle koanszerű mikronovellaként segíti tájékozódásunkat annak sejdítésével, hogy nincs segítség, talán tájékozódás sem – csak tájék. De azt bízvást remélhetjük kalandosan szépnek:

„Úgy érzem magam, mintha eltévedtem volna és valakitől megérdeklődném a hazafelé vezető utat. Azt mondja, majd ő elvezet, és elindul velem egy szép, sima úton. Egyszerre csak véget ér az út. S ekkor a barátom így szól: »Most már nem kell egyebet tenned, csak megtalálnod az innen hazafelé vezető utat«.”

A kérdés alkalmasint nem is az, hogy Kertész Imre fordítói életművének ezt a különösen ékes darabját érdemes-e kiadni újra. Hanem hogy hányszor még, s milyen időközönként…

(Ludwig Wittgenstein, Észrevételek, ford. Kertész Imre, Atlantisz Könyvkiadó [„Kísértések”], Budapest, 1995.)