Joseph Roth: Jób

(Egy egyszerű ember regénye, ford. Kertész Imre, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989.)

„…bár én fordítottam magyarra Joseph Roth Jób című regényét, ezt a csodálatos nyelvi remeklést, a könyvben ábrázolt világ mégis idegen nekem, mint ahogyan minden népi, minden »völkisch« idegen nekem, legyen akár zsidó, akár magyar vagy bármi más.”

(Kertész Imre: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt)

Joseph Roth (1894–1939) Jób című kisregénye (1930) a modern nyugati epika folytonos fölfedezésre érdemes gyöngyszeme; megrázó és fölemelő példázat a szenvedés értelmét kutató emberről. A fülszöveg szavaival: „Roth költői emelkedettségű bibliai parafrázisa nemcsak a galíciai zsidóság életének hű ábrázolása a századfordulón, hanem a mai amerikai szellemi élet Európából átszármazott vezető alakjainak eredetlegendája is.”

A részint Oroszországban, részint New Yorkban játszódó történet a zuchnówi zsidó tanító, Mendel Singer és családja töredelmes életét kíséri nyomon. Az elveszített és megtalált hit allegóriája a teodicea elemi dilemmáit hozza felszínre.

Már a fölütés mesei aurát von a történet köré, mítoszi időtlenséget, bibliai mondandót sugall. Rövid mondatok szelíd, tárgyilagos békéje s valaminő megszentelten lírai tónus veszi itt kezdetét: 

„Élt egyszer egy ember Zuchnówban, Mendel Singer volt a neve. Jámbor, istenfélő és teljesen köznapi ember volt, a legszokványosabb zsidó. Az egyszerű tanítói mesterséget űzte. Mindössze egyetlen tágas konyhából álló házában a Biblia tanait véste a gyerekek fejébe. Derekas buzgalommal és minden látványos eredményt nélkülöző sikerrel tanított. Százezrek éltek és tanítottak már őelőtte ugyanígy, ahogyan ő.”

Jób spirituális habitusa az igaz emberé:

„Egyszerű értelme az egyszerű földi dolgokhoz igazodott, abban a világban, amit a szemeivel láthatott, nem tűrt meg csodát. Az asszonynak a rabbiba vetett hitén csak mosolygott. Az ő egyszerű buzgalma nem igényelt közvetítő hatalmat Isten meg az emberek közt.”

A főhős személyiségét kevésbé individuális jegyek, inkább az alázatos istenfélelem és létbizalom kollektív-személytelen áramai alakítják:

„Voltak, akik elbújtak. Mendel Singer azonban, aki igaz ember volt, Istennek semmilyen büntetése elől meg nem futott. Így aztán az oltásnak is bizodalmas szívvel nézett elébe.”

Innen sodródik Mendel Singer az elidegenedettség huszadik századi sorstapasztalatán keresztül a hitetlenség keservéig:

„Mi közöm ezekhez az emberekhez? – gondolta Mendel. Mi közöm egész Amerikához? A fiamhoz, a feleségemhez, a lányomhoz, ehhez a Machez? Én vagyok még Mendel Singer? Az én családom ez még? Mendel Singer vagyok én még? Hol a fiam, Menuhim? Úgy rémlett neki, mintha kilökték volna önmagából, s ezentúl önmagától elválasztva, önmagától távol kell majd élnie.”

A képes beszéd diszkrét telitalálatai („Mintha valaki pohár vizeket loccsantana a viharzó tengerbe.”), az érzéki elevenség szakadatlan líraisága („A kisfiú nyöszörgött. Debora gyors, záporozó csókokat nyomott rá, őrjöngő gyöngédséggel csókolgatta, szürke arcán, csenevész karocskáján, görbe lábán, felfúvódott hasán csattogtak nedves ajkai, olyan volt ez, minthogyha szerető anyai szájával verné a gyermekét.”) minden ízében költői prózát eredményeznek. A hasonlatokkal dúsan élő retorika és a zene módra komponált szerkezet mellett a múlt és jelen idejű igealakok idősíkokat viszonylagosító keverése is döntő szövegszervező elem; amint az is, hogy alig-alig válik el a szereplők és a narrátor nézőpontja.

Történhetnek-e még bibliai csodák a modern világban? („…akit csapás nem ért, nem hisz a csodában sem. /   Az sem hisz a csodában, akit csapás ért. Csodák az ősidőkben estek, réges-régen, amikor a zsidók még Palesztinában éltek. Azóta nem történt csoda.”) A szereplők – Mendel is, Debora is – hosszasan kételkednek ebben. Isten nem.

A történetet a rabbi jóslata keretezi, aki szerint Menuhimot, a beteg gyermeket – mint utóbb kiderül, a művészet gyógyító hatalma jóvoltából is  –

„A fájdalom bölccsé érleli, a rútság jóságossá, a keserűség szelíddé, a betegség erőssé.”

„Joseph Roth könyve a jól ismert bibliai példázat modern feldolgozása, ékesen bibliás hangvételű, veretes nyelven. A remek fordítás nagyszerű élménnyel ajándékozza meg az olvasót” – írja Legeza Ilona. Nem túlzó ez a szinopszis; a mű is, a fordítás is káprázatos munka.

A remélhető új kiadáshoz új fülszöveget javasolnék: az eredeti ajánló ugyanis előzékenyen ismerteti a cselekmény minden lényeges fordulatát; márpedig Roth katarzisos dramaturgiai elemeket egyensúlyozó kompozíciója megérdemli, hogy spoilermentesen invitáljuk a közelébe az embert és fájdalmát megismerni óhajtókat, a csodákra és Istenre kíváncsiakat.

Heimito von Doderer: A meggyötört pénzeszacskók; Két hazugság vagy antik tragédia falun

(Menekülés a homályba. Osztrák elbeszélők a XX. század első felében, vál. és jegyzetek Kajtár Mária, ford. Antal László et al., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988, 510–524. és 525–536.)

„…még Bécsről: hogy 1991 elején kint voltam a szerencsétlen összefázós két napomra, láttam Doderer fényképét, és jobban dolgozom azóta” – olvassuk Tandori Dezső Döblingi befutójában, s jobban dolgozik bennünk azóta a felismerés: a nagy osztrákok közül Heimito von Doderer (1896–1966) a nálunk kevésbé ismertek, gyéren olvasottak, szórványosan hivatkozottak közé tartozik. Kertész Imre két kis fordítása – egy új kiadás esetén – ilyesformán hatástörténeti jelentőséget is nyerhet. Annál is inkább, mivel a tőle szokott módon elegáns, letisztult, eredethű magyarítás mindkettő.

Doderer a feszültségkeltés mestere. Kompozíciós érzéke bámulatos, prózanyelve stílusbravúrok nélkül is megrendít. Két szóban forgó elbeszélése egyaránt a pénz és a lelkiismeret, a kapzsiság és a bűn dilemmáit tárgyazza; az életszentséget elfedő élethazugságokhoz invitál közelebb.

A meggyötört pénzeszacskók (Die Peinigung der Lederbeutelchen, 1932 [megj. 1959]) én-elbeszélés, mely párbeszédből – mindenekelőtt Crotter úr profán gyónásából – bontja ki a történteket. Poe thrillerérzülete és Simenon kriminalisztikai humánuma találkozik e műben a rémült fecsegés dosztojevszkiji és gogoli mélylélektanával. Az első világháború utáni közhangulat is beszüremkedik a szövegvilágba („…tényleg borzasztó, hogy maguk, fiatalok mennyire fantáziátlanok! Ez a háború utáni nemzedék! Mindenre csak a legbanálisabb magyarázatot keresik”); de a döntő ütközet az önismeret térképek nem járta terepén zajlik: „Összetévesztettem a szubjektum és az objektum fogalmát. Valójában ártatlan vagyok. És a nyugalmamhoz ez mégsem elegendő. Bizonyos értelemben én – no és főként persze az én szegény barátom! – egy általam elkövetett filozófiai tévedésnek estünk áldozatul...” Egyszerre groteszk és fölkavaró, amiről értesülünk; s a katarzis nélkül maradt szereplőket végül magunk is tanácstalan melankóliával hagyjuk magukra.

Más módszertan szervezi, más stílustan írja a Két hazugság vagy antik tragédia falun (Zwei Lügen oder Eine antikische Tragödie auf dem Dorfe, 1932) narratíváját. Szikárabb, komorabb, irgalmatlanabb ez a szöveg, ez a világ. Akárha Oidipusz-újraköltést olvasnánk krisztiánus dimenzióban. A modern európai epikai egyik legmegrendítőbb alkotása lehet ez; melyben mintha a Barbárok kíméletlen pszichorealizmusa és Kosztolányi aprólékos részvéte adódnék össze – nyers katarzissá. (Vö. „Az arany szétszaggatta a szobát, akár egy folyton-folyvást robbanó gránát, ha létezne ilyen.”) Stacho, a paraszt az elemi erkölcs archetipikus hőse – és áldozata. Akinek végtére nem marad választása: „…úgy viselkedett, mint aki hivatalt lát el, ahol minden a tisztség pontos betöltésén múlik, és semmi se a hivatalviselő esetleges indulatain”. Ez a háborgás nélküli kötelességteljesítés nekünk, olvasóknak sem enged kiutat: kötelesség-, sőt penitenciaszerűen hurcoljuk magunkkal az olvasottak emlékét, alkalmasint élethossziglan.

„Az osztrák irodalom valami oknál fogva mindig otthont talált a magyar kiadóknál. Sőt, ha kifejezett osztrák profillal egyetlen magyar kiadó sem rendelkezik, számos példát találunk az értékközpontú, rendszeres kiadói gyakorlatra. Szerzők, korpuszok tűnnek föl, néha egészen hasonlóan, néha teljesen más fordításban, hol ennél, hol annál a kiadónál. De vannak olyan súlypontok is, amik éppen az osztrák irodalom fenoménjának erősítéséhez járult[ak] hozzá. Kelet-európai létélmény, nyelvprobléma, identitáskérdés” – foglal össze egy kardinális tapasztalatot kitűnő esszéjében Bombitz Attila (Osztrák könyvespolc 1989–2009.)

Hogy Doderer tartósabb otthont érdemel a magyar irodalmi köztudatban: nem kérdés. A Kertész-fordítások mindenesetre a válasz evidenciájával érvelnek a megjelentetés üdvös szüksége mellett.