Halmai Tamás Kertész Imre műfordításait bemutató sorozatában ezúttal a szerző Schnitzler-fordításairól ír.
Arthur Schnitzler: [A] Bernhardi-ügy
„Vége van az előadásnak. A jelen korunkkal furcsán-szépen korreláló színdarab véget ért. Észre se vettük, milyen gyorsan szállt el az idő. Még száz év és ugye nem leszünk már ugyanitt?”
„Bernhardi kérdőre vonása, állásvesztése, beperelése, bíróság elé állítása, meghurcolása, börtönbüntetése, szabadulása, a karrier újrakezdhetőségének súlyos dilemmája csak fő sodra a vélemény-, álláspont-, erkölcs-ütköztető történéseknek.”
Ha majd – alkalmasint egyetlen összegző kötetben – végre könyvesboltokba kerülhetnek Kertész Imre színműfordításai, a Bernhardi-ügy (Professor Bernhardi, 1912) kétségkívül fajsúlyos része lesz a korpusznak. Nem csak terjedelme okán.
Arthur Schnitzler (1862–1931) darabja ugyan a komédia titulust viseli, ám a tárgyalt kérdésekre legkevésbé a „komikus” jelző illik. (A témaválasztás kényes voltára utal, hogy az egykorú bécsi cenzúra a monarchia felbomlásáig tiltólistán tartotta a művet.)
Az osztrák író (s nem mellékesen praktizáló ideggyógyász) e munkája egy orvosetikai dilemma ürügyén olyan kérdésköröket érint, mint a szabadelvűség és a klerikalizmus, a vallási érzékenység és a gondolatszabadság, a hivatástudat, a szakmai ethosz, az erkölcsi szuverenitás és a tudományos autonómia s nem utolsósorban az antiszemitizmus. A közügyek rendezésének baljós defektusai és a civil szféra politikai kitettsége ma és itt – a száz év utáni Magyarországon – sem teljesen ismeretlen jelenségek:
Bernhardi: Mi közöm a politikához?
Flint: Mindnyájunknak köze van hozzá.
(„Valóban keserves, hogy minálunk, Ausztriában minden személyi kérdés végül a politikába torkollik. De hát ezzel számot kell vetnünk” – mondja Ebenwald, szánkból csempészve ki a szót.) A Bernhardi-ügy társadalomkritikai hangoltsága több szólamban ad elő nézeteket, eszméket, elveket s elvtelenségeket. Vö. pl.:
„Ha örökké a helyeset tennénk, vagy ha, mondjuk, egy reggel csak úgy minden megfontolás nélkül elkezdenénk a helyeset tenni, és egy álló napon át csakis a helyeset tennénk: még vacsora előtt biztosan börtönbe kerülnénk.” (Winkler)
Flint dermesztő politikusi észjárása pedig így fogalmaz:
„Mert nem az a fontos, hogy egyes dolgokban helyesen viselkedjünk, hanem hogy hatni tudjunk a nagy ügyekben. És az ilyen hatás lehetőségét odadobni a tiszta lelkiismeretért, hogy valami közömbös dologban helyesen cselekedtünk – ez nekem nemcsak kicsinyesnek tűnik, de magasabb értelemben véve erkölcstelennek is. Igen, kedves Bernhardi. Erkölcstelennek.”
A fordítás a Kertésztől megszokott igényes, pontos munka. Nem rejthető azonban végül véka alá: az olvasó készséggel elhiszi, hogy Gábor Miklós vagy Mácsai Pál alakításában a címszereplő tiszteletre méltóan elvhű figurája („Az én legutolsó szavam ritkán szokott különbözni a legelsőtől”) hús-vér alak tudott lenni – ám ebben a terjedelemben ezek a párbeszédek ma már iskolás tézisfölmondásnak, maníros szószátyárságnak hatnak. A viták dramatikus feszültsége is elenyész a szecessziósan jól nevelt retorikában. Mintha papírból volna itt a szenvedély is.
Történetileg fontos, de poétikumában ércnél nem maradóbb darabnak látszik a Bernhardi-ügy.
Arthur Schnitzler: Menekülés a homályba
(Menekülés a homályba. Osztrák elbeszélők a XX. század első felében, vál. és jegyzetek Kajtár Mária, ford. Antal László et al., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988, 208–295.)
Mintha Thomas Mann polgárait Kafka venné szemügyre: Arthur Schnitzler (1862–1931) színművei és epikája az illemtudó társas érintkezés mélyebb dimenzióiba, a neurózisok szabdalta psziché világába merészkedik alá. A civilben orvos Schnitzler freudi ihletésű, naturalistán pszichologizáló művészete az öntudat és az identitás homályos kérdéseire nem kínál csillapítóan tiszta válaszokat. A nemiség problematikája, a hipochondria közbetegsége, az elfojtások és a kényszerképzetek nála nem higgadtan diagnosztizálható minőségek; az ösztönenergiák korszakjelző eréllyel mossák el egészség és betegség választóvonalait.
Schnitzler látásmódja higgadtan szkeptikus, hűvösen részvétteli. Az első világháború utáni időszak késő monarchikus miliője szinte csak a banalitások és tragédiák számára mutatkozik otthonos közegnek. Az egyéni tragikumok és a társadalom hanyatlása: egy bizonytalan átmenet tünetegyüttese. A család? A barátságok? A gondviselő földi szeretet? Úgy látni, mind kevés, hogy mentse a menthetetlent – a lényt, aki valójában (?) vagyunk (?).
Kiemelkedő darabja ennek a szövegvilágnak a Menekülés a homályba (Flucht in die Finsternis, 1931). Ez a kisregényértékű elbeszélés egy bécsi osztálytanácsos – lassúdadan, de – tébollyá teljesedő lelki-szellemi krízisét taglalja. Bűn, bűntudat és betegség rögeszmés benső valóságát:
„Lassacskán olyan érzése kerekedett, mintha ez a pillanat, amelyet éppen átélt, valójában már réges-rég elmúlt volna, ő maga pedig, így, ahogyan most áll – itt a mólón, nyitott szájjal, kezében a kalappal – a tulajdon emlékezetének elmosódott képe lenne.”
„Elégedetten éppen el akart fordulni a tükörtől, amikor hirtelen úgy rémlett neki, hogy talányos módon egy idegen tekintet nézi őt a homályos üveglapról.”
„Nem akarta, hogy beteges töprengései tovább sodorják, hogy védtelenül belehajszolják őt az ingatag lehetőségek homályos világába, ahol egymás tisztátalan közelségében tanyázik a nagyon valószínű az alig elképzelhetővel.”
„Kinek lehetne efféle dolgokat elmondani? – kérdezgette magát tovább. Senki sem értené, holott talán a legfontosabb dolgok ezek az életünkben. Ezért vagyunk annyira egyedül.”
A Kertésztől sem idegen körmondatos retorika egyszerre sugároz beleélő fennköltséget és ironikus kívülállást. A gondolkodás, az emlékezet, az álom – egyszóval a tudat működését képezik le az analitikus ambícióval egymásba kanyargó mondatok. A narrátori szólamok össze-összeoldódása a főhős belső monológjaival kiszámíthatatlanul komplexszé s hitelessé teszi a szöveget. Az elbeszélő és Robert nézőpontja szakadatlan interakcióban áll; s a további szereplők viselkedésmintázata, nyelvhasználata sem szabatosan elkülöníthető jelcsoport. Igaz, egy-egy megnyilatkozás elég, hogy karakterük poétikai autonómiájáról megbizonyosodjunk:
„…rengeteg olyan ember akad, akik egyszerűen nem érnek rá megbolondulni.”
(Leinbach doktor)
„Szakadékok tátonganak bennünk, osztálytanácsos úr; higgyen nekem: szakadékok.”
(Kahnberg, költő)
A fordítás nyugalmas bravúrral tolmácsolja az őrület narratíváját. (S azt is, hogy ez a személyre szabott eszelősség talán csak allegóriája a modern ember sokféle roncsoltságának.) A Gályanapló (1992) egy 1990. júniusi bejegyzése szerint a fordítói munka magánkörülményei baljós evidenciával fogták közre a schnitzleri esztétikát: „Kaddisom megjelent. Hűvösség, csönd. Külső ügyek. Schnitzler-fordítás. Nyomasztó előérzetek, anarchia, őrület, halál.”
A végtelenből kiemelt pont képzete s a parkírozott őserdő metaforája szép leírásai az alkalmasint leírhatatlannak: Schnitzler művészetének (minthogy az maga is a leírhatatlannal foglalatoskodott, a kezdetektől – nemde mint Kertészé is?). Bálint György nekrológját idézem zárszavas laudáció gyanánt:
„…a gondolatok és képzetek szabad társítása, a nagy lelki monológ, a »stream of consciousness«. James Joyce óriás-regényt írt ezzel a módszerrel: formátlanul, válogatás nélkül leírt mindent, ami hősének eszébe jutott. A maga eredeti mivoltában elénk hozta azt a zavaros őserdőt, ami az emberi lélek tudatos részéből átnő az öntudatalattiba. Schnitzler irdatlan regény helyett kis novellát írt: és parkirozta az őserdőt. Egy részletproblémát emelt ki a lélekből, válogatott, nyesegetett, operált és csak azt adta töményítve, ami a probléma szempontjából a lényeges. Műve nem grandiózus és mindent átfogó, mint Joyce-é: ehelyett tisztább vonalú, élesebb, megkapóbb. A végtelenből kiemelt egy pontot, de ebben a pontban is benne van a végtelen.”
(Bálint György, Arthur Schnitzler, Nyugat, 1931. 21. sz.
Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00524/16379.htm
[letöltés: 2018. 05. 28.])
