Írta Bohdan Filipowski, az ezoterikus filozófia egykori professzora

Ha fel akarnánk mérni, mekkora veszélyt jelent ez a narkotikum az emberiségre nézve, ha osztályozni próbálnánk a különféle narkotikumokat, e szempontból összehasonlítva őket, úgy gondolom, hogy a legegyszerűbb mérce, melyet e célra használhatnánk, a pszichológián alapulna (tehát összhangban állna az egész tanulmányunk irányelveivel). Szinte kínálkozik nekünk ez a mérce: az adott narkotikum érzelmi értéke. Ez annyira magától értetődő, hogy szinte fölösleges bizonyítani, a gyakorlat pedig lépten-nyomon kínál példákat.

Minél tágabb a hatóköre, minél értékesebb fajta lelki élményekhez juthatunk az adott drog segítségével, annál nagyobb a vonzereje, annál nagyobb kísértésnek vagyunk kitéve, ha alkalmunk nyílik rá.

Kérdezzük meg bármelyik narkománt, miért veszélyezteti ilyen könnyelműen az ép elméjét, egészségét és az idegeit; próbáljunk úgynevezett meggyőzéssel próbálkozni nála, józan érvekre és logikára hagyatkozva – ezt feleli nekünk százból kilencvenkilenc esetben: „de uram, ha tudná…” és lelkesen írja le nekünk, miféle semmi mással nem pótolható érzelmeket kelt benne, supposons,[1] valamelyik alkaloid, eltörpül ezek értéke mellett az, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel.

Így van, és ha ebből a szempontból szeretnénk összehasonlítani különböző narkotikumokat, akkor kétségkívül a morfiumot kell a legveszélyesebbek közé sorolnunk! Mert igencsak bővelkedik ezekben az értékekben, egyesek ezek közül még azt is megérdemelnék, hogy teljesen pozitív értékeknek tekintsük őket, ha… és ez a „ha” itt a súlypont, de mielőtt előállnánk igen komoly fenntartásainkkal, engedjünk meg magunknak egy kis kitérőt, amiről egyébként aligha mondhatnánk, hogy nem tartozik a tárgyhoz.

Nem emlékszem, melyik francia író hajtogatta konokul, hogy csak és kizárólag negatív érzelmi tulajdonságaik vannak a narkotikumoknak. Számos következtetést vont le ebből, amelyek épp olyan hamisak, mint az alaptézis.

Azt állítja ugyanis, hogy a narkotikumok egyáltalán nem keltenek bennünk olyan benyomásokat és lelki élményeket, melyeknek bármilyen pozitív értékük is lenne, az ópium, a hasis stb. fantazmagóriáiról és szenzációiról szóló történetek, a mesterséges paradicsomok leírásai az első szótól az utolsóig merő képzelgések; s végül a narkotikumok csak bizonyos időre távolíthatják el a lelkünkből a fájdalmat és a szenvedést, amit a külvilág dolgai okoztak nekünk, egyszerűen érzéketlenek leszünk az élet minden gyötrelmére, kellemetlenségére és diszharmóniájára.

Ez nagyon fontos következtetéshez vezet, nevezetesen ahhoz, hogy ha meg akarjuk ízlelni a narkotikus paradicsomok édességét, előbb boldogtalannak kell lennünk, végig kell szenvednünk az élet minden gyehennáját, és csak aztán találhatjuk meg a tőlük való szabadulás gyönyörűségét a butító bódulatban, ami egyébként nem hoz semmit ezen felül. Egyébként ezzel a ténnyel magyarázza a szerző azt az ismert jelenséget is, hogy a narkománok rendszerint nem túl készségesen ismertetik meg a laikusokkal ezek sajátosságait. Valóban, e tézis szerint kicsit túl komplikált dolog lenne teljesen boldogtalanná tenni vezényszóra a compagnonunkat,[2] hogy aztán megnyithassuk neki az utat valamely alkaloid helyes értékelése előtt.

Mint láthatjuk, itt kizárólag egyfajta pszichikai anestheticumként[3] próbálják bemutatni nekünk a narkotikumokat.

Még jó, hogy a szerző őszintén bevallja: csak nagyon távoli ismeretei vannak a narkotikumokról, „kósza hírekre hagyatkozik” (tegyük hozzá: ezeket is alighanem negyedkézből kapta). Csak az a baj, hogy ilyen ingatag alapokra építi a valóságtól tényleg nagyon távol álló téziseit.

A valóság ugyanis egész más igazságokat rejteget nekünk ebben a kérdésben.

Mindenki, akinek már volt dolga a gyakorlatban narkotikumokkal, tudja jól, hogy olyan lelki élmények lehetőségeit rejtik magukban a különféle fehér és barna mérgek, amelyek messze felülmúlnak minden ilyen témájú irodalmi fantáziát; már csak abból az egyszerű okból is, hogy az e méregből született fantazmagóriák jelentős része nehezen fejezhető ki és írható le szavakkal.

Egészen kiemelkedő helyet foglalnak el az ilyen tulajdonságokkal rendelkező drogok között a Morphium muriaticum feliratú címkékkel ellátott, kocka alakú fehér kristályok.

És azért mondtuk, hogy a morfium rendkívül veszélyes szer, mert igen nagy a kísértés a használatára, hisz számos pozitív értéket rejt, nemcsak szubjektíven, érzelmek forrásaként, hanem még olyan értékek is vannak benne, melyeket teljesen objektívnek tekinthetnénk, ha nem kellene számolnunk azzal, hogy ezek az értékek soha, semmiképpen sem érhetők el hosszabb távon, és rettenetes árat kell fizetnünk érte, a számlát pedig testi, erkölcsi és lelki egészségünkkel kell fizetnünk; ez teljes csőddel fenyeget, igen rövid távon…

Próbáljuk hát felvázolni hűen és plasztikusan a lelkiállapotokat, melyeket átél az ember ilyen egyszerű eszközkészlet segítségével: 1. Record márkájú fecskendő, 2. 17‒20-as vékony tű, és 3. egy flakon oldat.

Mint már mondtuk, szeretnénk, ha lehetőleg hű lenne ez a dolgozat. Vessünk el minden a priori hozzáállást, bármilyen irányú is legyen, egyáltalán ne törekedjünk arra, hogy e drog ellenségeként szólaljunk meg. Mert miért is tennénk? Ha dicséretet érdemel a morfium, minek a nevében lennénk ellenségei? Ha pedig kárhoztatást érdemel, akkor egyik ellensége sem lesz olyan veszélyes rá nézve, mint maga az igazság. Próbáljuk hát bevezetni az olvasót in medias res ezekbe a maguk nemében egyedülálló lelkiállapotokba, fokozatosan kibontva fejlődésüket az apogeummal és a decrescendóval, az emberi ego minden részében mutatkozó kísérő reakciókkal és mellékhatásokkal együtt.

A narkotikumok többségéhez hasonlóan első alkalommal a morfium sem ad még igazi élményt. Ha először kínáljuk meg a szervezetet az adott különlegességgel, mindenekelőtt általános kábulat lesz úrrá rajta, ez a bódulat uralkodik mindenen, és nem hagyja, hogy pontosítsák és osztályozzák a kapott benyomásokat az idegek. Ez a felkészítő szakasz a szervezettől függően rendszerint egy-három alkalomból áll. Csak a második, esetleg a harmadik vagy negyedik esetben éljük át a morfiumra jellemző minden tipikus élményt és lelkiállapotot.

Kezdjük azzal az alighanem legismertebb ponttal a leírásunkat, melyen a fentebb idézett szerző okfejtése is alapult.

Mintha számos későbbi állapot kiindulópontja lenne ez a tulajdonság, ez jelenik meg legelőször, és szinte minden szervezetre hat, kivétel nélkül. A következőképpen határozhatjuk meg röviden: a morfium univerzális fizikai és pszichikai analgetikum.[4] 

Amilyen közismert az a tény, hogy negyedórával a befecskendezés után elmúlik szinte minden fizikai fájdalom, olyan kevéssé érdekel minket, mivel ez az orvosi tanulmányok körébe tartozik.

A pszichikai szinten mutatkozó hasonló jelenség viszont kulcsfontosságú számunkra.

Az ember, aki kiveszi a tűt a bőre alól a bevitel után, olyan fenoménokra várva figyeli magát, melyek a lelkében mennek végbe, szinte sosem tudja megragadni azt a pillanatot, amikor hatni kezd a varázs. Ez pontosan olyan, mint az álom. Amikor az elalvás tényére összpontosítjuk a figyelmünket, azt próbáljuk vizsgálni, hogyan is történik ez valójában, addig nem jön az álom; de tereljük csak el egy pillanatra a gondolatainkat – máris alszunk!

Ugyanígy megy ez itt is. Teljesen észrevétlenül, nem tudni, mikor és hogyan változik meg teljesen a világhoz való viszonyunk, egész más szemüveget veszünk fel, ah, milyen gyökeresen átalakul a világnézetünk, a legszűkebb környezetünktől kezdve egész a lét tőlünk lelkileg legtávolabb álló részecskéiig.

Nem tudtuk megragadni a két állapotot elválasztó pillanatot, de egyszer csak (feltéve, ha megőriztük az önkritika és az önmegfigyelés képességét, gyakorlottságunktól függően) konstatáljuk azt a tényt, hogy íme, egy ideje már a szokásostól nagyon eltérő szellemi vágányon haladunk.

Mert mi lett velünk valójában? Jé, teljesen elképesztő dolog történt, valami, ami már-már mintha más dimenzióból jönne; mert fel tudja-e mérni valaki e szavak súlyát teljes mélységükben, melyeket mindjárt kimondok, és enyhén szólva őrültségnek hangzanak:

Eltűnt minden rossz…

Micsoda?!… Hát igen – csak így, egyszerűen! ‒ eltűnt, eltávozott valahová, vagy áthelyeződött a létezés más szintjére, leszivárgott, lesüllyedt Áhrimán[5] szakadékának legmélyére, elfújta, elsodorta és egyre messzebbre sodorja a szél, egyre jobban és tökéletesebben tünteti el, hogy egyetlen atom se maradjon az átkozott princípiumból ebben az áldott szférában, ahol mi vagyunk.

Nincs már rossz… méghozzá semmilyen alakban sincs – nincs különböző mértékű és fajtájú szenvedés, gyötrelem és aggodalom, emberi gonoszság és a világ kegyetlensége, a minket körülvevő ezer elem ellenségessége, mindez szertefoszlott, elolvadt, mint a cukor a forró vízben, e meghitt, szívélyes, baráti légkörben – és ebben nincs semmi átvitt értelem, még a minket körülvevő levegő minden részecskéje is a barátunk, úgy hullámzik körülöttünk, hogy élvezetet okozzon nekünk (egyébként magának is, hisz gyönyörűségüket lelik abban a levegő atomjai is, hogy egyáltalán érintkezhetnek a testünkkel).

Kedvesek vagyunk az egész világnak, a világ pedig örömet okoz nekünk a puszta létezésével.

És hogyan is lehetne másképp, ha egyszer pontosan ilyen a világ, az élet meg nagyon szép!

És szép az egész jövőnk, e pillanattól kezdve (a múlt csak azért tűnt nekünk néha szürkének vagy kínosnak, mert nem tudtunk élni!). Mert teljesen másképp kell élni az emberekkel, mint eddig – hogyan? Hát borzasztó egyszerűen! Mindenekelőtt egyszerűen, emellett őszintén, na és ami a legfontosabb – barátsággal. Jaj, de ostobák voltunk, amikor azt hittük, hogy ez és ez az ügy tele van nehézségekkel, az az ember pedig, akivel meg kell beszélnünk és el kell intéznünk, durva, hideg, ellenséges, egyébként sem könnyű eset.

Abszurdum! El kell menni hozzá, és egyszerűen el kell magyarázni neki mindent, hogy így meg így, így és így (Istenem! pofonegyszerű, hisz ez a napnál is világosabb; egyébként is, milyen csodálatosan, kristálytisztán dolgozik az értelmem – a szavak meg maguktól záporoznak, mint a smaragdok, rubinok, zafírok és ametisztek valamilyen feneketlen serlegből, és a megfontolt, józan ész, a logika leglenyűgözőbb mintáiba rendeződnek – ha hallotta volna ő e szavak negyedrészét, alighanem csodálkoznia kellene azon, hogy ezt bármikor is másképp gondolhatta).

De mindegy; holnap elmegyek hozzá, elismétlem neki mindezt vagy legalább egy kis részét, és a világ legcsodásabb módján oldódik meg az ügy.

By Jove![6] hisz ma egyébként is kincset érnek a gondolataim; és micsoda áradat, oly áttetsző, oly egyedi gondolatok, szavak, mondatok viharzanak, hogy egyszerűen bűn lenne, ha hagynám őket kárba veszni!

Dumáljunk! Bárkivel, de most rögtön és mindenáron…

Nincs senki? Végül is mindegy, sőt talán jobb is: önmagunkkal fogunk beszélgetni, ami alighanem a legjobb felhasználási mód az anyag ilyen gazdagsága mellett.

Folytatódnak hát az önmagunkkal és képzelt beszélgetőpartnereinkkel kezdett beszélgetések, a soha véget nem érő viták, beszédek és előadások, melyeket olyan hévvel adunk elő, mintha ott lenne előttünk az előadóterem több száz hűséges hallgatóval, mindenféle témákról értekezünk: filozófiáról, tudományról, vagy csakis az életről; a legelvontabb és a legelméletibb dolgokról, aztán megint rátérünk a mindennapi élet legszokványosabb kérdéseire.

Közben persze tisztában vagyunk azzal, hogy mesterségesen idéztük elő ezt az egész állapotot, ami egyáltalán nem akadályoz minket abban, hogy gyönyörűségünket leljük benne, és nagyra értékeljük.

És ami a legkülönösebb, az értékelésünk objektíve helyes. Pontosan azt a mozzanatot kell kiemelnünk, ami megkülönbözteti a morfiumot más narkotikumoktól. Míg például nagyobb dózis kokain hatására gyakran százával hirdetünk eszméletlen vagy legalábbis igen különös paradoxonokat, abban a meggyőződésben, hogy ezek felbecsülhetetlen értékű kinyilatkoztatások, a morfium olyan gondolatok alkotására buzdít minket, melyeket egyáltalán nem vetünk meg később. Ha átéli az említett állapotokat egy alkotó elme, bármilyen irányban is haladjon: művész, tudós vagy irodalmár, kétségbevonhatatlan, tisztán objektív értékű műveket hoz létre, aránytalanul könnyen érve el ilyen komoly eredményeket, és pontosan ez az, ami mintha valódi értéket adna a drogunknak, ez jelenti szerintünk a legnagyobb, egyszerűen szörnyű veszélyt. Mindjárt láthatjuk, miért van így. Azok után, amit eddig mondtunk, talán felesleges lenne arról győzködnünk bárkit is, hogy tízből kilencszer rövid időn belül többször is megismétlik a morfiummal végzett kísérleteket, ugyanazokkal a pozitív tünetekkel, szinte minden negatív hatás nélkül. Mert felfigyel-e valaki a fehér méregtől kapott csodaszép dolgok mellett olyan apróságokra, hogy az első egy-két centigrammos dózist már néhány alkalom után három centigrammra kell emelni, vagy arra, hogy az egész emésztőrendszer, amit elaltatott a narkotikum, heves obstrukcióval reagál erre, ami az első szeánsszal kezdődik, és nem is hagyja el a morfiumfüggőt a játszma végéig. Ettől eltekintve az úgynevezett katzenjammer rendszerint minimális – alig érzékelhető reakció és bágyadtság formájában jelentkezik. Ezért megyünk tovább!

És láthatjuk, hogy nagyon gyorsan lépünk tovább, sőt egyre tempósabban haladunk. Rövid idő alatt jutunk el odáig, hogy valamelyest büszkék vagyunk minderre. Csodálatra méltónak látjuk a szervezetünket, hisz az a dózis, ami nekünk semmi a harmadik-negyedik hónapban, egy elefántot is megölne (már rég a mi szintünk alatt van az, hogy egy lónak való tisztességes adaghoz hasonlítsuk a fogyasztásunkat).

Másrészt arra a gondolatra jutunk, hogy kicsit tán mégis elgaloppíroztuk magunkat! Végül is minden jó, de csak mértékkel, stb. ‒ ennek eredményeképpen arra a bölcs döntésre jutunk, hogy a lomok közé rejtjük a fecskendőt, hosszabb pihenőt kap.    

És pontosan ebben a pillanatban mutatja meg nekünk először a karmait a vámpír morfium, de sajnos ekkor már rég belemélyedtek a lényünk legérzékenyebb központjaiba.

Mert kiderül, és ez sokkal rosszabb lesz, mint vártuk, hogy megvalósíthatatlan ez a szép szándékunk, muszáj megint a fecskendőért nyúlnunk, méghozzá sietve, mert a küszködés rövid, de szörnyű időszaka után minden kétséget kizáróan meggyőződhetünk arról, hogy a szenvedély olyan rabságába kerültünk, amihez képest játékszer az átlagos dohányos vagy alkoholista rabsága.

Tudjuk, hogy alapjában véve két oldalról kell elemeznünk minden narkotikus szenvedélyt: 1. lelki és 2. fiziológiai oldalról. Ha jól megnézzük, minden szenvedély e két oldalból áll. A gyakorlatban azonban a nálunk legelterjedtebb két szenvedélyben, az alkoholizmusban és a dohányzásban a lelki tényező játszik meghatározó szerepet, legalábbis olyan esetekben, amikor még nem érte el a szenvedély az intenzitás nagyon magas fokát.

Tudjuk jól, hogy ha hirtelen megvonjuk valakitől a cigarettát vagy az alkoholt, az okoz ugyan bizonyos fiziológiai rendellenességeket, de az átlagos dohányos, ismételjük el: átlagos, egyszerűen azért szokik vissza a dohányzásra a sikertelen harc után, mert nagyon szeretne rágyújtani, annyira akarja, hogy az egész idegrendszere elveszti egyensúlyát.

Tehát itt a vágy, a sóvárgás, a lelki tényező a döntő. Teljes mértékben tisztában vagyunk azzal, hogy milyen nehéz lehet a harc még ezzel az egyetlen tényezővel is, de hangsúlyozzuk még egyszer: ezt össze sem lehet hasonlítani azzal, ami a függővé tett szervezettel történik, ha hirtelen megvonják tőle a morfiumot.

A legfontosabb idegközpontokra hat, melyek olyan alapvető fontosságú folyamatokat szabályoznak, mint a légzés, a szívműködés, a vérkeringés stb.

Amikor e központok hosszú hónapok alatt hozzászoktak ahhoz, hogy nagyjából rendesen működjenek a hatalmas dózisokban bevitt morfium hatása alatt, majd hirtelen megvonják tőlük a szert, nagyjából úgy viselkednek, mintha ugyanekkora dózist kaptak volna egy ellenkező hatású méregből.

Rettenetes sokkot kap a szervezet, remegnek életünk gépezetében a kulcsfontosságú fogaskerekek és kötések, mintha nyolcszoros nyomás alá kerültek volna, katasztrófa fenyeget, minden véredényben hullámzik a vér, őrjöng a tüdő és a szív…

Elakad az egyenetlen és nem természetes légzés, fuldoklik az ember, gőzkalapács akarja szétverni a mellkasunkat az ötödik borda alatt; a gyomorgörcsök hamarosan leírhatatlan gyomorfájást okoznak, minden ízületünkben tép és szaggat valami, és lüktet, lüktet minden, percenként százat ver a pulzus… habzik a szánk… És csak egyetlen kiút van, de kitaláljátok-e, hogy mi az? Az újabb dózis – csak ez az egy, az egyetlen!

Szóval ez történik, ha a morfiummal játszunk, és emiatt van nevethetnékje a morfinistának, ha más kategóriájú szenvedélybetegről hall, akinek az minden problémája, hogy annyira szeretne…

Tehát az első szabadulási kísérlet után megtudta a morfinista paradicsom (sic!) szerelmese, hogy a tű és az oldat rabja lett.

Mivel nem lát közvetlen kiutat ebből a rabságból (a terápiákról később), amikor már beletörődött a sorsába, próbálja lehetőleg kellemesen berendezni az életét. A gyakorlat nyelvére fordítva: akkora dózisokat visz be, amitől már „kap valamit”, legalábbis az érzelmi szférában.

És pontosan ezen az úton jut el a lehető legyorsabban oda, hogy megismerje egymás után a „morfinista evolúciót” kísérő minden rossz élményt.

Az az első kellemetlen körülmény, hogy tényleg nehéz „utolérni” a dózisok növelésével az egyre gyengülő hatásokat. Állandóan veszítenek erejükből a kezdeti csodás állapotok, olyan reakció lép a helyükbe, mintha megfordították volna a pólusokat. Egyre gyengébb minden izgalom, és egyre rövidebb ideig tart minden befecskendezés után, ugyanakkor a végtelenbe nyúlik és egyre kínosabb lesz az általános kimerültség és erőtlenség. Mindentől elmegy a kedvünk ebben az általános apátiában, példátlan mélységekbe süllyed a lelki energiánk szintje, lustaság lesz úrrá rajtunk – szóval általános mentális és morális tespedtség –, és mindez órákig tart. Nemcsak hogy alig néhány percre korlátozódnak a jobb közérzet pillanatai, közvetlenül a befecskendezés után, hanem néha el is maradnak.

Ekkor kezdődik a dózisok most már kétségbeesett növelése, egészen a mérgezésig, a görcsökig stb., de ez már tényleg szörnyű, vagyis ezek a dózisok már csak egyre rosszabb ingerültséget okoznak.

Hogy érzi magát az adott illető ebben az ördögi körben, azt már minden olvasó önálló képzeletére bízom.

Akárhogy is legyen, ha az adott pillanatban nem kezdi meg a gyógykezelést az illető, akkor csak egyvalami marad neki: fokozatosan csökkenteni az adagokat addig a pontig, ahol egykor normálisabban hatott a morfium, de nem lehet más vége, csak az, hogy rögtön, rövidített tempóban tér vissza ugyanabba a krízisbe.

Hangsúlyoznunk kell, amennyire csak lehet, hogy számos rendkívül kellemetlen tünet már jóval a krízis előtt is jelentkezik a morfinizmusban.

Például minden önmegfigyelésre képes morfinista láthatja (méghozzá akkor, amikor még általában véve elégedett az alkaloidjával) az akarat rendkívüli gyengülését. Minden döntés hatalmas erőfeszítést igényel, óráról órára halogatunk minden tennivalót, és csak a legnagyobb kényszer hatására tudjuk elvégezni a mindennapi élet minden apró cselekedetét – még azt is –, hamarosan ez is teher lesz. Ugyanakkor hajlamosak leszünk gyakran és hosszasan „pihenni” fekvő helyzetben, morfiumos képzelgésbe merülünk nagy dolgokról (amiket sosem valósítunk meg), ez tökéletesen pótolja számunkra a valódi cselekvést. Annál is inkább ajánlatosak nekünk ezek a pihenők, mert egyre inkább gyötör minket a soha el nem múló álmosság (a későbbi stádiumokban már oda jut a morfinista, hogy a beszélgetés minden szünetében elalszik, vagy csak látszólag figyel a témára a továbbiakban).

Még jobban elveszi a kedvünket az aktív élettől az általános idegesség és levertség, ezzel együtt egyre nagyobb félénkség jelenik meg, ki tudja, honnan, skizofrén rettegés fog el minket az emberektől, és pontosan azok szenvednek ettől, akiktől a legkevésbé vártuk volna.

Az egyetlen valós cselekedet, amire mindig van energiánk, kétségkívül a nélkülözhetetlen alkaloidért folytatott hajsza, melynek beszerzése „megfelelő” mennyiségben a dolgok természetéből adódóan nem lehetséges normális úton – ez még egy gyönyörűség a morfinista életében.

Egyébként csak kétféle epilógusa lehet ennek az életnek a közeljövőben. Vagy katasztrófa, ha van elég kitartás az illetőben, és a reménytelen állapotig rombolja a szervezetét; vagy, ha időben megszólal a létfenntartás ösztöne, az úgynevezett elvonókúra kilátásai. Az esetek elsöprő többségében az egyik zárt intézetben folyik a kezelés, ami pedig a részleteket illeti, meg kell bocsátaniuk, hogy nem szolgálok ilyenekkel! Kínos! Nem vagyok ugyanis sem Ewers,[7] hogy leírjam, sem pedig Goya, hogy lefessem!

Azt azért megemlítem, hogy nem pontos az a változat, melyet néha orvosok is ajánlanak. Eszerint, úgymond, nem fenyegeti katasztrófával a szervezetet a hirtelen, fokozatosság nélküli leszoktatás régi rendszere. Két esetet is följegyeztek a francia orvosi évkönyvekben, melyek azzal végződtek, hogy radikálisan leszoktatták a pácienst a földi életről.

Ma már ritkábban alkalmazzák ezt a módszert, összekapcsolva a napokig tartó altatással.

A másik a nagyon, de nagyon lassú leszoktatás, gondosan ügyelve a fokozatosságra, pótszerek segítségével. Ha tanácsot kérne tőlem valaki, azt mondanám, hogy eleve csak az utóbbi lehet vitatéma, hozzátéve azt az általam ismert esetek alapján, hogy akkor jár a legjobb eredményekkel ez a módszer, ha fokozatosan helyettesítjük a morfiumot etilmorfinnal, kevés heroin hozzáadásával, e keverék dózisát pedig megint fokozatosan csökkentjük.

Természetesen nem tartoznak értekezésünk témájába a részletek.

Kulcskérdés e szenvedély kialakulásának folyamata és az ehhez szükséges idő.

A legcsekélyebb kétség sem férhet ahhoz, hogy azok a változatok, melyek szerint az ember néhány befecskendezés után már „nem boldogul morfium nélkül”, szörnyű túlzások, vagy így próbálja igazolni a gyengeségét néhány morfinista.

Semmi okunk attól tartani, hogy ha, mondjuk, tízszer befecskendezzük a dózist, akkor e narkotikum rabjai leszünk, abban a tényleg szörnyű és rémisztő értelemben véve, amilyenről az imént beszéltünk. Legalább három, négy vagy több hétig kell mérgezni a szervezetet ahhoz, hogy kialakuljon a fiziológiai értelemben vett szenvedély. Ezt a legteljesebb őszinteséggel jelentjük ki!

Ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk kell, amilyen nyomatékosan csak lehet: senki se következtessen ebből arra, hogy nem fenyeget semmilyen veszéllyel az, ha kétszer kipróbálja a morfiumot. Hisz már néhány alkalom elég ahhoz, hogy az ember az élmények teljes skáláját megtapasztalja ezek minden bájával együtt. Bár az ember nincs kitéve ilyenkor a szervezetben fellépő hiány kétségbeejtő tapasztalatainak, a lelki impulzusok rögtön teljes mértékben átélhetők. És melyikünk merné az akarat olyan titánjának tekinteni magát, aki kezeskedhet arról, hogy nem enged a kísértéseknek, amelyek annál erősebbek, minél érdekesebbek az élmények. Még egyszer! egyszer vagy kétszer! Ma meg kell nyugodnunk, mert ilyen vagy olyan problémák gyötörtek; holnap – tán nem éri meg százszorosan is még egy dózis, hogy mozgásba hozzuk azokat a kristálytiszta gondolatokat, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy sikeresen befejezzük ezt vagy azt a szellemi munkát…

Hisz mindig találunk okot. És így lesz az ember szinte észrevétlenül, egyszerűen nem tudni, mikor, elítélt.

Kell-e említenem, mennyire szeretnénk figyelmeztetni akár csak néhány embert, megóvni őket attól, amit komoly veszélynek kell tartanunk, hisz az emberi létezés teljes vagy részleges elpusztításával fenyeget?

Nem próbáljuk vázolni olvasóink szeme előtt a morfinista gyötrelmeit, bár ha az irodalmi kifejezőeszközök kellő gazdagsága lenne az ilyen leírásban, lehetne bizonyos valós értéke az elég expresszív és színes írásműnek.

Abban viszont bízunk, hogy e fejezet szerény és egyszerű tartalma elég lesz talán az olvasónak, aki lesz szíves komolyan venni, mert ha kissé tán ügyetlen is, talán rosszul van felépítve, így is hűen tükrözi a legfőbb igazságot.

*

Jegyzetek:

[1]Tegyük fel (francia)

[2]Társ (francia)

[3]Érzéstelenítő (latin)

[4]Fájdalomcsillapító (latin)

[5]A zoroasztrizmus pusztító szelleme (perzsa)

[6]Jupiterre (angol)

[7]Hanns Heinz Ewers (1871‒1943) német költő, rémregények szerzője és színész