A katasztrofizmus

Össze akarta kötni a filozófiát az irodalommal. Magától értetődőnek vélte belső rokonságukat. Abban a meggyőződésben alkotott, hogy az alapvető antropológiai kategóriákban való gondolkodás mély kapcsolatot teremt a filozófia és az irodalom között, támogatják, nem pedig aláássák egymást, nem veszekednek. Azt is tudta, hogy a jó irodalom egyben jó filozófia is. És fordítva: a filozófia, tehát a világ felett való tiszta, érdek nélküli elmélkedés csak mélységet ad az irodalomnak, jobbá, „teljesebbé” teszi.

Nálunk már elég régen kialakult ez a kapcsolat. A lengyel spekulatív nyelv, gyakrabban merít erőt a metaforákból és a költői gondolkodásra jellemző, nem tűpontos, de szép kifejezésekből, mint a stricte filozófiai eredetű fogalmakból. Witkacy e tekintetben mintha inkább a lengyel romantikusok, Mickiewicz és Krasiński, nem pedig – mint nyilván gondolta magáról – Wittgenstein és a „bécsiek” adósa lenne. Ha meg akarjuk ismerni a witkiewiczi pesszimizmus forrását, a művészetére oly jellemző „katasztrofizmust”, elsőként nem is Krasińskihoz kell fordulnunk – világosan láthatóak és magától értetődőek a Pokoli színjáték és a Vargák közti párhuzamok –, hanem még korábbra, Mickiewiczig, A lengyel nép és lengyel zarándokság könyvei szerzőjéig kell visszamennünk.

Azt ígérték ezek a Könyvek, hogy feltámad a keresztre feszített és a felosztás után meggyilkolt Lengyelország. Azzal a gondolattal írta ezeket a költő, hogy erősíti az egyszerű katonák, a novemberi felkelésben harcoló lengyelek szívét, akik közül sokan Nyugatra, nagyrészt Franciaországba kerültek. Ugyanakkor nemcsak Lengyelország, hanem innen kiindulva egész Európa lelki újjászületését ígérték, ami hirtelen elkanyarodott valamerre, és vaktában megy, nem tudni, hová. E Könyvekben Mickiewicz hadat üzen az ész törvényére épülő egész európai hagyománynak. „Elfogadhatatlan az értelem civilizációja Mickiewicz számára, mert elválaszt minket Istentől, elzárja az Istenhez vezető utunkat – kommentálja a mickiewiczi Könyvek ezen aspektusát Jarosław Marek Rymkiewicz. ‒ Meggyilkolták a nemzetet, és ennek a nemzetnek föl kell támadnia. Így néz ki a lengyelek eszkatológiai helyzete. Istent is meggyilkolták, az európai civilizáció értelme megölte az európai Istent, így még egyszer fel kell támadnia Istennek, hogy a mai európaiak Istene legyen. Így néz ki Európa eszkatológiai helyzete. Eszkatológiai helyzetben csak eszkatológiai nyelven, csak szent nyelven beszélhet.”¹

Witkiewicz átvette Mickiewicz diagnózisát, mely szerint Európa szellemi válságban van, és erre építette aztán történetfilozófiai pesszimizmusát. Ugyanakkor elvetette a Megváltó Isten gondolatát, ezt teljesen légből kapottnak találta. Egyáltalán nem felel meg a kor követelményeinek. Az ő gondolatrendszerében, sőt a világban, melyben élt, már nem volt lehetséges Isten. Meghalt. Der „christliche Gott” hat seine Macht über das Seinde und über die Bestimmung des Menschen verloren – tanította akkoriban a német filozófiai közönségnek Martin Heidegger. Másként fogalmazva, a keresztény Isten elvesztette hatalmát a világ és az ember küldetése fölött. És a folytatás: „A nihilizmus az a történelmi folyamat, melynek következtében összeomlik, megbukik az »érzékfeletti« uralma, maga a lét pedig elveszíti így értékét és értelmét.”² Vagyis az nem az egyén belső kimerültsége, a „pszichikai” üresség állapota. A nihilizmus mindenekelőtt esemény – Ereignis –, de nem olyan, ami történetileg megragadható és magyarázható. Olyan helyzet, melyben a legmagasabb rendű értékek megmagyarázhatatlan módon elveszítik értéküket. Mi az, ami elveszíti az értékét? Mi maga az érték? Nos, mindaz, ami a rend, a harmónia jellemzőit adja a jelenségek káoszának. A világban, melyben Isten élt, mindig „valaki” nevében szerettek, haltak meg és gyakorolták hivatalukat; más, rendszerint „külső” (bár aligha mondhatjuk, hogy rájuk kényszerített) értékek – a haza, a becsület, Krisztus nevében cselekedtek. De Isten – mondjuk ki megint – meghalt. Kiderült, hogy az alap, melyre eddig az életét építette az ember, futóhomok, a stabil építésű ház pedig valójában kártyavár. Tehát a nihilizmus olyan helyzet, melyben tudomást szereznek Isten haláláról, ennek következtében pedig semmivé válnak az értékek, bár ragyognak még itt-ott, mint a kihűlt csillagok, már rég nincsenek (Heidegger metaforája).

Az ekképp felfogott nihilizmusból bontotta ki azt a társadalmi és politikai részletekben gazdag képet, amely híressé tette. Talán nem túl eredeti, de jól mesélte el a történeteket. Ezek ma már a konzervatív jeremiáda elmaradhatatlan elemei, de száz éve még bennük volt az intellektuális prófécia ereje. Nézzük át őket röviden.

Az ár, amit fizetnünk kell a jövő tökéletes társadalmáért és a demokráciáért – írja Witkiewicz a Mosdatlan lelkekben – a hit elvesztése és a vallás eltűnése. Mivel a boldogságra való, mindenkit megillető jogot propagálják, hamar kimerül a filozófia igazságpotenciálja, és hanyatlik a művészet. Fájdalomcsillapítók enyhítik az alkotással járó kínokat. Mindenki értekezhet mindenről és semmiről. Összeomlik a hierarchia az élet legfontosabb területein.³ Még néhány részlet az Új formák a festészetben című tanulmányból:

A jövő embereinek nem lesz szükségük igazságra, sem szépségre – boldogok lesznek, ez talán nem elég? Az igazság a hasznosság szinonimája lett a filozófusaink számára. Mint olyan, nonszensz a mai világban. A szépség valami olyasmi, ami a metafizikai titok érzését adja nekünk, anélkül, hogy ránk szakadna a világmindenség szörnyű magánya. A jövő emberei már nem érzékelik a létezés rejtélyességét, nem lesz rá idejük, egyébként sem lesznek soha magányosak a jövő ideális társadalmában.

Miért élnek hát? Dolgoznak, hogy ehessenek, esznek, hogy dolgozhassanak. De miért nyugtalanít minket ez a kérdés? Tán nem megnyugtató már a tökéletesen mechanizált és szervezett hangyák, méhek vagy poszméhek látványa? Valószínűleg teljesen boldogok, annál is inkább, mert nyilván sosem tudták elgondolni és átélni azt, amit mi, négy- vagy ötezer éven át, melyet a lét rejtélyének tudatában töltöttünk. (...)   

Korlátozottak az egyén testi és lelki erői, a szervezett emberiség ereje viszont egyelőre korlátlanul növekedhet. E jelenség mennyiségi határa a Földön élő minden ember száma lehet, a különbségek teljes eltüntetéséhez vezető folyamat első szakasza pedig a kultúra egységesítése, ami a közlekedés és a kommunikáció tökéletesedése óta egyszerűen őrületes sebességgel megy végbe, legalábbis Európában (…).

Semmit sem szerezhetünk meg ingyen, az általános boldogság sem kivétel. Az az ára ennek a boldogságnak, hogy el kell tűnnie egyfajta alkotó munkának, melynek forrása a létezés tragikuma, amit már nem érzékelnek a jövő emberei.⁴

Olyan világot festett le ez a nagy, nyughatatlan szellem – a mi világunkat –, amelyben nem lehet élni. Valahol Volhíniában, a szovjet megszálló orra előtt elkövetett öngyilkossága, mondhatni, e pesszimista történetfilozófia „természetes” betetőzése volt. Az örök világosság fényeskedjék elgyötört lelkének.

Filozófusok

Szinte kizárólag a színházra és a festészetre összpontosult az érdeklődése, egészen a húszas évek közepéig. Valamivel később nagy kedve támadt a regényre. Ez az alkotói korszaka 1927 – akkor jelenik meg Az ősz búcsúja – és a harmincas évek eleje közt zárul, ekkor írja Witkacy Az egyetlen kiút című regényét, ami nem jelent meg életében. Azután szinte kizárólag filozófiával foglalkozott. Miről van szó ebben?

Witkiewicz filozófiája az irodalmi műveiben és a művészetelméleti munkáiban lévő érzelmek és ötletek diszkurzív összegzése. Így fogalmazhatjuk meg ezt a legáltalánosabban, és igazunk van. De ha a filozófia iránt komolyabban érdeklődő olvasó elmélyed az 1935-ben kiadott, kissé nyakatekert című alapmű, A létezés fogalma által implikált fogalmak és állítások részleteiben, a (bizarr, szükségtelenül feltornyozott terminológia) fáira kezd koncentrálni, szem elől tévesztve az erdőt (e mű értelmét, okát, célját). Vegyünk mintát belőle: „A fogalom (AT) mint következmény (XN) implikálja a definíciót (AR) mint a mai minőségek, vagyis a kapcsolat következményét (XN) a maga változékonyságában viszonylag állandó azonosság (AR) erejével.”⁵ Minek kell így írni? Minek komplikálni ezeket a kérdéseket, amikor amúgy is nehezek? Ezen vagy a hasonló mondatokon merengve gyakran gondol arra az olvasó, hogy ez biztos vicc, hisz erről volt híres Witkacy, vagy – ami rosszabb – egy őrült zagyválta össze. Ugyanakkor Witkiewicz varázstalanított idiómája banális, sőt kisiskolás gondolatot rejt. Az igazi filozófia – mondja nekünk – mindig az egészként felfogott „létezés fogalma által implikált” hipotézisekből indul ki. Tehát azt követeli tőle, hogy adjon eszközöket neki a lét teljességének megértéséhez, nem éri be részleges igazságokkal. Ilyen értelemben sosem lesz tudomány a filozófia, mert a tudomány nem úgy foglalkozik a létezéssel, hogy számol az egyediséggel, a beleíródott rejtéllyel, paradoxonnal. Tehát a tudományos ambíciókkal fellépő filozófia félreértés, mely törvényszerűen kudarchoz vezet, mert a tudomány megfosztja a világot a titkoktól, szertefoszlatja őket, mint a ködöt. Witkiewicz kizárja a valóság analitikus felfogását. Azt feltételezi, hogy egyszerű elemekre lehet bontani az egészet, a létezés lényegét pedig e részek összegében ismerhetjük meg. Mi sem tévesebb ennél. A részekről szerzett tudás nem áll össze semmiképpen értelmes egésszé. Ezt nem értik például a pszichologisták, akik a felsorolásszerűen elkülönített benyomásokra és emlékekre redukálják az emberi személyiséget. Ezek összege nem ad képet az emberről, vagy – gyengítve az állítást – ez a kép nem lesz teljes. A pszichologizmus a fizikalizmushoz hasonlóan sikertelen kísérlet a filozófia tudományosítására. E tendenciának – napjainkban is – megvannak a maga ciklikus visszatérései. Így fogalmaz:

Tehát a filozófia feladata az, hogy először a lehetetlenségek kizárásával eljusson az egyértelmű, ilyen, nem pedig más kiindulóponthoz: az elsődleges fogalomhoz (netán fogalmakhoz) és az ebből következő elsődleges állításokhoz. Aztán állítsa össze az elsődleges, definiálhatatlan fogalmak teljes listáját; határozza meg a szükségszerű elsődleges nézeteket, és jelölje ki a viszonyaikat (a levezethetőséget és az érvényességi köröket), illessze őket közös rendszerbe, amely magába foglal minden szükséges nézetet.⁶

Csak dilettáns hirdethet ilyen módszertani programot, aki ugyan lehet zseniális is, de akkor is dilettáns. Nem tárgyalom a „monadológiáját”, melyben az egyedi meg akarja őrizni különállását a Szám ellenséges környezetében. Ez ma már „olvashatatlan”, unalmas és szörnyen terméketlen. Ehelyett inkább azt vázolom, milyen viszonyban állt Witkiewicz a hivatásos filozófusokkal.

Tatarkiewicz értékelte először, 1927-ben olvasta Esztétikai tanulmányait, és egyszerűen belegyönyörödött. „Nem voltam biztos abban – emlékezett vissza –, hogy igaz az elmélete, de abban igen, hogy eredeti, konzekvens, és szuggesztíven fogalmazta meg; ez a művészetelmélet maga is műalkotás volt – be is válogattam a Varsói Egyetemen tartott szemináriumom anyagába.”⁷ Ezzel minden jel szerint lekenyerezte Witkiewiczet, aki sokszor meghívta magához Tatarkiewiczet a Bracka utcába filozofálni, meg azért is, hogy megfesse az arcképét. Egy kivétellel mindegyik elégett a felkelésben (összesen hét volt).

Egész más, sokkal „tárgyszerűbb” (e melléknév minden lehetséges értelmében véve) viszony fűzte Tadeusz Kotarbińskihoz, aki úgy döntött, komolyan megvizsgálja a művész filozófus gondolatainak útvesztőit. Először recenziót írt A létezés fogalma által implikált fogalmak és állítások című művéről, aztán kiadta ezt Witkacy válaszával együtt a Recenzió és felelet⁸ című brosúrában, mintegy nobilitálva ezzel a filozófia területén, bár nem fenntartások nélkül. Komoly értékek vannak a műveiben – vallotta be hosszú évekkel később Kotarbiński. ‒ De nem ismerem egyetlen olyan munkáját sem, melyet teljesen érettnek tekinthetnék, mentes lenne minden különcködéstől, bóvlitól, mellényúlástól. (…) Zseniális típus volt, de mintha csak potenciálisan lett volna zseni, mert nem kész műveket, hanem inkább művek embrióit adta ki a kezéből.”⁹ 

Megint másképp alakult Witkacy kapcsolata Ingardennel. 1924-ben ismerkedtek meg az urak, amikor bemutatta az egyik toruńi színház az Egy kis udvarházban című drámáját. A lehető legrosszabb benyomást tette mindkettejükre az első találkozás. Rosszul fogadták a szerző elméleti bevezetőjét. Zavaros volt a tézis magyarázata, túl gyorsan olvasta, valójában csak általánosságokból állt. Mentegetőzött az előadó a közönség előtt: nem elég részeg ahhoz, hogy eleget tudjon tenni a precíz okfejtés követelményének. Az előadás után tartott vitában „impertinensen udvarias”¹⁰ volt mindenkivel, ugyanakkor éreztette beszélgetőpartnereivel, hogy messze felettük áll. Ez nem tetszhetett Ingardennek.

Tizenegy évvel később látták viszont egymást Zakopanéban, ez a találkozás már jól sikerült. Ettől kezdve, vagyis 1934 januárjától minden évben meglátogatta Witkacyt Ingarden, egészen a végzetes 1939. évig. Igen kifinomult és empatikus személyiségként ismerte meg Witkiewiczet. Addigra már teljesen rögeszméjévé vált a filozófia. A filozófusok többsége, mindenekelőtt a lembergiek és a varsóiak, főként episztemológiával foglalkoztak, Witkacy érdeklődése viszont az ontológia felé fordult. Így került közel Ingardenhez, mert számára az alapkérdések közé tartozott a lételmélet („vita a világ létezéséről”). De a Fogalmak és állítások szerzője – írja Ingarden – „sosem járt semmilyen közoktatási intézménybe, otthon tanították. Csak rövid ideig volt egyetemista.”¹¹ Így nem hozta meg a várt eredményeket a komoly filozófiai beszélgetés, pedig végre tête-à-tête folytathatták. Ellenkezőleg: kiderült, hogy nem vezet sehova Witkiewicz útkeresése. A művészetről megfogalmazott téziseit sem tartotta elég megalapozottnak Ingarden, a magyarázatokat is gyengének találta. Elméleti munkáiban – mondta róla – Witkacy kevéssé közérthetően fejezte ki magát. Csak beszélgetés közben lett lazább és mindenekelőtt sokkal közvetlenebb. Olyan szavakat talált, amelyekre nem akadt rá írás közben. Jobban megformált, rövidebb és áttekinthetőbb szerkezetű mondatokban tudott beszélni.”¹²

Leveleztek is 1934 és 1939 között. Nyolcvannyolc levelet és képeslapot küldött ebben az időszakban Witkacy. Nem tudjuk, hányat küldött Ingarden. Csak hét maradt meg közülük, a többi elégett a felkelésben. A ránk maradt levelekből ítélve jó, sőt szívélyes kapcsolatban álltak. Talán csak az okozott némi zavart, mikor turbánban festette le Witkacy Ingardent. Hogy kerül ide a turbán? Honnan vette ezt az idióta ötletet? ‒ kérdezte a filozófus. Lustaságból tettem – felelte lefegyverző őszinteséggel a portré szerzője. Úgy gondolom, érdemes teljes terjedelmében megmutatni ezt a frappáns választ. Van benne bohóckodás, különcködés, de az is érezhető, hogy Witkacjusz (mert ez a névforma is szerepel az aláírások között) tisztelettel viseltetett a filozófus iránt.

Ami a portrét illeti, mindenkinek készítek turbánosat, akinek nagyobb gyűjteménye van, a fő ok pedig az, hogy lusta vagyok fület rajzolni. Gondoltam, magának még nincs ilyen, és a köldököm fölött is elzsibbadt a lábam, ahogy arról a rádzsáról mondta. Szinte már emberideálnak ismerem el Önt, fenntartások nélkül, ezt mindig mondom Önnek és másoknak is, így nem tudok kiásni (freudizált és pasztőrözött) tudatalattimból semmit, ami arra mutatna, hogy bármilyen rosszmájúság is lenne a turbanizálásban. "Turban ist Turban – ist nichts mehr darüber zu sagen die absolute Unmöglichkeit eine symbolische Bedeutung in die Turbanigkeit wesenmässig zu introizieren ist mir fast befreundlich geworden sogar in den Dimension meiner Porträtskunst."¹³   

Az arckép

Múzeumokban en masse éljük át a művészetet. Ha olyan nagy mennyiségben kínáljuk az egyéni erők legnagyobb koncentrációját kifejező műalkotásokat, amit nehéz befogadni, veszítenek jelentőségükből, egy óra elteltével már nem érdeklődünk irántuk. A képek jelentős részét behatárolja keletkezésük kora és helye, de amikor fény derül erre, azt mindig a tökéletes műhelymunkával próbálják eltussolni. Végül is a mi „régi mestereink” festették ezeket, mint Thomas Bernhard meghatározta őket, tehát noblesse oblige.

Pontosan így reagált Csartkov, a festő – Nyikolaj Gogol Az arckép című nyugtalanító elbeszélésének hőse ‒ a szegény képkereskedőnél kiállított közepes, de minket „hatalmukba kerítő” képekre, melyekből „egyszerű korlátoltságot, valami erőtlen, roskatag tehetetlenséget lehetett érezni, amely önkényesen tolakodott a művészet templomába – holott az alantasabb ipar körében lett volna a helye –, de olyan tehetetlenséget, amely hivatása szerint a művész szentélyébe is behatol kontár eszközeivel”.¹⁴ Tele volt az árus galériája ócska mázolmányokkal, a festő pedig olyan arcképet választott, melynek alkotója úgy örökítette meg az életet, hogy mintegy mellékesen megragadta mindazt a rosszat, amivel az élet jár. „Ez már nem művészet volt: ez megbolygatta magának a portrénak az összhangját. Ez eleven emberi szempár volt!”; a valóságra meredő szempár, ami „olyan valószerűségben tárul ilyenkor elénk, mint az emberi test is, mely egyszeriben undorítónak tűnik fel, ha szépségét boncolókéssel nyomozzuk, s szétnyiszáljuk a belsejét”.¹⁵ Gogol elbeszélése, akárcsak az élet, nem végződik jól. A következő tulajdonos gyűjteményét gyarapította a művészetben megörökített gonosz, újabb meg újabb szerencsétlenségeket hozva, mint feltételezhetjük, a végtelenségig. Találtam valamit ebből az elbeszélésből Władysław Tatarkiewicznél, aki gyakran járt Witkacynál. Így írta le az egyik találkozásukat:

Amikor egyszer régebben elmentem hozzá a Bracka utcába, egy fiatal nő arcképét láttam a falon, melyet nemrég fejezett be. Tényleg bájos volt: maga a portré és a modell is. Egyszínű rajz volt, fekete ceruzával készült. Az arcot, csak magát az arcot mutatta, pont szemből, elég széles volt. Magasra fésülte hullámos haját, lehajtotta a fejét, félig lehunyta nagy szemét. Witkiewicz megkérdezte, hogy tetszik-e a kép. Amikor pedig igent mondtam, közölte, hogy nekem ajándékozza. Kicsit feszélyezve éreztem magam az ajándéktól, de tudtam, hogy nem mondhatok nemet, egyébként is nagyon tetszett a rajz. És nem is ábrándultam ki belőle soha, sokáig a szobám falán lógott, aztán a Prezydencka utcába a bejárat mellé akasztottuk. Amikor megkérdeztem, kit ábrázol a rajz, azt mondta, nem tudja, csak egyszer látta ezt a nőt.¹⁶

Nincs semmi különös Tatarkiewicz történetében. Végül is egy portré volt a több százból, melyeket nagyrészt megrendelésre készített a művész. Sosem tudjuk meg, kit ábrázolt, és hogy nézett ki, mert eltűnt a felkelésben Witkacy más vásznaival együtt. De világosan értésére adta a művész Tatarkiewicznek: „A legértékesebb művemet adtam oda – mondta”.¹⁷

Rárakódik még erre a történetre Roman Ingarden döbbenetesen szép, ugyanakkor hasonlóan nyugtalanító visszaemlékezése Witkacyról, akiről azt írta, hogy „az alapvető dolgokat kereste”.¹⁸ Érezte a filozófus, hogy barátja tudatos létezésének legelején valahol be kellett következnie valamilyen törésnek, melynek következtében a bélés felől kellett néznie a létet, annak minden furcsaságával és idegenségével együtt – szikével a kezében.

És mindaz, amit később meg akart ragadni a gondolataival, azért volt, hogy a megszokotthoz igazítsa valamiképpen a különösséget, elfogadhatóvá tegye valahogy az ember számára a létezés döbbenetét és alapvető idegenségét, lehetővé téve ezzel azt, hogy ebben az alapvetően idegen és ellenséges világban éljen az ember. Az értelem, a tudás, a világos, határozott akarat – mindez az ő szemében valami olyasmi volt, ami egy teljesen sötét, irracionális televényből (a „potrohból” – mint mondta többször is) nő ki, melyhez képest az ember mint személy csak származék, ugyanakkor elhanyagolhatóan gyenge, de facto erőtlen, és mindig megsemmisítik, amikor a legnagyobb erőfeszítéseket teszi. Ez az emberrel ellenséges televény, ami rémisztően más, mint mindaz, ami emberi, a gonosz teljességét hordozza magában, nem volt holt anyag számára, mint szerette volna, az ő terminológiájával, nem volt fizikai materializmus. Tapasztalata szerint ezt az élet ellenséges biológiai ősereje alkotja, ami az élet újabb meg újabb formáit hozza létre a sokféleség hatalmas káoszában, a fejlődés teljes értelmetlenségében. Olyan lesz ezzel szembesülve az ember, mint a hal, melyet partra vetett a hullám, csontig ható rémülettel teli, ugyanakkor érzi magáról, hogy teljesen más, mint a világ, idegen tőle, mégis benne találja meg rejtélyesen megjelenő létének végső forrását. Szellemi életünk valami olyasmiből nő ki, amiben valójában nem találunk semmilyen támaszt vagy magyarázatot (…), ez pedig azzal fenyeget miket minden pillanatban, hogy a tisztán állati élet szakadékába zuhanunk, egyébként is minden megsemmisülhet megint, és még csak tudomásunk sem lesz erről – ez volt az az alapvető tapasztalat, ami indokolt félelmet és rémületet keltett Witkiewiczben, emiatt nem tudta visszanyerni a nyugalmát. Ilyen rémületet, megrázkódtatást keltett benne ez az alaptudás; nemcsak a művészete született ebből, hanem a filozófiája is – és minden viszontagsága az életben.¹⁹

Sokat tanult Ingarden a Witkiewiczcsel folytatott beszélgetésekből, és úgy látszik, egész jól megismerte. Megtalálhatjuk az idézett részletben – mint Gogol Az arckép című elbeszélésében – azt, ami nemcsak Witkiewicz festészetét, hanem – ismételjük el Ingarden után – az egész művészetét jellemzi: pokoli a teremtés, de érvénytelenítette ezt az érzést az a gondolat, hogy Isten halott. Ha nincsen Isten…, ördög sincs.

*

Jegyzetek: 

1Mickiewicz czyli wszystko. Z Jarosławem Markiem Rymkiewiczem rozmawia Adam Poprawa, Warszawa 1994, 134, 141. o.

2M. Heidegger, Nietzsche, przeł. P. Graczyk i in., 2. köt., Warszawa 1999, 34‒35. o.

3S. I. Witkiewicz, Niemyte dusze, Warszawa 1993, 221‒222. o.

4S. I. Witkiewicz, Nowe formy w malarstwie i wynikające stąd nieporozumienia [in:] Katastrofizm okresu międzywojennego, oprac. A. Kołakowski, Warszawa 2014, 236, 237, 241. o.

5Idézi T. Kotarbiński, Filozofia St. I. Witkiewicza, In: Stanisław Ignacy Witkiewicz. Człowiek i twórca, red. T. Kotarbiński, J. E. Płomieński, Warszawa 1957, 12. o.

6Idézi K. Pomian, Filozofia Witkacego. Wstępny przegląd problematyki, In: Uő, Człowiek pośród rzeczy, 196. o.

7W. Tatarkiewicz, Wspomnienia o St. I. Witkiewiczu, In: Stanisław Ignacy Witkiewicz. Człowiek i twórca, 285. o.

8T. Kotarbiński, Recenzja, St. I. Witkiewicz, Replika, Warszawa 1936. Különnyomat: „Przegląd Filozoficzny”, 39, 1936, 2. és „Przegląd Filozoficzny”, 40, 1937, 1.

9T. Kotarbiński, Filozofia St. I. Witkiewicza, 13‒14. o.

10R. Ingarden, Wspomnienia o Stanisławie Ignacym Witkiewiczu, In: Stanisław Ignacy Witkiewicz. Człowiek i twórca, 169. o.

11Uo. 170. o.

12Uo. 173‒173. o.

13Witkiewicz utolsó, nyolcvannyolcadik levele Ingardennek (1939. augusztus 24.), R. Ingarden, S. I. Witkiewicz, Korespondencja filozoficzna, oprac. B. Michalski, Warszawa 2002, 96. o.

14Ny. Gogol, Az arckép, ford. Makai I. https://adoc.pub/gogol-az-arckep-els-resz.html [hozzáférés: 2025. V. 9.]

15Uo.

16W. Tatarkiewicz, Wspomnienia o St. I. Witkiewiczu, In: Stanisław Ignacy Witkiewicz. Człowiek i twórca, 288. o.

17Uo.

18R. Ingarden, Wspomnienia o Stanisławie Ignacym Witkiewiczu, In: Stanisław Ignacy Witkiewicz. Człowiek i twórca, 174. o.

19Uo.