Semper idem
Fotó: www.ravnoplov.rs
Semper idem

Az iskolapadból vitték el őket Auschwitzba, aztán másfél év múlva visszaültek a padba, és leérettségiztek. Kertész Imre és Đorđe Lebović sorstársak: a magyar író 1929-ben, a szerb író pedig 1928-ban született, tizenöt évesen hurcolták el őket a megsemmisítő táborba, Lebovićot 1944 tavaszán, Baján keresztül, Kertészt pedig nyáron, a budakeszi téglagyárból. Lebovićnak Auschwitzban az A-12750-es számot tetoválják a bal csuklójára, Kertész pedig 64921-es fogolyként kerül nyilvántartásba. Lebović 1945 januárjától kezdve a hosszú halálmenetet is végigcsinálta, ami még szörnyűbb volt, mint a lágerlét, és ugyanúgy 1945 nyarán érkezett haza Linzen keresztül Zomborba, ahogy Kertész Imre Drezdán keresztül Budapestre. És aztán befejezték a gimnáziumot.

Előbb elvégeztem a lágerek egyetemét, mint a középiskolát, fogalmazott Lebović; a lágerek tapasztalata az ő számára „minden tapasztalatot megelőz”. Ezt hogy értsük? A felnőtt világértés kezdete és megalapozása mindkettejük számára Auschwitz volt. Ebből a halálukig nem engedtek, vagy nem tudtak belőle kilépni. Kertész Imréhez hasonlóan Lebović is filozófiája és költői antropológiája centrumának tartotta ezt a halálosan izgalmas fenomént, és egész írói életében, utolsó percéig a holokausztnak nevezett eseménysor és többdimenziós társadalmi jelenség földolgozásával foglalkozott. Nem mintha akarta volna: az agya, a tudata és a tudatalattija, a lelke és a szelleme rendezte és tartotta ezt így meg. Megpróbált tudatosan és okosan, csípős humorral részt venni a sötét előadásban, színdarabokat, forgatókönyveket, hangjátékokat írt, színházi és filmes ember, dramaturg lett belőle, színésznőt vett feleségül, a dráma volt a fő műfaja. Élethossziglan irodalmi fölszabadító munkát végzett önmagán, utolsó szava mégis az volt, hogy „a képek a nyomás”, mintha a vérnyomás mintájára „képnyomásról”, a képek körforgásáról beszélt volna.

A felesége elbeszélése szerint ez egészen pontosan úgy történt, hogy 2004. szeptember 22-én Belgrádban rosszul lett, a mentősök kezelésbe vették, mire ő megkérdezte a feleségétől, hogy mit művelnek vele. Rendbe hozzák a vérnyomásodat, válaszolta az asszony, aki a jéghideg kezét fogta. Erre mondta, hogy a képek a nyomás („slike su pritisak”), halkan hörgött, és meghalt. 76 éves volt.

*

Hazatérve Auschwitzból Zomborba, tizenhét évesen új életet kezdhetett a frissen felszabadult Jugoszláviában. Tényleg a nulláról indult. Nem volt senkije és semmije. A könyv, amelybe beletette a könyvjelzőjét, amikor érte jöttek a csendőrök – Roger Martin du Gard: A Thibault család – elveszett. Vagy negyven rokona halt meg a táborokban, köztük az édesanyja, akit kopaszon látott utoljára. A munkaszolgálatos apja Ukrajnában maradt. Anyai nagyapját a magyar csendőrök végezték ki, mert zsidó volt, hőn szeretett mostohanagyanyját pedig a felszabadító partizánok azért, mert német volt. A magyar csendőrök agyonlőttek egy öregembert, a partizán harcosok agyonlőttek egy öregasszonyt. Agyonlőttek egy egész magyar gimnáziumi osztályt is Zomborban, a három tanárnőjükkel egyetemben. Kis híján az én nagyapámat is agyonlőtték.

A kamasz Đorđe, aki másfél éve György néven még magyar osztályba járt, és leventeképzésben részesült, ugyanabban a gimnáziumban folytatta a tanulmányait, ahol kezdte, csak most szerb osztályban. (Harminc év múlva majd ebbe a gimibe járok én is, magyar osztályba.) Eleinte Lukács Istvánnal, a nagynénje férjével lakott együtt, aki a sátoraljaújhelyi börtönből szabadult, ahova egy vicc miatt hurcolták; így esett, hogy egy viccnek köszönhetően maradhatott életben, hiszen a börtön akkortájt biztonságot nyújtott. Lukács István beteg ember volt. Elvesztette a terhes feleségét és ötéves kisfiát, Lukács Györgyöt. Nemcsak csonttuberkulózisban szenvedett, de kábítószerfüggővé is vált. Nem sokáig élt már.

Lebovics György, a túlélő befejezte a zombori gimnázium nyolcadik osztályát, és szerbnek választotta magát. Állami ösztöndíjasként a belgrádi bölcsészkar filozófia szakán folytatta tanulmányait mint Đorđe Lebović. Kertész Imréhez hasonlóan ő sem nélkülözhette a filozófiai reflexiót, az iróniát, a szarkazmust meg a fekete humort a továbbéléshez: a vad tragikumot drámai alakmásokkal, szavakkal elhomályosítva, karikírozva és esztétizálva lehetett csak elviselnie. Az auschwitzi valósághoz képest minden eufemizmus. Nem volt még harminc, amikor szerb nyelven Aleksandar Obrenović társszerzővel megírta első drámáját, a Mennyei osztagot (Nebeski odred, ami a Himmelfahrtskommando, illetve a Sonderkommando megfelelője). A drámát nemhogy bemutatták, hanem meg is filmesítették. Az egész darab a krematóriumban játszódik, melynek padlásán a sonderesek laktak a forróságban. Eztán még sok lágerdrámát írt. Egész életében írt. Ebből és ezért élt, muszájból írt, s egyúttal szabadulóművészként. A drámái nem tették őt híressé: túl filozofikus és auschwitzi talajhoz tapadt alkotások.

*

Egyetlen regényt írt, melynek címe: Semper idem. Mindig ugyanaz. Nincs új a nap alatt. Pontosabban nem regény ez, hanem eleven emlékezés a gyerekkorára, addig a hónapig, amíg el nem hurcolták őt és az édesanyját meg a többi rokonát, Zombor és Vajdaság egész zsidóságát a lágerekbe. (A férfiak már korábban munkaszolgálatba kényszerültek.) Az emlékezésregény további fejezetei megíratlanok maradtak, közbeszólt a természetes halál. A 420 oldalas műben nem esik szó Auschwitzról – Auschwitz úgy van benne, hogy nincs benne. Lebović az utolsó napig dolgozott a kéziraton, különleges motivációja volt.

A mű címe nem közhely. A feleség pontosan emlékszik, mikor fogant meg a mű ötlete. 1990. augusztus 28-át írták. Rovinjban nyaraltak a tengerparton, egy kis társasággal üldögéltek az utcán a vendéglátók lakása előtti padokon, pálmafák alatt, az asztalon a tenger gyümölcsei és vörösbor. Iszogatnak és politizálnak – akkor, ’90-ben már hatalmon van Milošević, szikrát hány a nacionalizmus minden oldalon, a huszonhárom és fél milliós gyönyörű ország eresztékei recsegnek-ropognak. A társaságban szóba kerülnek a zavargások, a horvátországi szerbek tüntetései, s ez magával rántja a történelmet is, felemlegetik a jasenovaci haláltábort, ahol szerbek és zsidók pusztultak el tömegesen horvát kéztől a második világháború alatt.

„Refrénszerűen ismétlődnek az olyan mondatok – írja Lebović a naplójában –, hogy Jugoszlávia a szerbek börtöne; amit a szerbek a háborúban elérnek, azt a békében elveszítik; Szerbia eddig háromszor háborúzott, és megint fog, ha muszáj, márpedig muszáj, hiszen meg kell védeni a horvátországi szerbeket... Nem bírom megállni, fölállok és elordítom magam: »Megőrültetek? Ne idézzétek a fejünkre a háborút!« Megpillantom vendéglátónk kisfiát, horvát apa és szerb anya gyermekét, és elszégyellem magam az üvöltés miatt. »Đoko – szólított meg a kisfiú –, én nem vagyok se szerb, se horvát! Én herb vagyok! Ezt így szabad, Đoko?« »Szabad, te döntesz – feleltem –, a te korodban én nem dönthettem, háború volt.« A zavarba esett gyerekre nézve kapcsoltam: hatalmába kerített bennünket a gonosz.

Eszembe jutott Zombor, az evangélikus templom a Semper idem szemöldökfelirattal, és a nagyanyám magyarázata: »Mindig ugyanaz. A gonosz ugyanaz, a háború pedig a legnagyobb gonosz«.”

Ezen a vörösboros, politizálós és botrányos véget ért társasági estén – a herb gyerek földhöz vágta a megrakott tányérját – döntötte el Lebović, hogy megírja élete történetét, okulásul.

Megrémült, hogy a „semper idem” szólásmondás tényleg igaz. Megismétlődik a veszedelem. Meg is ismétlődött. Lágerek lesznek ismét. Lettek is. Teleírt sok füzetet. A munka megakadt. 1992-ben, amikor kitört a háború Szarajevóban, ami azt jelentette, hogy az egész Jugoszlávia felrobban, a feleségével Izraelbe menekülnek, és majd csak Milošević bukása után, 2000-ben térnek haza Belgrádba. A nagy figyelmeztető mű még mindig nincs kész. A Gyűlölet című utolsó fejezet utolsó passzusát Lebović a halála napján vetette papírra.

*

Könnyen előfordulhatott volna, hogy a Semper idem című regényt nem szerbről magyarra, hanem magyarról szerbre fordítom, a szerzőt pedig nem Đorđe Lebovićnak, hanem Lebovics Györgynek hívják. Amiként az is megeshetett volna, hogy Gyurika nem kerül Auschwitzba – lett volna, aki elbújtatja –, sőt még az is megtörténhetett volna, hogy Auschwitz: nincs! Miért ne? Képzeljük csak el! Van egy csodálatos magyar emlékezésregényünk Zomborról, a multikulturális városról – én minden utcára és házra ráismertem a könyvben! –, egy gyerekkor regénye a huszadik század első évtizedeiről, mese egy okos zsidó kisfiúról, akinek a nagy családjában több nyelven folyik az élet, és a modernitás ellenállhatatlanul vonzza a családtagokat. Szabadon utaznak Budapestre, Zágrábba, Újvidékre...

Az apa, Lebovics Pál a zombori magyar amatőr színtársulat, a Dalárda rendezője volt. Apatinban született 1903-ban, ahol Ábrahám Pál vezette őt be a modern életbe, tőle vagy az ő hatására tanult meg hegedülni, és ismerte meg a kacér operettet. Lebovics Pál nagy operett- és zenerajongó volt, civilben egy olasz biztosítási cég munkatársa. „Nagyon szerettem apámat, akkor különösen, amikor a Kol Nidrét játszotta” – emlékezett vissza az író egy időskori beszélgetésben. Az anya, Seidner Terézia gyönyörűen zongorázott, duót játszottak a férjével a zombori hangversenyeken abban az ékszerdobozhoz hasonlatos, pompás plüssökkel tele színházban, ahova engem is sokat vittek gyerekkoromban, és a híres magyar operettekhez is volt szerencsém. A házasság azonban rövid ideig tartott; Lebovics Pál beleszeretett a város szépébe, Újkéri Macába.

Teréztől két fia született, és amikor elváltak, osztoztak rajtuk – a kisebbik, Gyurika az anyjával Zágrábban telepedett meg a nagynéninél, a nagyobbik pedig az új családban kapott helyet. Ez a Jugoszláv Királyság kora volt, amikor sokkal szabadabban lehetett hurcolkodni a régióban, mint manapság. Zágrábban zsidó általános iskolába járt a gyermek, ahol horvátul beszéltek, majd úgy hozta a sors, hogy visszakerült Zomborba a Seidner nagyszülőkhöz, ahol a nagymama német volt, és szerbül, később magyarul folytatta az iskolát. Đorđe Lebović, alias Lebovics György négynyelvű volt: magyarul, szerbül, horvátul és németül beszélt. Az iskolában latinul is tanultak. Ez a többnyelvűség a családban, az iskolában és a városban is jelen volt, és ha nem lett volna Auschwitz, a partizánok nem üldözték volna el a svábokat, és nem gyilkolták volna halomra a magyarokat, akkor még ma is így lenne. A zsidóság volt ennek a multikulturalizmusnak a kovásza. A magyarság a kulturális erjesztője. Az én gyerekkoromban ennek a multikulturalizmusnak a maradványai még megvoltak.  

Zomborban körülbelül 1200 zsidó élt a második világháború küszöbén, létezett Zsidó Hitközség, ortodox és neológ zsinagóga, zsidó iskola, különféle egyletek, zsidó temető. Aztán ’41-ben bekövetkezett a visszacsatolás, aminek az én anyám családjában nagyon örültek, és a magyar honvédek a bevonulás napján vérfürdőt rendeztek a városban. Négy év múlva mindössze néhány túlélő maradt; a munkaszolgálat és a holokauszt, vagyis Ukrajna és Auschwitz elnyelte a többieket.

*

Megeshetett volna, hogy Kertész Imre Buchenwaldból nem Budapestre megy haza, hanem valamely nyugati szanatóriumba kerül, Lebovics pedig a halálmenet utolsó állomásáról, Welsből nem Zomborba, a szülővárosába jön vissza, hanem elmegy Franciaországba, ahova hívták. Mindketten a családjuk, az otthonuk végett, a régi életük miatt siettek haza. Amikor 1945 nyarán a tizenhét éves Gyuri hazatért Zomborba, bekopogott a nagyapja házának kapuján. Idegen emberek nyitottak neki ajtót, és közölték, hogy mi történt. Gyuri teljesen árván téblábolt a városban, és a parkban leült egy a padra, amelyen talán én is üldögéltem húsz-harminc év múlva. „Ezen a nyári napon a zombori parkban egy magányos padon sokáig sírtam, hangosan zokogtam, mint egy gyerek. Felfogtam, hogy minden szét van rombolva, hogy kijutottam ugyan a pokolból, de a poklot örökké magamban fogom hordozni.” Hozzáfűzöm ehhez, hogy elbeszélése szerint Auschwitzban a gyerekek nem sírtak. Neki is folyt a taknya, de sírni egész idő alatt egyszer sem sírt.

Lebovicsból szerbül író és beszélő jugoszláv polgár lett: ez olyan képlet volt, amibe sok minden belefért, hiszen jugoszláv voltam én is, magyar létemre. Ő így magyarázta: „Nem én hoztam a döntést, hogy zsidónak szülessek, habár semmi kifogásom sincs ellene; ezt a tényt a karomon hordozom. A másik döntést, hogy szerbekkel fogok élni Szerbiában, én magam hoztam, és nem bántam meg.” Jugoszlávia szétesése, 1991 után azonban már nem vallhatta magát jugoszlávnak, mire azt kérte, hogy eszkimóként jegyeztessék be, vagy legyen „Ka-Tzetnik A-12750”, amivel a Ka-Tzetnik 135633 szerzői nevet viselő Yehiel De-Nurral való rokonságát vallotta. Ez az izraeli író az Auschwitz bolygó lakójának tartotta magát, azok közül valónak, akik, mint mondta, névtelenek, nem születtek, és nem nemzenek, nem élnek, nem halnak, más természeti törvények szerint és más időben lélegeznek. Ennek a furcsa nem-identitásnak kapcsolata az Auschwitz előtti identitással olyan probléma, amit pszichiátriai kezeléssel vagy beszéddel, tanúságtétellel, irodalommal lehetséges talán megoldani. A testimonial writing, a tanúskodó írás eltörli a különbséget fikció és memoár között, és a regényíró meg az emlékező között egy speciális státusz képződik, a tanúé, aki nem bír és nem is akar feledni. „Az esztelen háborúk áldozatai olyanok, akár a csillagok az égen, örökre ártatlanok és változatlanok. Számomra az emlékezet isten ajándéka, a feledés pedig a legnagyobb büntetés, ami érheti az embert, vagy akár egy egész nemzetet” – jegyezte fel Lebović szerbül.

Érdekes lenne megtudni, vajon elfelejtett-e magyarul? Vajon a sérelmek miatt, amelyeket a magyar államtól és magyar emberektől elszenvedett – hiszen magyarok deportálták őt Auschwitzba – teljesen elfordult volna a magyar nyelvtől és kultúrától? Meglehet, hogy erre igennel kell válaszolni, ámbár a nyelvünket nem feledte el. Izraelben magyarul beszélt a testvérével – és talán eredetiben olvasta a Sorstalanságot? Olvasni olvasta, és tetszett neki, valahol a hagyatékban hányódva talán nyoma is van ennek.

Mostohanagyapja Wesel Lajos budapesti zsidó selyemkereskedő volt, magyar patrióta. Egy alkalommal ezt mondta a gyereknek (a szavait most szerbből fordítom vissza magyarra): „Minden zsidóban él egy kozmopolita meg egy zsidó nacionalista, ezenkívül még egy másmilyen, speciális nacionalista is – német, magyar vagy szerb, mindegy.” Lebovićból nem lett szerb nacionalista, és a jugoszlávság bizonyára az antinacionalizmusa, a jugoszláviai nemzetek és nemzetiségek, vallások és nyelvek összeférése miatt volt oly fontos számára. Az ország szétesése az ő maradék hitének a szétesését jelentette.

A Semper idem szerbül íródott, de hogy igazából milyen nyelven beszélnek benne a szereplők, az nem derül ki. Mivel a szerb helyesírás fonetikusan átírja vagy lefordítja a neveket, azt is csak találgatni lehet, hogy a műben szereplő nevek eredendően hogyan hangozhattak. Én úgy sejtem, hogy az elbeszélő tudata végig többnyelvű, hiszen amikor azt a szerbül kissé értelmetlen mondókát veti papírra, hogy „Zelena grančica, zeleni listić / otvara se skrivena zlatna kapija / Prođi, prođi i ti kroz nju...”, akkor nyilván a „Bújj, bújj, zöld ág, / zöld levelecske, / nyitva van az aranykapu, / csak bújjatok rajta...” visszhangzik az emlékezetében. Ez az ártatlan zöld levelecske a béke jelképeként rögződött a tudatában, vagy az alatt.

A Semper idem első kiadása 2005-ben jelent meg Belgrádban. Az újvidéki Forum Könyvkiadó jóvoltából a Könyvhétre magyarul is meglesz nekünk. Visszafordítottam.

Az esszé szerzőjéről
Radics Viktória (1960)

József Attila- és Déry Tibor-díjas irodalmár, kritikus, esszéista, műfordító délszláv nyelvekből és németből.

Kapcsolódó
Semper Idem - Đorđe Lebović regényéről
2022.07.16.