Küzdő korunkban ismét érdekes lett minden, melyek a jelenlegi orosz vezetés alternatívájának, ellene lázadó kulturális tartalomfejlesztésnek, vagy a rezsim fricskázásának tűnik. Az államilag meggyilkolt Anna Politkovszkaja művei régóta kaphatóak magyarul, a Kreml közelében halálos merénylet áldozatául esett Borisz Nyemcov nevének emléke már fakul, de Alekszej Navalnij és az alsóneműjébe novicsokot csempésző GRU-ügynökök története Netflix-bestseller. A mai orosz vezetést elemző írások, dokfilmek és videók száma rengeteg, lassan önálló műfaj lesz a Putyin-noir. Most a Pussy Riot femino-anarchista punkegyüttes tagjai történetének magyarul megjelent köteteiből epizódozunk. A cikk második része következik.
Aljohina könyve még 2019-ben jelent meg a Cser Kiadónál (szerkesztette: Cser Judit, fordította: Mátravölgyi Tímea és Vincze Ádám), rövidre fogott, de tanulságos, szinte dosztojevszkiji narratíva, a Megváltó Krisztus Katedrálisban protesztelő lány börtönnaplója a Gulág-irodalmat idézi. Kigyúrt vagyok Gulág-témában. Gyerek voltam még, mikor a Szolzsenyicin körüli balhék megkezdődtek a Szovjetunióban, a felnőttek beszéltek róla, engem is kezdett érdekelni. A Modern Könyvtár az Iván Gyenyiszovics egy napját még az „olvadás” hruscsovi időszakában megjelentette magyarul, melyet előzőleg a magyar kultúrsajtóban „legendás” epitethon ornansszal ékített hruscsovista Novij Mir hozott le folytatásokban. Elolvastam. Aztán egy, még a negyvenes évek második felében magyarul megjelent Tíz év a vörös pokolban c. regényes memoárt egy Karl Albrecht nevű német kommunista tollából, majd egy hasonló, címlapján a Cseka országában hangzatos hangsort viselő könyvet. Jött később persze Orwell és Koestler és mindenekelőtt Varlam Salamov Kolimai történetei. Hüledeztem Kovács Ákos és Sztrés Erzsébet Tetovált Sztálin c. munkáján, mely a szovjet börtöntetkók világának bemutatásával nyit ablakot a létezés egy egészen különleges formájára és annak vizuáljára. Örökidős kedvenceim egyike Danilo Kištől a Borisz Davidovics síremléke, évente, kétévente újraolvasom. Ám 1989 után igazából nem volt aktív része a gondolkodásomnak, hogy ebben az életben még kortárs Gulág-könyvet olvashatok. Aljohina könyve pedig az, könnyű kezű mikrotörténetekké tördelt punkgolgota, ami a 45 másodperces szekuláris-aufklärista akció büntetése volt, két év Permben, aztán Mordvinföldön, női büntetőtelepen. Aljohina könyve közvetlen kapcsolatot alakít ki az olvasóval, kikacsint, kikérdez:
„Azt hiszitek, remek dolog meztelenül állni egy rakás zsaru előtt?”
Mása Aljohina rendszeres tárgya a szaknyelven „testüregi motozásnak” nevezett tevékenységnek. „Az ilyesfajta motozás odakinn nőgyógyászati vizsgálat néven fut. Januárban négy ilyen vizsgálaton vettem részt egy héten belül, méghozzá mindenféle orvosi műszer és vizsgálóasztal nélkül. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez egyszerű bosszú volt: fájdalommal fizetek, amiért egy [kicsempészett] újságcikkemben részletesen is beszámoltam a büntetőtábor kilátástalan mindennapjairól.” Az 1989-ben született lány elsődleges referenciája a Kortárs Események Krónikája (Хроника текущих событий) – a legrégebbi orosz politikai szamizdat (magánkiadás), mely már az 1966-os Danyiel-Szinyavszkij-perről is tudósított –, ez a Bibliája és Salamov az istene. Mert van valami nagyon durván szimbolikus abban, hogy Aljohina Salamov Kolimai történeteit olvasta az előzetesben. De már a letartóztatás előtt is csuda dolgok történtek velük: a három üldözött (Aljohina, Szamucevics, Tolokonnyikova) interjú ad videóhívás keretében egy moszkvai Starbucks vécéjéből, mikor már az alkalmazottak is dörömbölnek az ajtón, mert
otthonról ne internetezzen, akinek nyomában az FSZB.
A csuda dolgok csuda mondatokban fogalmazódtak: „keresztényként a menny és a pokol fogalma legalább olyan kézzelfogható, mint a moszkvai metró”; „hányunk a férfihiszti világától” és „szűz mária űzd el putyint”, valamint „egyre erősebb bennünk a késztetés, hogy tegyünk valamit a nyomorult, kibaszott rendszer ellen”. „Oroszországban nincsenek női papok. Helyettük itt van a Pussy Riot.” „A bűn negyven másodpercét” megszenvedik, elfogják őket, pedig betartották a szabályt, hogy húzd le a SIM-kártyát a klotyón, ha egy moszkvai Starbucks vécéjéből adsz interjút a CNN-nek vagy az Al-Jazeerának. A bíróság színjáték, „sírni tilos”, de a dolog azért kemény, és szemben Szolzsenyicinnel Aljohina zápádnyik (nyugatos): a jogrendszerben bízik, nem a megváltó Krisztusban. Csomagol, hogy menjen a hidegbe, „mennyire egyszerű az egész életünket beleszuszakolni egy szatyorba”, autozakkal (rabszállítóval) hozzák-viszik, „máglyára a boszorkányokkal”, üvölt a tömeg, de szolidaritási tünti is van, balaklavás tüntetőnőkkel. Forradalma igazi hősköltemény, csudaszavak veteményeskertje: punciforradalom és pusztulatorgia, lázadósuli és vamzerkurva, de nem épp orosz szerző, Maxim Gorkij mondotta, hogy a „börtön a forradalmár egyeteme”?
„Az első éhségsztrájk hasonlít az első szerelemhez.”
Kszényija Ivanovna a „gárdedam”, ahogy hívja a közvetlen részlegparancsnokot – „süt a belőle áradó gyűlölet. Hórihorgas nő, terepmintás egyenruhája feszül a seggén. Ezzel a seggel egész jó kis mellékest szedhetne össze, ha sztriptíztáncosnőnek állna.” Kszényija Ivanovna zsarol és fenyeget. Meghosszabbított börtönbüntetés a hatóság tekintélyének aláásásáért? Magánzárka, mert a leszbikusokat elkülöníti a homofób orosz börtönszabályzat? Ettől még Mása Aljohina beperli a börtönhatóságokat embertelen bánásmódért és nyer. „Győztünk. A büntetőtelep történelmében először. Ott, ahol korábban még senki nem vetemedett arra, hogy bíróság elé citálja az őröket, és ahol még csak gondolni sem mert senki az elítéltek jogaira.” Tágan szólva: büntetők a büntetőpadon; megvont bónusz, elhalasztott előléptetés a smasszereknek. Cellájában a Down with the Polizei! c. slágert dalolja. (Jiddis-anarchista zeneszám száz év előttről, angol átiratban: „In ale gasn/ Hey, hey daloy politsey”.) Mondatok, amiket Gogol is megirigyelhet: „Az análisürülék szemantikai aurával rendelkező, obszcén »szar«, illetve a »szent« lexémák kombinálása a »szent szar« kifejezés ismételgetésében csak fokozza a hatást”. A gárdedám-kihallgatótiszt „elvörösödik, mikor a templomban tartott céges bulikról kezdek mesélni neki”, de „fél év rendszeres találkozás után összetegeződünk a bűn vörhenyes üldözőjével”. Pedig beperelte a büntetőtelepet a szovjet politikai pszichiátriai módszerek használatáért (is): „Szavakkal leírhatatlan, mi tükröződik olyasvalaki szemében, akit telepumpáltak Aminazinnal. Olyan mintha a könnyei belefagytak volna a tekintetébe.” Kis győzelmek, de győzelmek. „Nem húzom szét a farpofáimat parancsra – ez az én győzelmem. Kábé, mintha szabadon lennél és megnyernél egy sakkversenyt, vagy újra dínók járnának a Karib-tenger fenekén.”
Az öngyilkosság, akár az éhségsztrájk, rendkívüli esemény a büntetőtelepen:
„Az őrünk négy celláért felel. Rendszeresen be-bekandikál a kémlelőnyíláson. Újabban még gyakrabban néz ránk: talán azért, mert azt hiszi, mivel írok, az öngyilkosságot fontolgatom.” Védik az elítélteket, a vízforraló igen, de a merülőforraló nem tiltott a böriben, „komolyan kíváncsi lennék, vajon mire számítottak? Mondjuk felugrunk az asztalra, elvisítjuk párszor, hogy Isten!, átbaszás a neved!, majd mindenkit kinyírunk a merülőforralónkkal?”. A bebukottak zöme gyilkos nő, „akik megölték a férjüket vagy élettársukat, mert megunták, hogy éveken keresztül gyepálják őket”, akik nem fogadták el a macsó 3K-t – Kinder, Küche, Kirche –, ám az őrök elterjesztik, hogy Aljohina pornófilmekben szerepelt, amitől kissé más szemmel néznek rá. A börtönszabályzat szerint a leszbikus kapcsolatot folytató elítéltek magánzárkába zárhatóak, és Aljohina leszbikus. „Vödörből öntöd a pinádra a vizet, és volt, akit azért tettek magánzárkába, mert egy asztalnál evett velem”, Léna az, aki nem fél hozzá szólni, nagy szeme van, leginkább egy anime-karakterre emlékeztet, a Limonov-féle párt tagja, limonka, hívő keresztény, de szálka ő is a börtönigazgatóság szemében arroganciája és rikácsoló hangja miatt. (Eduard Limonov a nyolcvanas években New Yorkban élt, könyve a Memoir of a Russian Punk, később visszatért, megkísértették a pánszláv gondolatok; a lengyel-brit Pawel Pawlikowski a boszniai háborúról forgatott Serbian Epic c. filmjében van egy jelenet, ahol a boszniai szerb őrültpszichiáter és nacionállíder Radovan Karadžić biztatására egy nehézgéppuskával megsoroz egy szarajevói lakótelepet az Igman-hegyről, arcán idült mosollyal.)
„Okoska” – így szólítja egy smasszer, miután az újabb bíróság neki ad igazat a büntetőtelep ellen indított perében, és két hónappal a kétéves büntetés letöltése előtt Putyin amnesztiát ad neki és Nadja Tolokonnyikovának, de ez még akkor volt, mikor még érdekelte Putyint a Nyugat. Kezdődött a szocsi téli olimpia, a Nyugaton sajtóval rendelkező politikai elítéltek közül néhány ekkor szabadult, mint a Pussy Riot, akiknek előre eltervezett ugrabugrálása állt szemben a Felvilágosodás posztkomcsi tagadásával, de hát – mint Aljohina mondja –, Oroszország kisebb-nagyobb kihagyásokkal mindig Rettegett Iván birodalma volt-van-lesz: barbár és brutális.
Szabadulásuk után Mása és Nadja Amerikába utaztak, New Yorkban igazi sztárok lettek:
szerepeltek a The Colbert Reportban és találkoztak Samatha Power amerikai ENSZ-nagykövettel, Madonna mutatta be őket egy nagy Amnesty International-koncerten a Barclays Centerben – „a kedvemért Madonna felhúzza a pólóját a tévében” – és meghívta őket a The New York Times szerkesztőségi ülésre. „Csak annyi a bűnük, hogy fiatalok, arrogánsak és gyönyörűek” – mondotta róluk Patti Smith, a New York-i punk nagyasszonya. „¡No Pasáran! A szabadság nem létezik, ha nem küzdesz meg érte minden áldott nap. Én pedig egy autóban ülök, ami gyorsít, egyre gyorsít” – zárja könyvét Mása Aljohina, nem minden tanulság nélkül.
