Brno (1929) és Párizs (2023) között Prága lehetett az alapélménye Milan Kundera cseh-francia írónak, akinek életműve a napokban lezárult. Közismert, mennyire kerülte és helytelenítette az életrajz hozzákapcsolását a művekhez, és mennyire védte magánélete szigorúan megszabott határait. Bár 

1985-től kezdve következetesen megtagadott minden interjút

a médiáról alkotott rossz véleménye miatt, azért sokat lehet tudni gyermekkoráról, családjáról, politikai és irodalmi pályafutásáról. És elég sokat elárult korábbi nyilatkozataiban filozófiai nézeteiről és esztétikai hitvallásáról is. Így tudjuk, hogy Brnóban született, egyke volt, és 

zongorista-zenetudós apja révén a kezdetektől fogva benne élt a zenében,

még ha ő maga elég korán abba is hagyta a gyakorlati muzsikálást. Janáček és Bartók műveit éppen úgy ismerte és szerette, mint a bécsi klasszikusokat, köztük elsősorban Beethovent. Amikor némi kitérők után beiratkozott a prágai Károly Egyetemre, a zenetudomány, az irodalom, a filmművészet és az esztétika iránti érdeklődése vezette a szakválasztásban. Ennek a négy tudományágnak a művelésébe is belefogott, de valamiért éppen a zenetudományban nem mélyedt el alaposabban.

Az egyetemi évek után (1952-től) újságíró lett, világirodalmat és dramaturgiát tanított a Prágai Film- és Előadóművészeti Akadémián, és három verseskötettel (1953, ’55, ’57), illetve drámaírással (A kulcstulajdonosok, 1962) kezdte írói pályafutását. Lelkes baloldali gondolkodású ifjúként 

belépett a kommunista pártba (1948), ahonnan két év múlva kizárták a sztálini személyi kultusz elleni fellépése miatt.

1956-ban lépett újra vissza, ami magyar szemmel legalábbis furcsának tűnik. Az 1968-as prágai tavaszban játszott jelentős szerepe miatt újra kizárták, egyúttal elvesztette állását, és műveit sem adathatta ki. Habár, mint arra utaltunk, az 1956-os magyar események nem rázták meg tragikus erővel, a Prágai Tavasz orosz parancsra végrehajtott, baráti segítségnyújtása kellett ahhoz, hogy szakítson illúzióival. Francia élete (1975-2023), amely a prágai „bársonyos forradalom” után bársonyos száműzetés lett, másfelé terelte az érdeklődését, és az individualizmus felé fordult: politikai cselekvés helyett a filozófiát és az irodalmat művelte.

A világirodalomba már első regényével, a Tréfával (1965) robbant be: 

saját hazájában és nálunk is betiltották a könyvet, bár nem zúzták be.

Magyarországon a berlini fal leomlását némileg megelőzve, 1988-ban bukkant fel egyszerre csak a raktárak mélyéről a regény magyar fordítása (Rubin Péter munkája, Európa, 1968), és hatalmas sikert aratva gyorsan el is fogyott. A történet alapvetően egy viccesnek szánt képeslap miatt indított bosszúhadjárat. Főhőse, Ludvík Jahn egy szűkszavú anzixot küld pártiskolai továbbképzésen részt vevő barátnőjének, de mintegy ösztönösen megenged magának egy-két szemtelen, provokatív kijelentést: „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságától bűzlik. Éljen Trockij! Ludvík.” A „tréfásan kiforgatott” marxi mondás és Trockij veszedelmes emlékének felidézése hatalmas vihart kavar, és tönkreteszi a fiatalember pályáját. Ezzel a történettel Kundera a létező szocializmus visszásságainak és bűneinek mélyreható kritikáját alkotta meg. A kritika pedig megragadta az olvasókat, miközben felbőszítette a kultúrpolitikusokat.

A siker és a népszerűség végigkísérte Kunderát egész pályáján: vele kapcsolatban a leggyakrabban emlegetett tény, hogy a kortárs világirodalom egyik legolvasottabb szerzője, akinek az írásait nyolcvan nyelvre fordították le. Kétségtelen, hogy Hrabal mellett ő a legismertebb és legnépszerűbb cseh szerző a két világháború utáni irodalomban, de ez önmagában még nem értékítélet, és sokféle jelentést hordoz. Kérdés továbbá, hogy a szövegeiből készült fordítások és filmek mennyiben hamisították meg az eredeti műveket. A befogadásesztétika szellemében el kell fogadni, hogy a szerző nem egyedüli ura és értelmezője a műveinek, akár Joyce, Flaubert vagy Homérosz alkotásairól legyen is szó, és lehet ez ellen a könyörtelen törvény ellen harcolni, ahogy Kundera tette, de ez – az író egyik példaképének, Cervantesnek a metaforáját kölcsönvéve – többnyire szélmalomharc.

A prózaíróként ismert és elismert Kundera költőként kezdte karrierjét, amihez hozzá kell tenni, hogy később sem került ki a színpad vonzásköréből. Egyik legnagyobb sikerét Diderot Mindenmindegy Jakabjának igen eredeti színdarabvariációjával aratta,[1] de igazi műfaja kétségkívül a regény volt. Filozófiai ihletésű prózai művei[2] közül a legismertebb talán az 1982-ben kiadott A lét elviselhetetlen könnyűsége, amely nagyszerűen összegzi az életről, a szerelemről (a nőkről), a történelemről, egyszóval a lét legnagyobb kérdéseiről vallott vélekedéseit. Ebben a művében

központi szerepet kapott az író egyik visszatérő főtémája, a véletlen,

amely szerinte a létezés fundamentuma: „Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk.” Nemcsak a reflexió számára fontosak szerinte a meglepő fordulatok, hanem érzelmileg, erotikusan is meghatározóak: „Nem a szükségszerűség, hanem a véletlen van teli varázzsal. Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az első pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak Assisi Szent Ferenc vállánál.” [3]

Nagy kérdés, hogy a nyelvváltás – hiszen 1993-tól, csaknem húszévnyi francia földön való tartózkodás után kizárólag franciául írt – a véletlen művének tekinthető-e. Kétségtelen, hogy a francia nyelv és általában a fordítások nyitották fel munkásságára a világ szemét, és Franciaország nemcsak Becsületrenddel tüntette ki, hanem még életében klasszikussá avatta a remekírók sorozatában való megjelentetésével.[4] Idegen nyelven írni és remekműveket alkotni nem megy ritkaságszámba a világirodalomban, és nemcsak azokra a korokra, amikor a latin, vagy később a francia, napjainkban pedig az angol a közvetítő és írásra is gyakran használt nyelv. Számos olyan példát tudunk idézni, ahol a modern korban valaki nem az anyanyelvén lett valaki világhírű alkotó, sőt több nyelven művelte az irodalmat. A legjobb példa erre talán Elias Canetti (1905-1994), de hivatkozhatunk még sok más többnyelvű alkotóra, mint Beckett, Julien Green, vagy a frankofónia sok, arab származású írója, akik mind egy választott vagy kényszerűségből elfogadott nyelven írtak remekműveket. A nyelvi odüsszeia egyik világbajnoka bizonyára a spanyol zsidó származású, bolgár és brit állampolgárságú Canetti, aki előbb bolgárul tanult meg, de mellette elsajátította szülei anyanyelvét, a kasztíliai spanyolt (a ladinót) is, mielőtt angol és német nyelvre áttérve végül német íróként kapta meg a Nobel-díjat 1981-ben.

Minden soknyelvű író története egyedi, Kunderáé is, de nem biztos, hogy választását a véletlen szülte… Elég arra a mélységes affinitásra gondolni, amelyet a francia irodalom több jeles szerzője iránt tapasztalunk nála: Rabelais, Diderot, és egy kevésbé ismert, de ragyogó szerző, Vivant Denon[5] igazi irodalmi rokonai. Igaz, hogy az 1972-ben Csehszlovákiában írt Búcsúkeringő című, cseh nyelven írt regényét tartotta kedvenc könyvének, de sok szálon kötődött az európai irodalom sok kiválóságához, mint amilyenek például Hermann Broch, Kafka, Gombrowicz, élete fordulatai (vagy véletlenjei?) ugyanakkor a francia kultúrában nyújtottak neki második otthont.

Cseh és francia íróként egyaránt a paradoxonok kedvelője volt, és komoly filozófiai megalapozottsággal alakította ki világképét:

Platón,[6] Parmenidész[7] az egész ókori görög bölcselet, Heidegger vagy Nietzsche (elsősorban az „örök visszatérés” tétele és történelemvíziója) volt rá nagy hatással, hogy csak a legjelentősebbeket idézzük. A már idézett „Lét”-regényben sok helyen variálja ezt a témát, amely egyben világossá teszi a mű megragadó, de talányos címét is: „Amennyiben a legsúlyosabb teher az örök visszatérés, ennek hátterében az életünk csodálatosan könnyűnek mutatkozhat. De vajon a nehéz valóban szörnyű, a könnyű pedig valóban csodálatos? A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket. (…) Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb. Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük sincs.” A lét elviselhetetlen könnyűségének tudatában kevésbé tűnik meghökkentőnek a történelemről vallott véleménye, miszerint például „Az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent: a guillotine-t is.”

Az esszé műfaját is magas fokon művelte,[8] hogy meghatározza a regény műfajának és fejlődésének általános szabályait, de megállapításai talán leginkább saját módszereire és szövegeire érvényesek. Regényeit és egész életművét lehetetlen megérteni a zene iránti vonzalma és írásainak zeneisége, ritmusa felismerése nélkül. A szigorúan megszerkesztett regén-egészek, a sokszólamú hangszerelés mindet jellemzi, és összecseng azzal a képességével, hogy

még a prózát, a köznapi beszédet is le tudta kottázni,[9]

 megállapítva a hangnemet, a hangközöket és a ritmust. Sok témáját lenne még érdemes érinteni (pl. az erotika, a trágárság, stílus kérdésköreit), de ezek között a legfontosabb mindenképpen az irónia, a diszkrét humor, amely legtöbb írását áthatja. Kundera nyilvánvalóan nagyszabású cseh hagyomány folytatója, bár az ő iróniája alapvetően más, mint Hašek vagy Čapek kétségbeesett, a túlélés létformáját megteremtő, majdhogynem tragikus humora. Világképét és regényírói módszerét meghatározza a humanista távolságtartás és tartózkodás. Még magával az iróniával szemben is távolságtartó: „Az irónia bosszantó. Nem azért, mert csúfolódik vagy támad, hanem azért, mert leleplezve a világ többértelműségét, megfosztja az embert a bizonyosságtól.”[10] (Hatvanöt szó) Ugyanott azt is kijelenti, hogy az irónia minden jó regény lényegéhez tartozik, külön törekvés nélkül szerves része, és ennél fogva az ilyen művek valamennyire rejtvényt jelentenek a Tisztelt Olvasónak.

Kundera távozása fájdalmas vesztesége az európai irodalomnak, de könyvei velünk maradnak, és továbbra is talányokkal, paradoxonokkal és megválaszolhatatlan kérdésekkel szembesítenek, amelyek megértéséhez iróniája átélése nélkül nincs esélyünk.

*

Jegyzetek:

[1] Francia nyelvű pesti vendégjátékokon is lehetett látni a darabot, előbb 1990-ben az Egyetemi Színpadon, majd 1993-ban a Katona József Színházban)

[2] Rendkívüli termékenységére jellemző, hogy tizenegy regény (ebből az utolsó négyet franciául írta), három verseskötet, négy dráma (a Diderot-adaptációval együtt) és nyolc esszégyűjtemény jelent meg tőle. Ezek gyakorlatilag mind megvannak magyar fordításban, némelyik több kiadásban is.

[3] A Lét elviselhetetlen könnyűségéből vett idézetek Körtvélyessy Klára fordításai.

[4] Gallimard, Bibliothèque de la Pléiade1, 2 kötet, 2011, francia fordításban. (Bőv. újrakiadás: 1917.)

[5] Ld. Lassúság c. franciául írt regényét (1995), amely Vivant Denon egy bravúros szövege köré van felépítve.

[6] „A szerelem önmagunk elvesztett felének a sóvárgása.”

[7]  „Parmenidesszel ellentétben Beethoven számára a súly nyilvánvalóan valami pozitívum volt. "Der Schwer gefasste Entschluss”, egy súlyos döntés, együtt jár a Destiny hangjával („es muss sein”); a súly, a szükséglet és az érték három, egymással összekapcsolt fogalom: csak a szükségesnek van súlya; csak annak van súlya, oké.”

[8] Elsősorban A regény művészete című kötetében (1986), de más írásaiban is.

[9] Szépen illusztrálja ezt a Hatvanöt szó egyik szócikkében (Könyv), ahol ironikus hangsúlyokkal mutatja be az önimádó szerzők szóhasználatát, hangjegyekkel lekottázva.

[10] Réz Pál fordítása