Etűd három pisztolyra (Nicholas Mathieu: Rose Royal – Wagner bíró)
Fotó: Moly
Etűd három pisztolyra (Nicholas Mathieu: Rose Royal – Wagner bíró)

A Goncourt-díjas Nicolas Mathieu a kortárs francia irodalom 19. századi realistákat megidéző, kiemelkedő alakja, aki ezúttal bűnregényben (is) utazik: egyik főszereplője egy 650 eurós, .38-as, öt töltényes, „szinte természetfölöttien szép" revolver. De kinek a kezében dördül el? Kaló Krisztina kritikája.

Az 1978-ban született Nicolas Mathieu éppen tíz éve robbant be a francia irodalmi köztudatba első regényével. Az Aux animaux la guerre két év alatt négy (kisebb-nagyobb) díjat gyűjtött be,[1] a regény alapján készült hatrészes televíziós sorozat pedig tovább növelte a szerző népszerűségét. Az igazi sikert azonban a második regénye, a 2018-ban megjelent Leurs enfants après eux hozta meg (magyarul Gyermekeik is utánuk, fordította Király Katalin), amely elnyerte Franciaország legrangosabb irodalmi elismerését és három másik díjat is.[2]

A Goncourt-díj természetes velejárója a reflektorfény, a könyvesbolti kiemelt marketing és az egymást követő fordítások – először a nagy világnyelvekre, majd kisebb nyelvekre is. Ilyen nemzetközi (el)ismertség után méltán várta a magyar olvasóközönség is Mathieu következő írását, amely végül egy amolyan „kettő az egyben” kötet lett. Magyarul idén márciusban, Király Katalin fordításában jelent meg az egy kötetbe fűzött két kisregény Rose Royal/Wagner bíró címmel (Rose Royal suivi de La Retraite du juge Wagner, 2020). Ezek tulajdonképpen nem teljesen új írások. A Rose Royal már megjelent önállóan 2019-ben, a Wagner bíró pedig egy 2015-ben írt, Paris-Colmar című rövid detektívtörténet újragondolt, javított változata.

Amilyen erőteljes társadalmi képet mutat a Goncourt-díjas nagyregény, olyan jellemző társadalmi pillanatképeket vetít elénk a két rövidebb írás. 

Ugyanazt az éleslátást fedezhetjük fel bennük, mint amilyennel a nagy 19. századi francia írók írták le koruk társadalmát; azt a fajta realizmust, amely a társadalmi viszonyokat, a feszültségeket és az egyének mindennapi küzdelmeit helyezi a középpontba.

A két kisregény számos ponton kapcsolódik egymáshoz. Főhőseik végtelenül magányosak, majd vesztüket éppen az okozza, amire a legjobban vágynak. Rose el sem tudja képzelni, mi lehet kilátástalanabb az egyedüllétnél, míg bele nem bonyolódik egy birtokló párkapcsolatba. A nyugdíjazott Wagner bíró pedig azt nem tudja elhinni, hogy van rosszabb a munka nélkül, céltalanul, lustán töltött napoknál. Bár mindkét főszereplő fenyegetettségben él, egyikük sem veszi észre, ahogyan lassan – vagy éppen egyik pillanatról a másikra – valóban veszélybe kerül az életük. További közös elem – ahogyan erre Király Katalin utószava külön felhívja a figyelmet – a tárgyiasított erőszak: a revolverek.

A Rose Royal feszes, erőteljes narratíva, amely 

a magány, az öregedés, a szabadság, a párkapcsolati feszültségek, a boldogságkeresés, a frusztráció és az abból fakadó erőszak témáit járja körül.

A negyvenes évei végén járó, elvált, egyedül élő Rose életének két és fél évét követhetjük két „Royal” között. Az első a kedvenc kocsmája, ahová munka után (vezető titkárnő egy könyvelőirodában) tér be egy-egy italra. Ez a kis bár jelenti számára a biztonságot, a megszokottságot és az alkoholnak, illetve a hetente kétszer szintén megjelenő barátnőjének köszönhetően a kellemes, csajos lazulást. A másik helyszín az Hôtel Royal d’Évian, ahová Rose a történet végén kerül, ennek éppen ellenkezője: ötcsillagos, puccos szálloda, tele luxusautóval érkező előkelő vendéggel, amely megrémiszti Rose-t. Nem tudja, hogyan viselkedjen, mik az elvárt udvariassági szabályok, így a felkínált kényelem ellenére feszeng, ami egyúttal gondolkodásra készteti: mit keres ott? És mit keres egyáltalán ebben a megszokásokra épülő, kizárólag kényelmet jelentő kapcsolatban?

A két Royal helyszín között a narrátor Rose múltjának foszlányait is elénk tárja: dühöngő, erőszakos apja, gyakran erőszakba torkolló kamaszkori kapcsolatai, számos szerelmi csalódás, válás, két felnőtt gyereke és temérdek egyéjszakás kaland szerepel az egyébként független, önálló, az öregedésbe lassan beletörődő, de azért még biztonsággal és kényelemmel kecsegtető párkapcsolatban reménykedő nő palettáján. Legutóbbi zűrös párkapcsolata után úgy dönt, hogy beszerez magának egy revolvert, amely a Royal kocsmában paradox módon jó célt szolgál, amikor egy elgázolt kutya kilátástalan szenvedésének kell véget vetni. Így ismerkedik meg váratlanul a kutya gazdájával, Luc-kel, a jó kiállású, jól szituált, kicsit simlis ingatlanügynökkel, akit Rose több találkozás után is elfogadható partnernek talál. Mathieu nagy érzékenységgel ábrázolja Rose lelkivilágát, az irányítás iránti igényét és az elhagyatottságtól való félelmét: szinte észrevétlenül sodródik bele a kapcsolatba, ahol Luc passzív-agresszív módon irányít – Rose feladja addigi munkáját, Luc-höz költözik, neki kezd dolgozni, és ezzel „önként” lemond a szabadságáról, a függetlenségéről és önmagáról. Van azonban valami, ami kezdettől fogva nem működik közöttük: a szex. Emiatt kettejük kapcsolata olyan bizonytalan egyensúly, amely bármelyik pillanatban felborulhat. Nyilvánvaló, hogy az a kevés, amit a hallgatag Luc múltjáról megtudunk, nagyban hozzájárul a frusztrációjához: húsz év házasság után a felesége lelépett a legjobb haverjával, ráadásul a problémás húga is állandóan őt nyaggatja. Ebben a történetben 

az olvasó végig azt várja feszülten, kinek a kezében dördül majd el a 650 eurós, .38-as, öt töltényes, „szinte természetfölöttien szép, ezüstös és fekete, tömzsi, ugyanakkor rendkívül szilárd” kis revolver.

Mathieu szűkszavú, metsző stílust használ, kiválóan ért a feszült, fullasztó légkör megteremtéséhez, ahol a szereplők közötti minden interakció tele van célzással és rejtett veszéllyel. A regény az erőszak banalitását is elénk tárja: azt, ahogyan az beszivároghat a mindennapi életbe.

A Wagner bíró szintén a bűnügyi kisregények hagyományába illeszkedik. A főhős, a karácsonyeste is magányosan bóklászó bíró zsebében szintén ott lapul egy maroklőfegyver, amelyet nyugdíjazásakor hivatalból kapott önvédelmi célra. Bírói pályafutása során az igazságot szolgálta, a békés polgárokat védte, és amikor börtönbe juttatott egy bűnözőt, aki a későbbiekben ott meg is halt, magára haragította a korzikai maffiát. 

Halálos fenyegetések sorát kapta, de nyugdíjasként már nem biztosítanak neki személyi védelmet, csak ezt a fegyvert.

Tűnődő pillanataiban gyakorta elképzeli a leszámolást, de aztán megfeledkezik róla. Figyelmét eltereli egy banális utcai rablás, melynek során két kamasz megszabadítja a pénzétől és önvédelmi fegyverétől – a kevéske pénz nem érdekli, de a fegyverét szeretné visszaszerezni. Némileg felpezsdül az élete a kis magánnyomozástól, melynek során eljut egy Johann nevű, tizenhat év körüli sráchoz, akit jobban megismerve szinte feladatának érez jó útra téríteni. A fiú azonban másodjára is ellopja tőle a szóban forgó revolvert. Egy harmadik revolverből összesen hat lövés dördül el, amelyekre senki nem reagál a házból. „Hol vannak az emberek? Hogy lehet valaki ennyire egyedül?” (127) Mindeközben Johann újdonsült barátnőjének henceg a bírótól fondorlatosan megszerzett revolverrel.

Olvasóként úgy szembesülünk a társadalom árnyalakjaival, a bűnözéssel és az erőszakkal, ahogy Wagner bíró tette egész pályafutása során. A cselekmény feszült, az ellopott, visszaszerzett, majd ismét gazdát cserélő revolver útján keresztül bonyolódik. Mathieu flashbackek segítségével fokozatosan tárja fel a szereplők egzisztenciális és morális problémáit, az egykori bűnügy részleteit, miközben Wagner bírónak a fiatal fiúval kialakult „jó szomszédi” kapcsolatát is beleszövi. Ezzel az elbeszélői eszközzel Mathieu eléri, hogy az olvasó könnyen tud azonosulni a bíró gondolataival és érzelmeivel, jobban megérti motivációit, és átérzi a letűnt szakmai életéből adódó frusztrációját.

Nicolas Mathieu stílusa a mindkét kisregényben takarékos és éleslátó, minden szót gondosan megválaszt, hogy a lehető legnagyobb érzelmi hatást érje el. A párbeszédek realisztikusak és gyakran tele vannak célzásokkal, amelyekből kiderül, milyen feszültségek húzódnak a szereplők között. A leírások minimalisták, de szuggesztívek, feszült légkört teremtenek, tükrözve a szereplők lelkiállapotát. A nem lineáris elbeszélői struktúrák, a jelen és a múlt közötti oda-vissza mozgással, fokozatosan tárják fel a karakterek összetettségének rétegeit.

Ezek a kisregények megerősítik, hogy szociológiai és pszichológiai realizmusa Mathieu-t az egyik legtehetségesebb francia kortárs íróvá emeli. Kivételes azon képessége, ahogyan meg tudja ragadni az emberi érzelmek árnyalatait és izgalmas, magával ragadó történeteket tud alkotni.

Nicolas Mathieu: Rose Royal/Wagner bíró. Fordította Király Katalin. Budapest, Typotex, 2024. 136 oldal, 3700 forint

*

Jegyzetek:

[1] A „lorraine-i Goncourt”-nak is nevezett Erckmann-Chatrian-díjat (2014), a Prix Transfuge du meilleur espoir Polar-t (2014), a legjobb detektív regénynek járó „Prix Mystère de la critique” díjat (2015), valamint a nemzetközi krimifesztivál, a „Festival du goéland masqué” díját (2015).

[2] Prix Blù Jean-Marc Roberts; Feuille d’or de Nancy, le prix des Médias France Bleu-France 3-L’Est Républicain; Prix Alain Spiess du Deuxième Roman. A regény angol fordítása az Egyesült Államokban szintén díjat nyert (And Their Children After Them, ford. William Rodarmor, Albertine Prize, 2021).

A kritika szerzőjéről
Kaló Krisztina

Az Eszterházy Károly Egyetem Anglisztika és Amerikanisztika Intézetének docense.