Hogy Roberto Bolaño 2003-as korai halála után irodalmi rocksztár lett, azt nem csak a Patti Smith mondja. Épp csak betöltötte az ötvenet, tíz évvel korábban tudta meg végzetes májbetegségét, ez alatt a tíz év alatt teljes életművet hozott létre, akkorát, hogy beszakad alatta az asztal, amit sokan, hasonló tehetségű mások csak 40-50 év alatt teljesítenek, ha egyáltalán. Ez a könyve a nagy könyvek (Vad nyomozók; 2666) előfutára, name dropping és latino káosz némi Vadnyugattal, Így írtok ti és még sok minden jut észbe róla, Szerb Antaltól A világirodalom története – persze parodizálva és dús iróniával –, és természetesen a legfélreesőbb szerzők is. Bolaño – Thomas Pynchonnel szólva – az irodalom talán „legszabadabb gauchója”, a nagy életművet beindító alapkönyv még sincs lefordítva magyarra.
2011 májusában két hónappal voltunk a fukushimai atombaleset után, Tokióban mindenki az esőtől félt, a halakra az árusok ráírták, hogy a Csendes-óceán melyik távoli pontján fogták őket, nehogy azt higgye a kedves vásárló, hogy a közép-honshui nukleárfertőzött vízből jön a sushi. A filmem (Kolorádó Kid) bemutatóján jártam a japán fővárosban, mely megapolisz nem teljesen ismeretlen terep számomra, vagy negyedszázaddal korábban jártam ott először, a kilencvenes évek végén éltem ott, könyvet is írtam a tapasztaltakról (Tokyo Underground); van egyfajta elkötelezettségem a Távol-Kelet „Nyugatjával” kapcsolatban, és a japán kultúra számos eleme lenyűgöz. Az említett könyv megírásához történt resersálás során bukkantam egy történetre, mely máig nem hagy nyugodni, hosszú évek óta szeretném animációs mozgóképen is feldolgozni, a megvalósulás egyre mérséklődő reményével, pedig nagy sztori. (Tagline: „Hogyan fuvarozta néhány japán filmes és egyetemista az öngyilkos merényletek ideáját a Távol-Keletről a Közel-Keletre”.) Nem megyek most bele, a Nihon Sekigun (Japán Vöröshadsereg) történetébe sem, nem csak kereteket feszítene szét, de nem is köthető szorosan az alaptémánkhoz. Legyen annyi elég, hogy az európai filmek fesztiválján nyitófilmként szereplő mozim vetítésére eljött Adachi Masao filmrendező és terrorista is, aki a tagline-ban megfogalmazott kérdés egyik kulcsszereplője. Mikor szerepéről kutattam, nem tudtam beszélni vele, mert akkor épp egy libanoni börtönben ült. Shinjukuban találkoztunk jó évtizeddel később, ez a tokiói rive gauche, egy ír pubban ittunk egy Guinnesst. Óvatosan ismerkedtünk, filmtervet szőttünk, elmondta Carlosszal, a venezuelai Ilyich Ramirez Sanchezzel esett budapesti kalandjait még az ántivilágból. Sújtásos beszélgetésnek éltem meg persze, és még mindig csak a délután közepe volt, elbúcsúztunk a kocsma előtt, és én a közeli Kinokuniya könyvesbolt felé indultam.
A Kinokuniya híres könyvesbolt, a japán újhullám fenegyereke és vezérlő szamurája, Oshima Nagisa szinte egy komplett játékfilmet is szentelt a helyszínnek (Shinjuku dorobō nikki; Egy shinjukui tolvaj naplója, 1969). A könyvesbolt sokemeletes, áruház inkább, az angol nyelvű könyvek emeletén került a kezembe a címben hivatkozott könyv, The Nazi Literature in the Americas. (Angolul többes számot használnak, ha a Rio Grandétól délre eső, ha a spanyol-, és portugálajkú populáció lakta földrészt is beleértik a norteñók az „Amerika” fogalmába.) Bolaño zsengéi után olyan novellafüzér ez, amiről nekem először egy régi kedvenc, Danilo Kiš könyve, a Borisz Davidovics síremléke jutott eszembe, a történelem metafizikainak tekintése, a történelem önjelölt alakítóinak, másod-, harmadvonala képviselőinek perspektívája jelenik meg, ezúttal nem Gulag-témakörben, hanem a szélsőjobbos értelmiség Argentínában és másutt. A leggyakoribb helyszín, Buenos Aires, a földkerekség legnagyobb délolasz városa, olyan, mint Európa, pedig nem, csak majdnem tökéletes szimulákrum. A könyv előképei, amiket maga Bolaño által is megnevezett interjúkban: Marcel Schwob Lés vies imaginaires (Képzelt életek), és Roberto Wilcock La synangoga del iconoclasti (A képrombolók zsinagógája) című könyvei voltak, előbbi szerző az 1890-es évek Párizsában működött, az utóbbi, magát olasz-argentinnak mondó író – aki inkább olaszul írt, mint spanyolul – Pasolini Máté evangéliumában játszotta Kajafást.
A gaucho-író José Hernandez Martin Fierrójaként, legszabadabb gauchójaként csapjunk a lovak közé, nézzük, mi a világállapot ebben a könyvben! Az első képzelt író, Edelmira Thompson del Mendiluce 1894-ben született, 1993-ban halt meg, s mindkét esemény színhelye Buenos Aires volt. 23 évesen egy húsz évvel idősebb, de szuperszónikusan tehetős földbirtokos, Sebastian Mendiluce felesége lett. Utazott a Níluson, élt Párizsban, kiadót és folyóiratot alapított, egy nemzetség főnökasszonya lett, és a nemzetség főnökasszonyának lányát még az 1920-as években csecsszopóként fényképezték hálás szülei Berchtesgadenben, mikoris maga a Führer dédelgette karjaiban. A Mendiluce klán az európai háború után többek között az Argentínai Negyedik Birodalom c. folyóirat kiadásával bíbelődik, ifjú náci költők felfedezésével, a társadalmi igazságtalanság rendszerének teljeskörű kiépítésével és csúcsrajáratásával foglalkozik. Edelmira Thompson del Mendiluce 1948-55 között ismét Európában időzik, a hosszú távollét, nevezhetjük száműzetésnek is, leginkább az Eva Perónnal való összeférhetetlenségének köszönhető. Ha Andrew Lloyd Webber odafigyelt volna, fontos supporting szerepe lehetett volna az Evitában, hiszen koktélpartykon, lovaspóló-mérkőzéseken, keresztelőkön és temetéseken gyakran fényképezték az írónőt az első populista dictador tömegnépszerűségre vergődött felesége mellett. Fia, Juan, bohém szédelgő, az Egoisták c. folyóirat mentora. Juan Mendiluce Thompson denunciálja Cortazárt, Borgesről úgy tartja, hogy „paródiák paródiáit” írja, „a rosszullétig ismételgetve ugyanazon történeteket”, de támadott oly argentin irodalmi nagyságokat is még, mint Bioy Casares, Ernesto Sábato, Mujica Lainez vagy Leopoldo Marechal. Juan Mendiluce Thompson a peronista és a katonai diktatúra kiszolgálója volt, típusa égtájunkon a „kádári kisember”, en bloc egy elég érdektelen létező. Nem úgy húga, Luz. A tehetséges Luz, a bébiként Hitler kezében a Német-Alpokban pompázó Luz, a Lacouture nevű tehetségtelen költővel házasodó Luz. Lacouture csalfa férj volt, csajozgatott, kurvázott, egy bronz Pallasz Athéné-szoborral vágta kupán Luz valószínűleg abban az évben, „mikor Sztálin és Dylan Thomas meghalt” (1953). Tangók Buenos Airesben lett új verseskötetének fantáziagazdag címe, majd 1958-ban összejött egy „lefegyverzően buta” festővel, 1961-ben pedig egy Mauricio Cácares nevű „neo-gaucho” költővel, aki viszont nem tudott ellent állni ifjú múzsái szirénhangjainak. Luz robbant megint, a költőcske lőtt sebekkel került kórházba folyóirat-szerkesztő nőismerősével együtt. Megint Európába vitte Luzt az út és az erény, ekkoriban írta, hogy „szívemben én vagyok az utolsó náci” és mély kapcsolatot épített ki a P2 nevű széljobbos olasz puccsista szabadkőműves páhollyal. 1967-ben egy bimbózó spanyol költőcske társaságában tér vissza Argentínába, és Pedrito, szemben az argentin szerelmekkel, még hűséges is volt. Élete nyugodalmasabbá vált, így rákapott a kokainra. Noha barátai között jelentős részben voltak melegek, maga a szatirizáló homofób lírára összpontosította alkotóerejét. Vidéki rancha művésztábor lett, itt szeretett bele egy fiatal költőnőbe, egy trockista forradalmárlányba. Kapcsolatukat több tényező is akadályozta: a fiatal Claudia nem volt leszbikus, 20+ év volt a korkülönbség, és, ahogy az ifjú költőnő fogalmazott: „én trockista vagyok, te pedig egy fasiszta geci”. A gömbölydedségét egy Alfa Romeo sportkupéval ekvilibrírozó Luz minden éjjel felhívta Claudiát, költészetről beszélgettek, és Luz nagyon ügyelt, hogy Claudia költészetének csapnivalósága ne kerüljön szóba. Egy napon a változó korban és változó hitben dunsztolódó Luz kocsiba vágta magát, és Rosarióba, Claudia lakhelyére hajtatott. 1976 az évszám, Claudia szülei sírva fogadták Luzt: Videla tábornok juntájának valamelyik halálbrigádja az éjjel elragadta Claudiát. (Ebben a korszakban volt általános, hogy forradalmi diákokat és montonero gerillákat magasan szálló helikopterekből dobáltak ki a kivégzőosztagok.) Luz mindent megmozgatott. Az összes hatalmi pozícióban lévő ismerőst, náci havert, halálbrigád-tagot, törleszkedő peronista jópofát; sikertelenül. Nemsokára hír jött: Claudia tetemét egy rosariói szeméttelepen találták meg. Luz ordított, toporzékolt, üvöltött, sportkocsijával egy benzinkútba hajtott; „a robbanás figyelemreméltó volt”.
„Vándor hősök avagy a tükrök törékenysége”, hirdeti az újabb fejezetcím, és a kolumbiai Ignacio Zubietával ismerkedünk, aki lovaspóló kapitány volt Bogotában és szívtipró. Az Európában sokat időző gazdag latinót magába szippantotta a spanyol polgárháború, és a falangista oldalról nem volt neki nehéz eljutni a Waffen SS Azul (spanyolajkú) hadosztályáig; harctéri bátorságért Vaskeresztet kapni, Lettországban sebesülésből felépülni, Moszkva alól Berlinig rugalmasan elszakadni, majd ’45 április 20-án utcai harcban elesni. A puskaporszagú férfibarátság himnikus iskolapéldája Zubieta kapcsolata Jesus Fernández-Gomezzel, aki a kolumbiai Cartagena szülötte volt, Friedrich Schiller magasztalója, az Új Rend kozmogóniája szerzője és ugyancsak Berlinben érte végzete. Egy bordélyban találkoztak. Későbbi verseskötete az Egy amerikai falangista harcos évei Európában című; kritikus követői szerint leírásai Francis Bacon képeire hajazóak a nehéztüzérségi zárótűz következtében csonkolt testek leírásában. A rigai katonai kórház szürkeségében írta mindezt, ahonnan már tejtestvérével, Zubietával és Schiller költészetével a Waffen SS Charlemagne (francia) hadosztályával küzdöttek a végsőkig.
Az újabb fejezet a nácizmus ideológiai előfutárai és az ellen-felvilágosodás nagyjai között sorol fel egy argentin írót (Mateo Aguirre Bengoechea), az „élő enigmát, ki a bukolikus kontempláció és a titáni aktivitás között oszcillál” és egy másik argentin írót (Silvio Salvático [1901-1994], labdarúgó és futurista), aki egyfajta lelki gimnasztikát kínált fel a nemzetnek: végső megoldást az indiánok kiirtására, hogy ne szennyezzék az argentin rasszt, masszív bevándoroltatást Skandináviából, hogy az hosszú távon segítsen megőrizni az „argentin faj” fehér jellegét, mely az őslakosokkal folytatott sajnálatosan promiszkuus kapcsolat eredményeként sötétül, a zsidóvérű lakosok jogainak egészséges korlátok közé szorítását, élethosszani adómentes írói ösztöndíjakat és Dél-Amerika legnagyobb légierejének a felállítását, valamint az Antarktisz gyarmatosítását követelte. Újabb szerző, a brazil Da Souza filozófiai író a Sartre-kritikától jutott a diliházig, míg a legendás kubai Ernesto Pérez Masón, akinek munkásságát Solohovéhoz is hasonították, havannai bordélyoktól Castro börtöneiig bejárta a szovjetizált santaría-gyakorlók szigetét vertikálisan és horizontálisan keresztül-kasul, és minden élethelyzetében Hitlert éltette.
Az elátkozott költők fejezetében van, aki földönkívüli merovingokkal (frank uralkodók nemzetsége, i. sz. 5-8. század) szűri össze a levet, akik 1943-ban látogatást tettek nála egy lenge és könnyed epifánia keretében; van poéta, ki perui-argentin háborút vizionál, amiből persze nem tud kimaradni Uruguay és Paraguay, Ecuador és Bolívia. A világcsavargó költőnők közül a mexikói Irma Carrasco mottója és jelmondata úgy szólt, hogy „a való életnek néha nyugtalanító a rémálmokhoz való hasonlatossága”. 1941-ben a nagynémet Kulturális Minisztérium meghívására Rómában és Görögországban időzik, majd Magyarországon és Romániában. Utóbbi helyen ismerkedik össze Entrescu tábornokkal – vele, és bigjohnholmesi bájaival a bolañói életműkorona, a 2666 lapjain találkozunk megint –, érdekli az ördögűzés, a nagy, északi harcosok legendái és kolumbiai katolikus költők (Zubieta és Fernández-Gómez) kalandjai a messzi és havas szovjet sztyeppén. Egy másik festői szépségű költőhölgy, Daniela de Montecristo is Európában háborúzott, Itáliában német és olasz hírszerzőkkel és tábornokokkal cicázott, ő is szerelmes lett Eugenio Entrescu román tábornokba, akit később saját katonái feszítettek keresztre (ez a motívum a 2666-ban is visszatér), Budapest ostromakor spanyol apácának maszkírozva jut át a szovjet gyűrűn, még a sokat dicsőített várhegyi német-magyar kitörés előtt.
Bariloche, Suiza Argentino, Argentin Svájc, meseszép vidék a Nahuel-huapi tórendszernél, jelentősen németajkú környék; innen menekült el hidroplánnal a „német doktor”, Josef Mengele 1961-ben Eichmann Buenos Aires-i elfogásának hírét véve a jezsuita alapítású Paraguayba, Adolfo Stroessner baráti diktatúrájába. Még 2005-ben is megborzongott az erre látogató, ha nyolcvanas német-argentin férfiakat detektált az utcán, hogy vajon kik is lehetnek ők. (Történelmi paradoxon, hogy Argentína 3,5 milliónyi német lakosságának több, mint fele eredendően volgai-német, akik az I. vh. ötödik hadoszlopsága miatti jogfosztás, illetve a szovjet-orosz polgárháború megpróbáltatásai miatt menekültek a Dél-Atlantikumon túlra. Németország ebben a száz év előtti időszakban nem volt vonzó bevándorlási célpont.) Bolaño is felmutat két echt németet, Franz Zwickau és Willy Schürholz személyében. Zwickau heimatfilmbe illően alpesi lény, dacára, hogy családneve a keletnémet legenda, a biztonságos útfekvésű Trabant származási helyére utal. Schürholz csak 1956-ban született, Chilében, ahol Erich Honecker, a Német Szocialista Egységpárt volt első titkára is töltötte utolsó, nyomorult éveit a Berlini Fal leomlása után. A fikció szerint ő majd csak 2029-ben, az ugandai Kampalában fog meghalni, addig él és alkot: koncentrációs táborok alaprajzait szereti versbe foglalni. Verseng egy másik chilei katonaköltő, Ramírez Hoffman verselésével, valamint Gaspar Hauser néven gyermekkönyveket is ír.
Amerikában norteñók is vannak, az Estados Unidos sokkal jobban beégett a latino pszichébe, mint a globál-Dél az északamerikaiak tudattalanjába. J.M.S. Hill, a kansasi prériken nevelkedett vadnyugati pistolero szerette a náci egyenruhákat, az azokban való pompázást, cowboy- és detektívprózát írt szakmányban, de Trója eleste is érdekelte. Zach Sonderstern, a sikeres sci-fi író kalifornai, a Gunther O’Connell Saga szerzője, és a Negyedik Birodalom miszteriőz vezetőiről dalolt. Jim O’Bannon viszont egy egészséges texasi fiú és a korszellemre érzékeny költő; miután 21 éves kori, szülővárosában magánkiadásban megjelent kötetének dedikált példányait megküldte Ginsbergnek és Ferlinghettinek, Corsónak, Kerouacnak és Burroughs-nak, New Yorkba látogatott, hogy találkozzon a beatnikekkel. Az együtt töltött estéről kevés az információ, de O’Bannon későbbi költészetéből erős homofóbia, antiszemitizmus és náci-szimpátia olvasható ki. A virginiai Harry Sibelius a legkomplexebb és legtöményebb munkát adta ki a keze alól Norman Spinrad és Philip K. Dick nyomán, és egy borgesi fuvallat érintése sem maradt eredmény nélkül. „Alternatív történelem”, mondanánk mai kiokosodottságunkban; a III. Birodalom Olasz-, Spanyol- és a vichy Franciaországgal az oldalán 1941-ben legyőzi Angliát, lenyomják az oroszokat és 1946-ban megtámadják Amerikát, miközben a japán szövetségesek nyugatról támadnak. Washington DC Kansas Citybe menekül, de csak rövidlegesen, mert az amerikai vereség elkerülhetetlen, a japánok megkapják Alaszkát, Kalifornia és Mexikó egy részét, a többi a németeké. Majdnem a Man in the High Castle (Ph. K. Dick) plotja, a címe: Jób valódi fia, és Arnold Toynbee Hitler Európája c. kötetének 1,333 oldalas tükörképe. Stílusa lassú, hömpölygő, a szerző maga hasonította a Háború és békéhez. Húsz oldalakon mutatja be karaktereit, fizikai és morális kihívásaikat, szereplői változatos helyekről kölcsönzött szereplők – Faulkner és Gore Vidal (Myra Breckinridge), Walt Disney Bambija, Capote, Dos Passos karakterei, Highsmith tehetséges Ripley-je, Hammettől Sam Spade, és Scarlett O’Hara és Rhett Butler az Elfújta a szélből –, s ők valamennyien patentül szerepelnek. Sibelius később videojátékokat tervezett, az amerikai polgárháborús helyzet továbbra is vele maradt, mint az az Antietam, Chancerollorsville, Gettysburg és más, hasonló című játékaiban is kitapintható.
Egy science-fiction szerző (Max Mirabelais Haitiból) az extraterresztiális létezőknek német neveket ad, magasak, szőkék, kékszeműek, telephelyeik német nevűek, a kozmosz rendőrei SS-egyenruhában pompáznak, a szerző magáról azt mondja, hogy ő „egy nő férfitestben”, ami kevésbé komplex és szellemes, mint a magyar festőnő, El Kazovszkij szexuális önmeghatározása („női testbe zárt homoszexuális férfi vagyok”), de egynek elmegy. „Mágusok, zsoldosok és más nyomorult alakok”, hirdeti egy következő etap, ezek közül Heredia például a venezuelai dzsungelben felszívódott Waffen SS alakulatról delirál, erőszaktétel és munkahelyi és szexuális szadizmus és incesztus élénkíti művét, az életmunka csúcsa pedig egy rövidéletű „árja nudista” csoport létrehozása volt. Amado Couto brazil szerző (1948-1989) is a halálbrigádok színes, érdekes világából talált az irodalomra, ahol Rubem Fonseca művét óhajtotta meghaladni. Piti versengés ez, ahol szóba kerül az emberrablás és a merénylet a vetélytárs vonatkozásában, úgy látja magát az adott helyzetben, mint óegyiptomi sivatagban hatalmas homokhullámot, mely félkész piramisokat készül elpusztítani. Így írja: „Itt vagyok hát én, egyedül a pirañáimmal, míg munkatársaim autóval bolyonganak éjvégen, a korai órán, mint a Tonton Macoute, mely azért jött, hogy elvigye a gyerekeket”. (A Tonton Macoute Papa Doc és Baby Doc haiti diktátorok rettegett titkosrendőrsége volt.) Aztán, az ottani rendszerváltás után, amikor a kollégák kezdtek eltünedezni, Couto Párizsban, a Hôtel La Grèce egyik szobájában öngyilkosságot követett el, ám legutolsó leheletéig Fonsecával tusakodott.
Korunk fontos problémájára, az újnácizmus és a labdarúgás kapcsolatára világít rá a két fivér, Italo és Argentino Schiaffino életmunkáját tárgyazó, a Csudálatos Schiaffino fiúk c. életrajzi novellapár. Hogy igazi ókonzervatívhoz forduljunk, Margeret Thatcher brit miniszterelnök asszony a nyolcvanas években az Egyesült Királyság előtt három belső problémát látott tornyosulni: az Ír Köztársasági Hadsereg tevékenységét, és a hosszan sztrájkoló szénbányászok mellett az akkoriban elharapózó futballhuliganizmust. Hogy az argentinok egy focista nemzet, az sosem volt titok – csak a hetvenes évekig visszamerészkedően: Ayala és Yazalde, Tarantini és Carnevali, René Housman és Mario Kempes, az istenkezű Maradona és korunk hőse: Lionel Messi; egyet kivéve minden vébén nekik szurkoltam, meglepő is lett volna Bolaño mestertől, ha nem hall oda erre a dalra. Fociköltészet és fociköltők; az idősebb Schiaffino-fiú, Italo nehezen lép ki öccse, a „Dagi” Argentino árnyékából, bár ő kezdett korábban, a buenos airesi Boca Juniors egyik szurker-gengjébe már tizenöt évesen belép, kemény huligánok közé. A böribe került főni után Italo már húszévesen genglíder, 1968 az évszám, verse jelent meg és manifesztót írt; szépszámú követői szerint a Boca Ilíászát írta meg. Az argentin labdarúgás alászállását „zsidó összeesküvésnek”, a „vörös” értelmiség aknamunkájának tekintette, kereste Frau Mendiluce irodalmi nagyasszonyt is terveivel, ám találkozásukra nincs bizonyíték. A Dicsőség ösvényei c. kötete után az Egy elégedetlen drukker emlékei c. könyvvel veselkedett neki a hetvenes évek közepének. 1978 volt a nagy éve, mikor Argentína (csalással) megverte Hollandiát a döntőben, a nemzet nagy futballhuligán bandaként boldogan egyesült. A Videla tábornok, majd Galtieri admirális által vezetett katonai kormányzat (junta) futballhuligán-boldogságát végül a korábban említett Thatcher asszony csáklyázta meg az argentin kezdeményezésű, a Falkland-(Las Malvinas) szigetcsoportért folytatott, és az angolok győzelmével végződő háborúval. Italo Schiaffinót 1982-ben a falklandi brit invázióról szóló rádiótudósítás hallgatása közben érte a váratlan és végzetes szívroham. Öccse, a dagi Argentino nyolc évvel volt nála fiatalabb, 1956-ban született, és csak 2015-ben, Bolaño könyvének megírása után húsz évvel tért meg fivére mellé, Detroitban. Bátyja árnyékában cseperedett, a sudár és jó fizikumú Italo ellentéte volt a kórosan elhízott, mindenki által csak Daginak hívott Argentino. Első kötetkéje 30 epigrammáját A legjobb argentin viccek antológiája címen jelentette meg és a Boca ultráinak ajánlotta. 1973 áprilisában Chile lerohanása c. verseskönyve szinte megelőlegezte a tárgyév őszi katonai puccsot. Drámájában a latin-amerikai futball ötletgazdag színeit féltette – többek között Genet és Grotowski hatása alatt írott – öt felvonáson keresztül a nyugatnémet-holland „totális futballal” szemben; Franz Beckenbauer és Johan Cruyff elleni merényleteket is latolgatott irodalmi munkásságában. (Az egyik felvonás mintegy lazításképpen latin-amerikai nagykövetek és beosztott diplomaták maszturbációs versenyét tárgyazza több kategóriában.) Megnősült, a hetvenes évek közepén részt vett Antonio Lacouture (csak névazonos señora Thompson del Mendiluce költőjével) kapitány halálbrigádjának működésében, konkrétumokra bizonyíték nincs. ’82-ben önkéntesnek jelentkezett a falklandi háborúba, sikertelenség övezte szerepvállalását. Kisvártatva Spanyolországba utazott, az újabb vébé idején, mikor Olaszország elbúcsúztatta Argentínát, s nem sokkal később Argentinót egy barcelonai szállodában tartóztatták le a hatóságok, többek között gyilkossági kísérlet vádjával. Miután a katalán hatóságok kiengedték, hazájába visszatérve gyerektörténetekre adta a fejét, egy Buenos Aires-i kölyökbandát „az Apokalipszis négy gauchójának” nevezett el az egyik művében. A hivatalos argentin irodalmat, a Boeda/Florida dichotómiát ostorozta, Cortazárt, Borgest különösen, a vagányíró Roberto Arlt tehetségét elismerte, de megjegyezte, hogy az „ellenséges táborba” keveredett. A 2002-es japán-koreai világkupa idején írt Egy argentin emlékei c. dolgozata 350 oldalon gengsztereket, autósüldözéseket, ragyogó nőket, megoldatlan gyilkossági ügyeket, gettókalandokat, korrupt politikusokat, megfenyegetett mozisztárokat, voodoo rituálékat és ipari kémkedést, valamint egy olyan bárt tárgyaz, ahol rosszéletű magándetektívek becsületes rendőrökkel találkozgatnak. Könyve az USA chicano lakosainak körében Délnyugaton és a miami kubaiak közt volt népszerű. Ezután Floridában élt és alkotott, majd átköltözött New Orleansba, és 2015-ben egy titkos detroiti kaszinó hátsó udvarában találták meg a tetemét. Felderítetlen gyilkosság áldozata lett.
A náci irodalom Amerikában utolsó fejezete A hírhedett Ramírez Hoffman című. E témát már bő tíz éve ismerheti a magyarul olvasó, hiszen az Estrella distante (Távoli csillag c. „kisregény”, ha létezne ez a műfaj), egy karcsú könyvben dolgozza fel ennek a fejezetnek/nagynovellának a történetét, csak ott Juan Wiedernek hívják Carlos Ramírez Hoffmant. Hoffman egy dél-chilei (Bío-Bío tartomány) költőiskola növendéke, a szemináriumvezető orosz-zsidó trockista szerint tehetségtelen, viszont a kis osztálytárs meseszép ikerlányok igenmód tehetségesek. Hoffman a költészeti életmunka helyett előbb a chilei légierőhöz csatlakozik, az Allende elnököt megdöntő Pinochet-puccs után egy halálbrigádot vezet, se a trockista líratanár, se a szép és tehetséges költőikrek nem ússzák meg. Hoffman latinul írt haikukat repülőgépének kondenzcsíkjával az Antarktisz fölé a magányos égre, pingvinolvasóknak, majd fotózni kezd, titkos kiállítása még a sokat próbált santiagói publikumot is elborzasztja. Évtizedekkel később egy másik chilei költőt keres meg egy chilei nyomozó, már Pinochet bukása után: költészeti formajegyek alapján be tudna-e azonosítani egy álnéven verselő szerzőt, de nem szpojlerezek tovább. A kötetzáró Epilógus szörnyetegeknek c. fejezet olyan iróniájú és terjedelmű bibliografikus lista, melyhez hasonlóan viccest talán csak David Foster Wallace Végtelen tréfájában olvashatni, James Incandenza filmográfiája esetében.
Bolaño életművének értéséhez tudni kell, hogy ez a könyv már nem egy korai zsenge, hanem az első igazán kiforrott mű, regénybe hajló novellafüzér, a később kivirágzó életmű gránittalapzata. E helyről szólítjuk fel a Bolaño-életmű magyar kiadásának jogtulajdonosait, hogy pökjenek az áthallásokra, és azonnal kérjék fel Kutasy Mercédeszt a fordításra! Mert a könyv a Bolaño-fordító hispanista szerint is a későbbi nagy könyvek alfája, a magyar kiadásban úgy tűnik, majd az omegája is lesz egyszer, valamikor. A rejtőzködő természetű nagy észak-amerikai író, Thomas Pynchon szerint pedig „a legszabadabb gauchók is elkurvulnak a végén”, ám Bolaño például nem kurvult el, igaz, időben tudott meghalni.
