Mario Bellatin egyedi írásművészete kéz a kézben jár szokatlan kezdeményezéseivel – mindkettőről írtunk már korábban. Ezek közül is kiemelkedik a 2001-ben alapított, tíz évig működő Írók Dinamikus Iskolája, amelyet a szerző sokkal kevésbé oktatási intézményként, mintsem inspirációként, sőt közös alkotásként értelmez. Erről tanúskodik az oktatók – akik között nem csupán írók, hanem képzőművészek, irodalomkutatók, fordítók, fotósok és pszichológusok is felsorakoztak – rövid beszámolóit és az általuk tartott kurzusok tartalmát felvázoló kötet, amelyhez Bellatin írt előszót. Ezt a krédóként is felfogható szöveget közöljük az alábbiakban.
Az írás tanításának művészete
(Előszó)
Könyveket írok, mellette pedig egy íróiskolát is vezetek. Itt egyetlen dolog tilos: az írás. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy bár a diákokkal – vagy inkább tanítványokkal – számos oktató foglalkozik, soha nem hozhatják be saját kreatív munkájukat a műhelyfoglalkozásokra. Nem vethetik össze egymással az általuk írt szövegeket; ehelyett az a cél, hogy jelenleg is tevékenykedő alkotók segítségével lehetőleg olyan tapasztalatokat gyűjtsenek, amelyek elősegítik az írást. Senkit nem lehet megtanítani írni – ez ennek az íróiskolának az alapelve, és éppen ezért szükséges efféle műhelyeket létrehozni és működtetni.
Ez egy üres iskola, ahol nincs tanterv. Egy olyan hely, ahol nem csupán irodalommal kapcsolatos témákat vizsgálunk, hanem – és kiváltképpen – azokat a módszereket vesszük górcső alá, amelyeket a többi művészeti ág használ az elbeszélések felépítéséhez. Éppen ezért ez a projekt szerintem egy olyan határvonalon helyezkedik el, ahol valamiképp elhomályosul az, amit irodalomként ismerünk; ezen a határvonalon alkot új közeget, amelyben az írás művészeti gyakorlatként értelmezhető. Más szóval két terület összekapcsolásáról van szó, mely által az irodalmi gyakorlat a többi művészeti ágat is irodalommá alakítja. Ennek okán talán arra ösztönzi az írókat, hogy az irodalmiság határán helyezkedjenek el, ezzel pedig arra az alaptételre hívja fel a figyelmet, hogy az írás gyakorlata olyan jelenségeknek és szabályoknak alávetett művészeti ág, amelynek művelése közben a művészeti kísérletezés egy egység része, ugyanakkor ez az egység nem töredezik szét különféle művészeti gyakorlatokra.
Az íróiskolát három fő munkaterületre osztjuk: kompozíció, tartalom és szerkezeti formák. Első körben az irodalmi nyelvezettel kapcsolatos témákat vitatjuk meg. Az írás gyakorlatának olyan konkrét megnyilvánulásaival foglalkozunk, mint a nézőpont, az első személy kezelése, a melléknevek használata vagy mellőzése, illetve olyan módszerek, technikák és alakzatok alkalmazása, amelyek segítségével valamiféle rendszert lehet kialakítani a születendő szövegekben.
A második munkaterület a tartalommal kapcsolatos. Nem egyszerű elmagyarázni a résztvevőknek, hogy a tartalom önmagában nem lényeges, sokkal inkább a tartalom kidolgozásának módszerével kell foglalatoskodni. Nehéz velük megértetni, hogy egy íróiskola úgy is foglalkozhat Faulkner vagy Kafka műveivel, hogy egyáltalán nem az a mérvadó, mit mondunk ezekről a szerzőkről; az viszont alapvető fontosságú, hogy felismerjük, milyen összetevőket, milyen szempontokat érint a műveikre fókuszáló vita. Ilyenkor a szerző vagy a téma csupán ürügy ahhoz, hogy magáról az irodalomról beszélgessünk.
Ami a harmadik munkaterületet illeti, meggyőződésem, hogy szinte lehetetlen az összes elképzelhető szerkezeti formát felsorolni. Mivel úgy tűnik, hogy az irodalomban nem létezik egyetlen követendő, előre megszabott retorikai irány – ha pedig létezne, és követnénk is, rossz irodalom születne –, az elbeszélés művészetében igen lényegesnek bizonyul a többi művészeti ág szerkezeti formáinak tanulmányozása és a bennük megjelenő nézőpontok alkalmazása. Ha úgy vesszük, a szobrászat, a festészet, az építészet, a tánc vagy a fotográfia is tartalmaznak elbeszélő elemeket, ám valamiképp mégis kívül állnak a narráción. Az irodalomban éppen ugyanez történik, még akkor is, ha néhány máig érvényben lévő megállapítás ennek ellentmond; az egyik ilyen, szerintünk mellőzendő állítás éppen az, amely a forma és a tartalom összeegyeztetését tartja az írás egyik alapelvének.
Ez az íróiskola lehetővé teszi, hogy az írásuknak új formát adni kívánó tanítványok elismert alkotókkal találkozhassanak. A műhely résztvevőinek viszont az iskolán kívül kell megírniuk a szövegüket. Létre kell hozniuk saját alkotóközegüket, ahol a gyakorlatba ültetik át a műhelyben tanultakat, vagyis inkább az ott gyűjtött tapasztalatokat. Ez az íróiskola tehát csupán egyfajta motivációként szolgál ahhoz, hogy a tanítványok egyedül is képesek legyenek megkezdeni saját munkájukat. Ezt azzal a célból tesszük, hogy a születendő írás csak és kizárólag az alkotó gyámsága alatt álljon. Az ilyen körülmények között létrejövő alkotásnak sokkal hangsúlyosabban domborodnak majd ki a sajátosságai, ez a módszer pedig hozzásegíti az írókat saját írásművészetük kialakításához, így az irodalom is dinamikussá válik. És éppen az írás dinamikusságának kívánalma az a jellemző, amelynek az előzőleg említett vékony határvonalon kell billegnie, hiszen csakis ott nyilvánulnak meg azok a közös ismertetőjelek, amelyeken a különböző művészeti ágak osztoznak. Ezért ebben a műhelyben mintegy nyolcvan irodalommal vagy más művészettel foglalkozó, elismert alkotó fog hosszú órákat tölteni azzal, hogy megossza tapasztalatait a tanítványaival, akik ezáltal tiltott világokba – például a meghívott alkotók dolgozószobájába – nyernek betekintést, ezáltal pedig felfedezhetik majd azoknak a lehetőségeknek a tárházát, amelyeket saját alkotómunkájuk során kamatoztathatnak.
Az írás művészetét nem lehet, de nem is szabad megtanítani senkinek. Ennek ellenére azt mindenképpen érdemes végiggondolni, mi teszi az írót íróvá. Talán hogy tudatában van annak, amiről ír. Vagy az, hogy képes önmagát olvasni. Hogy felismeri az írásaiban vissza-visszatérő elemeket. Hogy világosan látja, mikor hű a diskurzusból következő szabályokhoz, és mikor ragaszkodik az „így kell csinálni” elvéhez a személyes írás helyett. Mindezt azért tesszük, hogy a tanítványok öntudatra ébredjenek, és a lehető legtisztább, legtárgyilagosabb módon lássák meg saját képességeik határait és azokat a különleges adottságokat, amelyeket majd az írás során tudnak kamatoztatni.
Az íróiskola másik fontos célkitűzése kapcsolatot teremteni a tanítványok és az irodalmi világ különböző szereplői között. Éppen ezért az oktatók között nem csupán fontos alkotók, hanem szerkesztők, irodalomkritikusok és a kulturális szférában dolgozó közalkalmazottak is szerepelnek. Ennek ellenére nem szeretnénk a kreatív műhely hagyományait folytatni, sem akadémiai közeggé válni. Nem az általános értelemben vett tudással, műveltséggel foglalkozunk. Éppen ellenkezőleg: a gondolkodás hagyományos kánonjaitól szeretnénk megszabadulni. Például attól, hogy létezik egy olyan recept vagy megszerezhető tudás, egy olyan elsajátítható titok, melynek tudatában bárki írásra adhatja a fejét. Egy könyv annál jobb, minél kevésbé mindennapi. Minél hűségesebb a saját maga által létrehozott logikához, annál könnyebben válik a saját korlátait meghaladó szöveggé.
Korábban már említettem, hogy az iskolának nincs saját tanterve – ez csak és kizárólag az egy bizonyos időszakban éppen elérhető oktatóktól függ, így mindig változik. Az oktató felvet egy témát, amelyet a hallgatóival töltött idő alatt feldolgoznak. Az iskola megengedi, hogy az oktató kedve szerint válassza ki a tanórán alkalmazott módszereket. Tehát nem szó szoros értelemben vett íróképzésről van szó. Az iskola alapgondolata, hogy az ott szerzett tapasztalat a társtudományokban és -művészetekben is alkalmazható lehessen. Egy efféle tapasztalat hozadékai ugyanis a pszichoanalízisben, a különféle művészetekben, a reklámiparban vagy bármely humán tudományágban megnyilvánulhatnak. Ahogy a szöveg elején rámutattam, ebben az iskolában tilos az írás. Ha írástevékenységet végeznek a résztvevők, azt csakis egy másik cél érdekében teszik, így csupán színlelik az írást; a valódi írásfolyamat egy párhuzamos, intim és titkos térben zajlik, amelynek létrehozását az iskola nyolcvan kurzusa segíti elő.
Az iskola megalapításának gondolata az íráshoz köthető társtudományokból és -művészetekből szerzett tapasztalatokból ered. Megalkotásához éppúgy elengedhetetlen volt az egyes vallásokban fellelhető misztikus útkeresés és a pszichoanalízis gyakorlata, mint a színházi és táncelőadások művészi laboratóriumának termékei. Emellett fontos szerepet játszott a szúfi hitgyakorlat, mely a részletekben keresi a mindenséget; a butoh tánc kísérleti mozdulatai, melyek képesek az ürességből és a csendből struktúrát építeni; a páciensekkel szemben ülő Jacques Lacan, aki azt sugallta, hogy a tudatalattinak és a nyelvészetnek is meg kell találni saját kifejezőeszközeit; Jerzy Grotowsky és Tadeusz Kantor szemináriumai, ahol a tévedés vagy a feltételezett hiba központi elemmé válik; a Peter Brook könyveiben szereplő, időről és térről alkotott elmélkedések. Andrej Tarkovszkij és törekvése, hogy elmondja az elmondhatatlant. Joseph Beuys és arra vonatkozó képessége, hogy egyetlen cselekvésbe százévnyi művészeti tevékenységet sűrít, vagy a testtel kísérletező Pina Bausch, aki a műfajok keverésével egy új szemléletmódot hozott létre; ezek voltak hát ennek az írásgyakorlatnak a forrásai. Az amerikai egyetemek kreatívírás-képzésein és a hagyományos íróiskolákon kívül nem létezik olyan irodalmi gyakorlat, amely ugyanilyen jellemzőkkel bírna. Ennek az iskolának az a legfontosabb érdeme, hogy a valóság síkján egyértelműsíti nem-létezését. Annak ellenére, hogy meghatározott óraszámú kurzust tartunk egy előre meghatározott helyszínen, ahol az oktatók és a tanítványok személyesen találkoznak, valójában a művészetet életre hívó űr köt össze bennünket. Ahhoz, hogy az egész művészeti struktúra alapjául szolgáló, az íráshoz szükséges ürességet elérjük, a tanítványoknak át kell lépniük egy láthatatlan határvonalon. Egy olyan határvonalon, amely mindig ott van, mindig jelen van, mégis nagyon kevesen képesek érzékelni.
A közösségi és névtelen részvételnek köszönhetően magát az iskolát akár egyfajta műként, alkotásként is felfoghatjuk. Egy olyan térként, amely képes egyértelműsíteni a művészet megalkotásának egyre határozottabb módszereit, ahol az általános értelemben vett mű mindinkább elmosódik, így a végeredmény helyett sokkal inkább a folyamatra esik a hangsúly. Az Írók Dinamikus Iskolájának éppen az iskola létrejötte vet véget. Erről tanúskodik a műhely működése, az oktatók és a tanítványok találkozásának lehetősége, az egyéni írásgyakorlat figyelmen kívül helyezése, valamint a résztvevők által létrehozott szövegek megtekintésének tilalma. Én azt gondolom, hogy ez valójában nagy installáció, amely egy adott időpontban és egy adott helyen elkezdődött, és azóta is tart. Szeretném azt hinni, hogy sikeresen eltöröltük a határvonalakat.
*
Az írás eredeti címe és megjelenési helye: Mario Bellatin: „Prólogo”, in Mario Bellatin (coord.): El arte de enseñar a escribir. Mexikóváros, Escuela Dinámica de Estritores, Fondo de Cultura Económica, 2006.
