Van egy figyelemre méltóan érdekes, réges-régi könyv, mely ugyanúgy tiltólistán volt a cári birodalomban, mint a Szovjetunióban, vagyis a cenzúra az első, párizsi kiadástól, 1843-tól kezdve egészen 1992-ig elzárta az orosz olvasóktól. Ez nem volt véletlen, ugyanis ez a francia nyelven íródott beszámoló mindenekelőtt az önkényuralom jelenségéről szól. Olyan megállapításokat és sejtéseket tartalmaz, melyek nemcsak a tizenkilencedik és a huszadik században voltak aktuálisak, de sajnos a huszonegyedikben is. Custine márki Oroszországi levelek – Oroszország 1839-ben című útibeszámolója napjainkban ismét aktuálissá vált, hiszen a kontinensnyi ország vezetését még mindig ugyanolyan birodalmi ambíciók fűtik, mint a cárok alatt. I. Miklós cár kormányzási módszerei, politikai törekvései hasonlítanak Vlagyimir Putyinéhoz, és úgy látszik, alattvalóinak reakciói sem sokat változtak közel két évszázad alatt.

Az Oroszországi levelek szerzője, Astolphe Louis Leonor de Custine az egyik legfurcsább életű francia író, aki mintha csak Proust regényfolyamából lépett volna elő. Dúsgazdag arisztokrata család sarjaként 1790 márciusában született, egyenesen bele a francia forradalomba. Apja és nagyapja egyaránt magas rangú katona, utóbbi tábornok és a rajnai hadsereg parancsnoka. De a történelmi idők nem kedveztek a Custine családnak: a kis Astolphe állítólag dajkája kíséretében szemtanúja volt árulóként elítélt nagyapja, majd öt hónappal később az apja lefejezésének. Anyja, Delphine de Sabran, börtönben bár, de túlélte a forradalmat, és Madame de Staël barátnője, regényének címadója, valamint Chateaubriand szeretője lett; az ifjú Astolphe így szinte a francia irodalmi romantikával együtt cseperedett fel.

Dúsgazdag volt, művelt, tele irodalmi ambíciókkal – csakhogy az ifjú dandy vízfejű volt, kórosan kövér és homoszexuális. 1824. október 28-án Párizsban nagy visszhangot kiváltó botrányba keveredett: alkalmi szeretője, egy tüzér bajtársai egy randevú alkalmával össze-vissza verték. Levetkőztették és eszméletlenül hagyták egy árokban, a korabeli újságok pedig világgá kürtölték az esetet. S hogy még nagyobb legyen a baj, Custine irodalmi művei a dilettantizmus jeleit mutatták: Beatrice Cenci című darabjának bemutatója kis híján botrányba fulladt, holott – a korabeli pletykák szerint – a szerző nemcsak a színház igazgatóját és a kritikusokat, de a nézőket is busásan megfizette. És akkor még nem is említettük saját költségén kiadott, terjedelmes regényeit (Alois vagy a Szent Bernát hegyi szerzetes, Romuald, vagy az elhivatottság)… A márki 1858-ban halt meg, agyvérzésben.

S mégis, Astolphe de Custine, akinek a sajtó szüntelen támadásai miatt Franciaországban nem volt maradása, így rákényszerült, hogy Európában utazgasson, Oroszországi levelek című művével maradandót alkotott. A könyvet sokan Alexis de Tocqueville A demokrácia Amerikában című, klasszikus művéhez hasonlítják, s nem alaptalanul.  A két, ellentétes földrajzi irányba indult francia arisztokrata egy-egy új, Nyugat-Európa számára perspektivikusan nagy jelentőségű világ felfedezésére vállalkozott, páratlan felkészültséggel és a lényegi társadalmi jelenségek iránti hihetetlen érzékenységgel. Kétségtelen, hogy Custine műve kevésbé objektív, nagyobb szerepet játszanak benne az író személyes érzelmei – de a cári Oroszországot a kormányzati dokumentumok és levéltári anyagok tanulmányozása nélkül amúgy sem lehetett volna Tocqueville módszerével bemutatni.

Custine Oroszország-képét két alapvető szempont határozza meg. Az első a tizenhetedik századi francia „frondeur” szemlélet, ami az ő esetében azért is érthető, mert a leszármazottja volt azoknak az arisztokratáknak, akik szemben álltak XIV. Lajos abszolutizmusával. Ezen az alapon vizsgálja, hogy az orosz főurak a történelem folyamán „eleget tettek-e a nép iránti kötelezettségeiknek”. Ez a szempont az első pillanatban anakronizmusnak tűnik a cári önkényuralom megítélésében, de nem az. Jusson eszünkbe, hogy a hatalommegosztás és a népképviselet elvét, tehát a modern politikai demokrácia alapeszméit a nemességére oly büszke báró, Montesquieu közvetítette a polgárság számára, s ez az egész teória az ókori előzmények mellett a „rendi oppozícióból” fejlődött ki.

Custine gondolatvilágának másik forrásvidéke a liberális katolicizmus, amit még gyermekkorában szívott magába, amikor Chateaubriand részleteket olvasott fel neki A kereszténység szelleme című művéből. Teóriája szerint a görögkeleti egyház egyszerre áldozata és bűnrészese a történelemben páratlanul kegyetlen cári önkényuralomnak, s Oroszországot csak az egyházszakadás feladása és a katolicizmushoz való visszatérés vezetheti ki a történelmi zsákutcából. Ez az elképzelés, ami érthetően feldühítette a Szent Szinódust, nem is olyan naiv, mint gondolnánk. Custine ugyanis katolicizmuson elsősorban azon erkölcsi értékek elfogadását érti, melyeknek letéteményesét az örök egyházban látja. Tanúja volt ugyanis annak, hogy az önkényuralom semmibe veszi alattvalói életét, és habozás nélkül áldozza fel őket politikai céljai érdekében – valahogy úgy, ahogy napjainkban történik az orosz katonákkal Ukrajnában.

Tény, hogy a szerző csak három hónapot töltött I. Miklós cár Oroszországában, s számos részletkérdésben (pl. Puskin megítélésében) tévedett. Mégis, profétikusan megsejtette nemcsak a forradalmat, de annak kegyetlen természetét is. Kísérteties éleslátására vall, hogy az őt vendégül látó uralkodó azonos nevű utódja, II. Miklós volt az orosz birodalom utolsó cárja. Ízelítőül három megjegyzése a várható jövőről.

„Oroszország egyenesen megy a sorsa felé; ez mindent megmagyaráz. Biztos, hogy ha a cél nagyságát az áldozatok számával mérjük, e nemzetnek világuralmat kell jósolnunk…”

„Ha az orosz népnek valaha egy forradalmat sikerül végrehajtania, a mészárlások ugyanolyan szabályosak lesznek, mint egy katonai ezred alakulatai. Elképzelhető, hogy a falvak kaszárnyákká alakulnak át, s a szervezett gyilkosság a felfegyverzett kunyhókból indul ki, s vonalban, fegyelmezetten nyomul előre; végül az oroszok fosztogatnak majd Szmolenszktől Irkutszkig, mintha Péterváron, díszszemlén menetelnének a Téli Palota előtti téren. Ennyi egyformaság a nép természetes hajlamaiban és szokásaiban olyan összhangot eredményez, melynek hatásai rendkívüliek lehetnek, jóban, rosszban egyaránt.”

„De egy ehhez hasonlóan kormányzott nemzetben a szenvedélyek sokáig forronganak, mielőtt kitörnének: hiába közeledik óráról órára a veszély, a baj állandósul, a válság késlekedik; még az unokáink sem látják meg talán azt a kitörést, amit már ma elkerülhetetlennek jósolunk, de előre nem tudjuk megmondani, mikor kerül rá sor.”