Viktor Sklovszkij: Érzelmes utazás; Alfred Polgar: Tanú vagyok; Julien Benda: Az írástudók árulása[1]

Ezúttal három könyvet tárunk az olvasó elé, melyek közös vonása, hogy esszéisztikus vagy naplószerű feljegyzések formájában pontosan leképezik korunk Európáját, s egyszersmind a szerzők életteli portréi. Az orosz Sklovszkij az óriásbirodalom keleti végein zajló forradalom krónikáját írja meg, a bécsi Polgar egy orvos gyengéd akríbiájával állítja fel a forrongó földgolyó diagnózisát, míg a francia Benda hazája legjobb hagyományait folytatja az igazságosság, az igazság és a szabadság egykor a humanizmusban lehorgonyzott fogalmának legmélyebb krízise idején, hogy az ezeket a jelszavakat eláruló értelmiséget újra zászlajuk alá gyűjtse. A bolsevik epikus, a kis formák német mestere, a gondosan mérlegelő gall vitázó – mindhárman politikai szerzők. Az újságok és a röpiratok fogalmainak használata nélkül azt mutatják meg, miként kényszerül ma arra éppen a legiskolázottabb és legszigorúbb gondolkodás, hogy átcsapjon politikai cselekvésbe. Nem volt ez így mindig is?

Viktor Sklovszkij a Szerapion testvérek[2] csoportjának tagja. Vszevolod Ivanovval és Konsztantyin Fegyinnel a kör vezetőinek csoportjához tartozott. Több tanítványa volt, a leghíresebb Mihail Szlonyimszkij. Az Érzelmes utazásban olvashatjuk, hogyan tartott Sklovszkij 1921 telén, fagy és éhínség közepette szépírásórákat a leningrádi művészettörténeti intézetben.[3] Akkoriban érkezett haza az elvadult Ukrajnából. Nehéz megmondani, mi minden kellett ahhoz, hogy az átélt rettenetes évek után egy szempillantás alatt (mintha csak átnyergelne) úrrá legyen saját elméletein és megnyerje a hallgatóságot. Ezekben az elméletekben semmi sem banális. Gyakran találkozni ilyen szöveghelyekkel: „A művészet eredetileg ironikus és romboló jellegű. Elevenebbé teszi a világot. Az a feladata, hogy egyenlőségeket alkosson. Ezt hasonlatokkal éri el. Az új művészi formák úgy jönnek létre, hogy szentesítik az alacsonyabb rendű művészi formákat. Puskin az emlékkönyvköltészettől indult el, […] Nyekraszov az operettből. Blok a cigányrománcokból. Majakovszkij a humoros költészetből.  A hősök sorsa, a kor, amelyben a cselekmény lepereg: mindez csak indok, csak alkalom bizonyos forma megválasztására.”[4] Sklovszkij itt és másutt is hitet tesz a formalizmus mellett. De a formának újnak kell lennie, épp úgy, ahogyan új az az érzelmesség is, amelynek alárendelte ezt a formátlan, egyáltalán nem érzelmes könyvet, „Az érzelmes utazást”.[5] Érthető, mire gondol, amikor elutasítja Barbusse A tűz című művét[6]; ez a könyv szerinte túlságosan is jól komponált. Sklovszkij háborús könyvének nincs kompozíciója; formáját nem az ábrázolás adja, hanem maguk a korábban átéltek, az érzékletek. Mindebben döbbenetes az új fegyelem. Az önéletrajzi feljegyzések rendszerint szerzőjük hatékonyságáról szándékoznak egy többé‑kevésbé magasztos képet adni. Ez Sklovszkijnál másként van. Kerenszkij ideiglenes kormányának komisszárjaként került a frontra, hogy a csapatokat ellenállásra buzdítsa, később Perzsiában hónapokon keresztül a hadsereg visszavonulását kellett megszerveznie, pogromokon teszi kockára életét a perzsákért, Herszonnál felderítésre indul a fehérek ellen, hogy végül beteljesedjen a jóslat, és az egyik robbantási kísérletnél maga is a levegőbe repül. És azt mondja magának, hogy mindeközben – ahogyan más sem – nem változtatott meg semmit. Olyan voltam, mint a varrótű, amelybe nem fűztek fonalat, s nyomtalanul járja át újra meg újra a szövetet.”[7] Megfigyelőerejének zsenialitása a lehető legmélyebb szkeptikus megfontoltságból, önmaga minden hiúságot nélkülöző ellenőrzéséből fakad. És ha igaza van, s tényleg semmi hatással nem bírt az energia, bátorság és szeretet, amelyet a káosz ellen mozgósított, akkor ez a könyv a férfi tiszta, meggyőződésből jövő gesztusa: felejthetetlen gesztus, mely gyászában nincs tekintettel semmire, és parancsolóan gyengéd. Egy szóval: a könyvből sugárzik a 18. század szelleme. Talán azért olvasható olyan jól francia fordításban, mert közel áll a nagy forradalmárok férfias, szenvedélyes szkepsziséhez, akik 1792-ben a Conciergerie pincéiben[8] ültek. Magunk előtt látjuk, milyen üresek voltak a szobák, ahol ez a könyv készült. Az anekdoták úgy emelkednek ki a tények pragmatikus ismertetéséből, mint Xenophón szövegeiben. Többek ezek az események puszta dokumentumainál: elmondják, milyen emberek formálódnak bennük. Olyanok, akiknek a legsajátabb használatra újra fel kellett fedezniük a tűrés minden formáját, a sztoikust és az epikureust, a keresztényt, a felvilágosodottat, a cinikust. Talán ezért nevezi a rettenet éveinek Oroszországában tett utazást „érzelmesnek”. Biztos az is, hogy a könyv címe kizárólag olyan szó lehet, amely két évszázadon át gyűjtötte erejét.[9] Amilyen hamar csak lehet, meg kell jelentetni németül is.

Örüljünk neki, hogy lefordítható. És annak is, hogy Polgar[10] németül van. Hiszen ami a fordításban megmaradna belőle, a legkevésbé sem adna képet Polgar művészetéről, habár így is világosan jelölné meg annak forrásait. Azok ugyanis nem elbűvölő ügyességéből vagy vakító könnyedségéből fakadnak, hanem az igazságosságból, amely annál búskomorabb, minél távolabb áll tőle bármiféle fanatizmus. Ha az elmúlt ötven évben kevésbé burjánzottak volna el az esztétikai sallangok a művészet filozófiájában, jóval biztosabban számíthatnánk arra, hogy megértésre talál ez az egyszerű, súlyos tényállás: minden humor az igazságosságban gyökeredzik. Természetesen abban az igazságosságban, amely nem az emberre helyezi a hangsúlyt, hanem magukra a dolgokra, úgy, hogy ahelyett, hogy érzületként vagy cselekedetként tekintene az erkölcsi rendre, inkább a világ igazságos, sikeres berendezkedésében ismerné fel, vagy még inkább az egyes eset – a véletlen – nem kevésbé döntő jelentőségű felépítésében. „Kizökkent az idő; – ó kárhozat!  / Hogy én születtem helyretolni azt” – ezt a dalt minden valódi bajazzó ismeri, a bécsi is. Ám mivel a humor célja az, hogy – a kilátástalan vállalkozásnak tűnő emberek helyett – a dolgokat helyre tegye, ezért ferde szemmel, bizalmatlanul nézi amazok erkölcsi pátoszát. Innen ered Polgar erkölcsi szkepticizmusa, az az irónia, amely csak a külszíne a szigorú, gyengéd, arctalan dolgok által megkövetelt illemnek. Ez más, mint a lovagi illem: forradalmi illem, mindig a népből ered, és itt újra felszabadul annak bécsi hagyományából, Abraham a Santa Clarából, Stranitzkyből, Nestroyból. Csak innen érthető meg teljes egészében a szerző derék szerénysége. Ez a szerénység sem egyéni tartás, hanem felelős, formába öntött viselkedés. Méghozzá ama „kis formába”, a glosszába, amelyről Polgar egyszer így írt: „Komolyan veszem a munkámat… de nem becsülöm túl; legalábbis a többiek számára nem. És ezt erényként érvényesítem, amellyel íróként minősítést szerzek.” Hiszen: „Az élet túl rövid a hosszú irodalomhoz, túlságosan illékony a hosszan elidőző ábrázoláshoz és megfigyeléshez, túl pszichopata a pszichológiához, túlságosan is regényszerű a regényhez, túl hamar erjedésnek és bomlásnak indul ahhoz, hogy széltében-hosszában megőrizhessék a hosszú és vaskos könyvek.” És végül: „Az epizodikus rövidséget találom a leginkább megfelelőnek ahhoz a szerephez, amelyet ma az irodalom betölt.”[11] Az pedig, hogy ez a szerep oly keveset őrzött meg a klasszikus textusból, az igazságosság és az igazság nyelvéből, amelyet az európai történelem drámájában az irodalomra bíztak (oly keveset, hogy a nagy szórakoztatókhoz és lázítókhoz kellett menekülnie), a francia író, Julien Benda legújabb könyvének témája.[12] Azzal az állásponttal foglalkozik, amelyet az utóbbi évtizedek folyamán az értelmiség elkezdett kialakítani a politikával kapcsolatban. Benda azt állítja: mióta értelmiségiek léteznek, mindig is az volt a világtörténelemben betöltött tisztük, hogy tanítsák az általános és elvont emberi értékeket: a szabadságot és a jogot és az emberiességet, és az értékek hierarchiájának szószólói legyenek. Márpedig most Maurras-val és Péguy-vel, d’Annunzióval és Marinettivel, Kiplinggel és Conan Doyle‑lal, Rudolf Borchardt-tal és Spenglerrel az élen elkezdték elárulni azokat a javakat, amelyek őrzésére évezredek óta megbízást kaptak. Két dolog jellemzi az új fordulatot. Elsőként a példátlan aktualitás, amelyre a politikai szert tett az írástudók szemében. Akárhová nézzen is az ember, mindenütt csak politizáló regényírók, politizáló lírikusok, politizáló történészek, politizáló könyvbírálók, politizáló metafizikusok. – Ám ebben nem pusztán maga a politikai szenvedély hiteltelen és hallatlan. Igazán meghökkentővé és vészjóslóvá akkor válik, ha tudomást szerzünk elhatározásuk tartalmáról, egy olyan értelmiség jelszavairól, amely a nemzetek ügyét az emberiség ügye ellen, a pártokét a joggal szemben, a hatalmat pedig a szellem ellenében vonultatja fel. Ha az írástudó azonosul a pillanatnyi politikai aspirációkkal, akkor művészként fantáziájának, gondolkodóként pedig logikájának hatalmas többletével, illetve mindkét esetben morális presztízsével járul hozzá az adott törekvésekhez. Talán ebben rejlik a döntő mozzanat. Hiszen a valóság keserű szükségszerűségeit, a reálpolitika maximáit már korábban is képviselték az „írástudók” [„clercs”], de még maga Machiavelli sem akarta az erkölcsi törvény pátoszával felruházni őket. – Ez a politikai vitairat azáltal nyeri el különleges intenzitását, hogy ellenfelei gondolatvilágát olyan következetességgel és élességgel mutatja be, amely azokét bőven felülmúlja. Persze a szuverén csoportosítás, ahogy ez a könyv elhelyezi az összes vele szembenálló tant, nemcsak kényelmes olvasmányt és feltűnő sikert eredményezett, amely siker a fordítás megjelenésekor bizonyára hozzánk is átterjedne, hanem ez az oka a leginkább szembetűnő gyengéjének is. Ebből a nagyszerű polemikus gondolatmenetből tényleg hiányzik bármiféle ellenszél, és a mai helyzet expozíciója túl tiszta, túl drasztikus, túl vakító ahhoz, hogy – miként Benda képzeli – ilyen közvetlenül vezethessen el a leszámoláshoz. Bár egészen kiválóan felismeri, hogy az általa elítélt érzület legellenállhatatlanabb indítéka az értelmiségnek abban az elhatározásában áll, hogy az örökös viták stádiumából kilépve minden áron döntésre jusson. De ennek a tartásnak a dühödt komolyságát épp olyan kevéssé érti, mint a tudomány krízisével, az „előítéletmentes” kutatás dogmájának megrendülésével való összefüggését, és úgy tűnik, nem látja, hogy az értelmiségiek ragaszkodása az osztályok és népek politikai előítéleteihez csak egy részint fenyegető, részint rövidlátó kísérlet arra, hogy kitörjenek az idealista absztrakciókból, és újra közel kerüljenek a valósághoz, sőt, még inkább testközelbe kerüljenek vele, mint valaha. Aztán persze túlontúl erőszakos és görcsös lett ez a találkozás. Az azonban szigorúan reakciós szellemi állapotról árulkodik, amikor ahelyett, hogy a találkozás fegyelmezettebb, mértékletesebb formái után nézne, azt inkább meg nem történtté akarja tenni, az írástudókat pedig visszazárni az utópista idealizmusba – ezzel kapcsolatban még a demokrácia ideáljára történő hivatkozás sem téveszthet meg minket. Egyébként nem vethetjük Benda szemére, hogy ezt el akarná tussolni. A könyv alapját adó tétel minden formában kettős erkölcsöt érvényesít: az államok és a nemzetek esetében az erőszak, az értelmiség számára a keresztény humanizmus erkölcsét. És sokkal kevésbé panaszolja fel azt, hogy a keresztény humanitárius normák nem gyakorolnak döntő befolyást a világ eseményeire, mint azt, hogy egyre inkább el is tűnik ez az igény, mivel az értelmiség átállt a hatalom oldalára. Ezen a ponton azonban, amikor jogunk volna megtudni, hogyan vélekedik a szerző, és miképp képviseli paradox tételét, logikája elveszíti éles körvonalait. Nem adtak‑e már hangot mindennek évezredekkel ezelőtt? „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” És mire jutott ezzel a világ? Ráadásul Benda a katolicizmust, amely számára előírja ezt az alapvető tartást, talán szándékosan még inkább háttérbe szorítja, mint korábbi írásaiban. Ezzel együtt csodálattal kell adózni a virtuozitás előtt, ahogy a legégetőbb problémákkal foglalkozik, és – csak egy példát említve – szó nélkül elmegy a kommunizmus mellett, amely az értelmiség átpolitizálását sokkal nagyobb mértékben és sokkal kevésbé vitatható módon hajtotta végre, mint a burzsoázia. A szabad értelmiség hanyatlásának oka ugyanis, ha nem is kizárólag, de döntő mértékben gazdasági természetű. És ha Franciaországban a leginkább reprezentatív szellemek a szélsőséges nacionalistákhoz csatlakoztak, míg Németországban a baloldali radikálisokhoz, akkor ez nemcsak a nemzeti különbségekkel függ össze, hanem Franciaország gazdaságilag valamivel ellenállóképesebb kispolgárságával is.

Ezekben a maguk módján elszánt és tisztességesen megírt könyvekben a legértékesebb pont közös: az európai ügyek illúziómentes szemlélete. Az a szemszög, ahonnan a korszakot és a világot nézik, önmagában is mindegyiknek elég sötét, és ha egymás mellé állítjuk őket, még be is árnyékolják egymást. Akárhogyan is: a gondolkodó olvasó számára tanulságosabbak, mint ha valaki gyanúsan, a távolból tekint az európai kultúrára, amelyből ma nem sokkal több látható előre vagy valóságosabb, mint az, hogy kimondhatatlan nagy veszélyben van.

*

Jegyzetek:

A fordítás a következő kiadás alapján készült: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften, 3. k. Szerk. Hella Tiedemann‑Bartels. Frankfurt am Main, Suhrkamp 1991, 107–113. Az 1928-ban a Humboldt-Blätter című folyóiratban megjelent recenzió eredeti címe Drei Bücher des Heute [Három mai könyv], de Benjamin saját példányából és a Gershom Scholemnek juttatott példányból is törölte a „des Heute” hozzátoldást, amely a szerkesztőségtől származott.

A fordítást az eredetivel egybevetette és a szöveget gondozta: Kerekes Amália.

[1] Viktor Sklovszkij: Érzelmes utazás. A zoo. Ford. Justus Pál. Európa, Budapest 1966; Alfred Polgar: Ich bin Zeuge. Berlin, Rowohlt 1928; Julien Benda: Az írástudók árulása. Ford. Rónai Mihály András. Anonymus, Budapest 1945.

[2] 1921 februárjában, Szentpéterváron alakult irodalmi csoportosulás, amely nevét E.T.A. Hoffmann művéről kapta. Az Érzelmes utazás így ír róla: Gorkij „[é]rtette a módját, hogyan kell kévébe kötni energikus embereket – és kiemelni a lévitákat. Az elutazása előtt utoljára szervezett ilyen alakulat a ’Szerapion testvérek’ volt. Szerencsés kézzel választotta ki az embereket.” Sklovszkij: Érzelmes utazás, 66.

[3] Id.m., 117.

[4] Sklovszkij: Érzelmes utazás. 1966, 118.

[5] Lábjegyzet az eredetiben: Victor Chklovski: Voyage sentimentale. (Traduction de Vladimir Poszner.) Paris: Simon Kra 1926. 274 o.

[6] Henri Barbusse: Le Feu. Journal d’une escouade. Flammarion 1916. Magyarul: A tűz. Egy osztag naplója. Ford. Cserna Andor, Evva Margit. Kultúra, Budapest 1918.

[7] Sklovszkij: Érzelmes utazás. 1966, 110.

[8] A francia forradalom börtöne, ahol sokan töltötték utolsó napjaikat kivégzésük előtt.

[9] Eredetileg Lawrence Sterne könyvének címe, amelyet először Kazinczy Ferenc fordított le Érzékeny utazás címmel.

[10] Lábjegyzet az eredetiben: Alfred Polgar: Ich bin Zeuge. Berlin: Ernst Rowohlt Verlag 1928. XVI, 288 o.

[11] Alfred Polgar: Die kleine Form, in: Der Morgen. Wiener Montagblatt, 1926. szeptember 20., 7.

[12] Lábjegyzet az eredetiben: Julien Benda: La trahison des clercs. Paris: Bernard Grasset 1927. 308 o.