Az annus mirabilisnek igazán nem nevezhető 2020 gyér örömeinek egyike, hogy az angolszász líra több csúcsteljesítménye is elérhetővé vált magyarul: John Ashbery és Frank O’Hara kötetei mellett idén jelent meg az Az a baj a költészettel is, melyben az amerikai líra élő klasszikusa, Billy Collins versei olvashatóak. Habár a címből erre következtethetnénk, a teljes egészében Kőrizs Imre által fordított és szerkesztett könyv nem a 2005-ös The Trouble with Poetry című Collins-kötet anyagát tartalmazza, hanem Collins tizenegy legutóbbi verseskönyvének anyagából szemezget. A terjedelmes válogatáskötet tehát kifejezetten széles keresztmetszetet adva mutatja be annak a szerzőnek az életművét, akit a legnépszerűbb kortárs amerikai költőként szokás emlegetni.

A Collins nevével asszociált népszerűségnek – mely a neki adományozott „koszorús költő” címben, valamint a rekordot döntögető eladásait és tiszteletdíjait övező legendákban is megnyilvánul – van egy igencsak kézenfekvő magyarázata. Collins versei ugyanis, ahogy azt a recepció vele kapcsolatban mindig kiemeli, alapvetően jól érthetőek – ráadásul szórakoztatóak, szellemesek, olykor akár viccesek is. Mindez különösen érdekessé teszi a verseivel való találkozást a magyar olvasó számára, aki valószínűleg nagyon más típusú poétikák felől közelít egy huszadik század végén – huszonegyedik század elején alkotó költő életművéhez.

Hogy ez az állítólagos könnyen érthetőség nem jelent egyet sem valamiféle antiintellektualizmussal, sem a Rupi Kaur-féle egysíkúsággal (már csak azért sem, mert Collins költészete ízig-vérig a Gutenberg-galaxis terméke), azt már a kötet legelején található Bevezetés a költészetbe is nyilvánvalóvá teszi. Az Introduction to Poetry Collins egyik legtöbbet idézet műve, igazi antológiadarab, melyet nem véletlenül fordítottak le többen is magyarra (Kőrizsen kívül többek közt Krusovszky Dénes, Szabó T. Anna, Ferencz Mónika). Ahogy azt az egyetemi kurzusok megnevezésére hajazó cím is sugallja, a költemény épp a líra érthetőségéről, illetve a líraértés mikéntjéről tesz fel kérdéseket, egy olyan jelenetet felvázolva, melyben a tanár szerepében fellépő én és a diákok (másképp: a befogadók) pozícióját betöltő „ők” elvárásai teljesen szétválnak:    

„Azt kérem, hogy fogjanak egy verset

és tartsák a fény felé, mint egy színes diát

vagy tapasszák fülüket a kaptárjához.

[...]

Azt akarom, hogy vízisíeljenek át

a vers felszínén,

egy hullámmal köszöntve a szerző nevét a parton.

De ők nem akarnak mást,

csak odakötözni a verset egy székhez,

és kínzással vallomásra bírni.

Elkezdik verni egy slaggal,

hogy kiszedjék belőle a mondanivalóját.”

A Bevezetés… nem arra hív fel, hogy valami ezoterikus, teljes beleélésen alapuló élmény reményében közelítsünk a vershez, de a kínvallatás képében megragadott, a szöveg végső jelentésének megszerzésére és rögzítésére irányuló „iskolás” olvasásmódot is kifigurázza. (Az eredeti záró sorban – „to find out what it really means” – maga a gimnáziumi verselemző gyakorlatok központi kérdése visszhangzik. Ezt talán Ferencz Mónika fordítása – „hogy megértsék, mit is jelent valójában” – még pontosabban visszaadja, mint Kőrizs „hogy kiszedjék belőle a mondanivalóját” változata.) Collins szövege nemcsak egy nyitottabb, de jóval könnyedebb és érzékibb, együttalkotásként felfogható viszony kialakítására biztatja a költészettel ismerkedőket – így pedig természetesen saját olvasóját is. Habár távolinak tűnhet az asszociáció, a felszín és a mélység, a rejtőzés és a megmutatkozás nem hierarchikus mintázatba rendeződő metaforái az Esti Kornél énekének emlékét is előhívhatják a magyar olvasóból; a kiasztikus megfordításokkal élő szerkesztésmódnak, a nem formai megoldások sorozataként, hanem a világban való lét móduszaként felfogott játékosságnak Collins írásművészetében is fontos helye van. (Remek utószavában egyébként Kőrizs Imre is Kosztolányi eme ars poeticájával rokonítja Collins líraszemléletét.) A költemény így tekinthető a Billy Collins költészetébe való bevezetésnek is, felmutatva annak jellegzetes poétikai jegyeit. Hiszen akárcsak erre a szövegre, Collins verseire általában is jellemző az, hogy történetszerűek, illetve egy allegorikus gondolatsor kibontására épülnek, szerkezetük, érvelésmódjuk éppen ezért jól követhető, akár a hármas tagolás szabályszerűségét is megőrzi. Poétikai eszköztáruk is hagyományosnak mondható, hiszen gerincüket a hétköznapi élet színtereihez vagy a természeti szférához köthető költői képek alkotják. Ugyanakkor talán legfontosabb hatáseffektusuk az irónia, ami a versmondatok elsődleges olvasatát elbizonytalanító, kizökkentő retorikai működésben és a gyakran egyes szám első személyű versbeszéd (ön)ironikus hangoltságában is tetten érhető. (Visszatérve például a Bevezetés...-hez: az, hogy a vers énje a tudásfölény birtokosaként, fölérendelt pozícióból szólal meg, nem kezdik-e ki máris finoman az általa elbeszélt történet példaértékét?) A Collins-versek egy olyan, meglehetősen egységes kontúrokkal rendelkező én alakját teremtik meg, aki rezignált derűvel viszonyul a ráíródó klisészerű szerepek – a meg nem értett tanár, a feledékeny férfi, a versötletekkel bombázott költő – kényszerítő erejéhez. Az én-beszéd viszont nem feltétlenül jelent vallomásosságot, a magánéleti vonatkozásoknál a Collins-szövegek jóval kifejtettebb és nyíltabb módon fogalmaznak a hangsúlyozottan költőként érzékelt kérdésekről, dilemmákról. A Bevezetés… tehát azért is lehet a Collins-életmű emblémája, mert annak legfontosabb témája, vonatkozási pontja valójában maga a költészet.  

Jobban szétszálazva ezeket a vázlatosan felsorolt ismérveket, Collins versei úgy tűnnek élőbeszédszerűnek, és keltik a beszélő jelenlétének illúzióját, hogy közben továbbra is megfelelnek a jó nyelvi megformáltság kívánalmainak. (A szintaktikai szerkezetek viszonylagos épségét nyomatékosítja a szabályszerű írásjelhasználat és tipográfia is.) Azaz, bár használatba veszik az informális nyelvi regiszterek szókincsét, és olykor egy-egy kifejezetten beszélt nyelvi megoldásra épülnek („Amikor azt mondtad, valami ital-italra van szükséged, / mármint nem csak egy pohár vízre”), nem törekszenek arra, hogy az eleven, beszélt nyelv töredékességét, roncsoltságát, önismétlő jellegét vigyék színre. Az élőbeszéd-szerűség helyett talán jobban illik Collins nyelvhasználatára a társalgásszerű jelző – ezt a hatást fokozzák a kiszólás, a megszólítás, az odafordulás egész kötetet behálózó alakzatai is. Habár úgy tűnhet, a kihagyásosság, a töredezettség és az agrammatikusság alakzatainak hiánya az olvasóval együtt megkönnyíti a műfordító munkáját is, elég két verscímet egymás mellé állítani, hogy lássuk, miként lassul le és válik terjedelmesebbé magyarul az eredetiben már-már slamszerűen deklamálható, egy-két szótagos elemekből álló mondat: az If This Were a Job I’d be Firedból magyarul Ha ez állás lenne, már rég kirúgtak volna lesz. (Az „ez” névmás jelöltje persze nem meglepő módon a versírás.) A két nyelv fonológiai különbségeiből (s nem fordítói figyelmetlenségből) adódik, hogy a Collins-versek lüktetése kissé alábbhagy magyar variánsaikban, melyek inkább az eredeti szövegekben is meglévő meditatív jelleget erősítik fel. Kőrizs Imre sosem a versbeszédben fel-felbukkanó szlengkifejezések egyenkénti fordítására törekszik, hanem arra, hogy a nyelvi csiszoltság és a normaszegés alakzatai ugyanazt azt a stiláris összhatást keltsék egy-egy versegységen belül, mint az eredetiben; remek arányérzékkel ülteti át magyarra a Collins-líra írott és beszélt nyelv, távolságtartás és bensőségesség határán egyensúlyozó megszólalásmódját.

A már többször emlegetett collinsi irónia és humor az angolszász költészet egy izgalmas és gazdag hagyományát folytatja (a magyar olvasó számára is ismerős, Collins számára meghatározó előzményként Philip Larkin lírájára utalnék), és – szemben a magyar lírában jóval jelentősebb szó- és rímjáték tendenciájával – elsősorban gondolati alakzatokra, szellemes ötletekre épül. Ezek a versszervező ötletek a rögzített perspektívák kimozdítására, a világ megszokott dolgainak átrendezésére, az adottnak, a normálisnak véltre való rákérdezésre irányulnak. A visszajáró fikciójában az elhunyt kutya szólítja meg gazdáját: „A kutya vagyok, akit elaltattál / ahogy te nevezed a feledés tűjének szúrását, / visszajöttem, hogy elmondjam ezt az egyszerű dolgot: / sohasem szerettelek. Egy kicsit se.” (Az állati és emberi nézőpont felcserélése, a háziállatok iránti kötődés és kíváncsiság egyébként visszatérő motívuma Collins verseinek.) Ismét csak a szokott perspektíva megfordításával, egy közhely rekonkretizációjával, érzékletes képekbe való átfordításával él A holtak, ahol a gyerekbeszélő szólamában nyugtalanítóan hat az utolsó sor finom kétértelműsége: „A holtak, azt mondják, mindig néznek minket felülről. / Miközben cipőt húzunk, vagy szendvicset csinálunk, / ők csak néznek lefelé az ég üvegfenekű csónakjaiból, / lassan evezve, keresztül az örökkévalóságon. [...] és várják, mint a szüleink, hogy lehunyjuk a szemünket” (25). Egy másik remek darab, a Gyertyakalap ráirányíthatja a figyelmünket arra, hogy Collins lírájában milyen fontos szerepe van a rácsodálkozásnak:

Ahhoz, hogy megértsd Goyát, elég elképzelned,

ahogy egyenként meggyújtja a gyertyákat, aztán

felteszi a kalapját, készen az éjszakai műszakra.

Képzeld el, ahogy meglepi az új találmányával a feleségét,

aki a fény láttán akkorát nevet, mint egy születésnapi torta.

Az önmegszólításként és az olvasóhoz való odafordulásként is értelmezhető „[k]épzeld el” a Collins-líra egyik kulcsszava: versei az imaginárius energiáinak mozgásba lendítéseként mutatnak rá saját teljesítményükre. Az az attitűd, mely a hétköznapiban fellelhető nem-hétköznapit, a banalitásban rejlő költőiséget kutatja (feledhetetlen metaforája ennek a karácsonyfa „porcelánalmái” és „pamutcsillagai” közé elbújó igazi madár a Karácsonyi verébben) a fontosnak és jelentéktelennek vélt dolgok értékhierarchiáját is megkérdőjelezi. Hiszen miért ne lehetne létjogosultsága egy olyan olvasásmódnak, mely a Barcelonáról szóló könyvben csak Hópihe, a barcelonai albínó gorilla történetét találja emlékezetesnek?

„Ó, Hópihe,

nem táplálok érdeklődést Katalónia fővárosa

– a város lakossága, története, különleges építészete –

iránt,

nem: te voltál az oka,

hogy ma éjjel olyan sokáig égettem a lámpát,

ide-oda lapozgatva, mindenhol téged keresve.”  (Keresés)

(Hozzátenném: a vers-énhez hasonlóan én is lázasan lapozgatva kerestem a könyvben ezt a költeményt. Az egyébként nagy gonddal szerkesztett, de terjedelme miatt nehezen áttekinthető kötetben helyet kaphatott volna egy betűrendes címmutató is.)

Az apró részletek iránti érdeklődésre az egyik Collins-vers a tőle megszokott öniróniával reflektál: „Ez a vonzalom az apróságok iránt / részben természetes, és a lassú gyermekkor maradványa / részben irodalmi modorosság” (Semmiségek). A versek gyakran tekintenek vissza a gyerekkorra, vagy pozicionálják gyerekként beszélőjüket (ez történik az elhunyt szülőkről és szülőkhöz írott, visszafogottságukban megrendítő költeményekben), Collins lírájában pedig a gyerek olyasvalaki, akinek birtokában áll a játszani tudás és a lét törékenységének, veszélyeztetettségének tudása is. (Ezzel pedig ismét csak visszautalhatunk Kosztolányira.)

Valószínűleg már az eddig idézett szövegekből is kiviláglik, hogy Collins költészete kiemelten foglalkozik a halál tapasztalatával. Az Arisztotelész című vers azzal a belátással vet számot, miszerint az élet történetként való elképzelése valójában az elmúlás gondolatához szoktat hozzá bennünket. „Én leütöm az entert, te becsukod a könyvet. [...] Sylvia Plath kint a konyhában. [...]  Ez a vége, Arisztotelész szerint, / Amire mindannyian vártunk. / Ahová minden kifut, / A végállomás, amiről muszáj képzelegnünk” – olvashatjuk benne, hogy aztán a végére a mondatpárhuzamok lendületét megakasztva három talányos képhez érjünk: „fénycsík az égen / szögre akasztott kalap, a menedékház körül hulló levelek” (95). Kőrizs Imre az utószóban tesz egy rendkívül érzékeny megállapítást arról, hogy a szerzőnél a „gondolat elillan a vers végén” (305). Valóban: míg a kortárs magyar költészettel kapcsolatban gyakran elhangzik az a megfigyelés, hogy kiemelt szerepet játszanak benne a csattanószerű, emlékezetes, sőt ütős zárómondatok, addig Collins szövegeiben az addig koherensnek tűnő jelentésépítkezés gyakran épp a zárlatban akad meg, válik nyitottá és elbizonytalanító erejűvé, azt sugallva, hogy a „vége” nem hozzáférhető.

Ha az Istentelen szonett No.1-ben említett Donne-szótárhoz hasonlóan Billy Collins verseinek gyakorisági szótára is elkészülne, annak legelején a ceruza, a toll, a könyv, az olvasó, a vers (ez egyébként nagybetűvel kezdve egy verscím is), a költészet (még ez is!) szó szerepelne. A szerző életművének jól érzékelhető egységét többek között a költészetről folyó, kötetről kötetre újjáéledő metadiskurzus biztosítja. Collins félelem nélkül nyúl a lírát övező elkoptatott klisékhez – „A költészet mindenkihez szól, azt mondják” (159) –, hogy megfellebbezhetetlenül saját ars poeticát gyúrjon belőlük: „az a baj a költészettel, hogy még több vers megírására ösztökél” (Az a baj a költészettel). Miközben szövegei folytonosan jelzik az irodalmi hagyományból való kiszakíthatatlanságukat, olyan ironikus-relativizáló, posztmodern gesztusokkal viszonyulnak hozzá, melyek számunkra Tandori és Petri költészete felől lehetnek ismerősek. Így Collins nevéhez is több szonett-travesztia, illetve az „eredeti” szöveg kitörlésével játszó, arra rátelepedő metavers fűződik. „Sose horgásztam a Susquehannán / és ami azt illeti, / Őszintén szólva más folyón se” – jelenti be rögtön az első sorban a Júliusi horgászás a Susquehannán beszélője. „Kezdhetném azzal, mennyire tetszik a cím. / Rögtön magával sodor: máris egy műhelyben vagyok” – számol be versszakról versszakra A műhely című szöveg olvasásáról A műhely című szöveg. (Adam Kirsch Collins „lustaságáról” megfogalmazott vádja leginkább talán ezekben az egyébként szellemes, de Tandori nyelvfilozófiai elmélyültségét nélkülöző, ugyanazt a sémát variáló költeményekben érhető tetten.) Ugyanakkor itt is bukkanhatunk olyan zseniális, önreflexív darabokra, mint az Emily Dickinson levetkőztetése, mely pazarul, olvasóját pirulásra késztetve szedi szét és hangolja újra a Dickinson-lírát.  

A kortárs amerikai lírát övező jelenlegi viták fényében akár anakronisztikusnak is tűnhet Collins figurája: ha árnyalásra szorul is az az elképzelés, miszerint egy fehér férfi verseire már senki nem kíváncsi (lásd Timothy Yu Bob Hicok nagy vihart kavaró esszéjére reagáló cikkét), tény, hogy alakja zavarba ejtően mainstream. Hiszen ha (immár volt) munkahelye nem is egy elit keleti-parti egyetem, hanem egy New York-i főiskola, ha lakhelye nem is Robert Frost Új-Angliája, hanem egy Bronxhoz közeli kertes ház, a végeredmény mégis az, hogy Collins önéletrajzi utalásokkal telített versei egy fehér, akadémiai közegben dolgozó férfi portréját rajzolják ki, akinek nincsenek különösebb traumái, identitásproblémái, és teljességgel kerüli a politizáló kérdésfelvetéseket. A költemények visszatérő motívumaiban – nyugodt reggelik, hólapátolások, biciklizések, a dolgozószobában való olvasgatás-töprengés – egy már-már idilli életforma körvonalai sejlenek fel. „Mi a semmittevéssel foglalkozunk” – fogalmazódik meg egy újabb, önironikus-önlefokozó, ars poetica-jellegű vallomás A költészetben, de hát, tehetnénk hozzá, a semmittevés valójában elég nagy kiváltság. Azt is hozzátehetjük viszont, hogy Billy Collins megközelítésmódjában van valami végtelenül szimpatikus: versei képesek újra meg újra bizonyítani, hogy a költészet – akárcsak az időnkénti semmittevés – elemi létszükséglet.

Billy Collins: Az a baj a költészettel. Fordította és az utószót írta Kőrizs Imre. Budapest, Jelenkor, 2020.