A kulturális járványtant olyan progresszív elmélethálózatként lehetne jellemezni, amelyben a természet-, a társadalom- és a bölcsészettudomány egymás felé nyitott – a járványokkal kapcsolatos – komponensei, előfeltevései és kutatásmódszertana egyaránt hozzájárulnak az értelmezési szempontok kialakításához. Mivel a járványok egyszerre biológiai, kulturális és politikai jelenségek, a betegségek felfoghatók kulturális tünetként is, melyek láthatóvá teszik a társadalmi töréspontokat (a feszültségeket és az egyenlőtlenségeket), a különféle ideológiák harcát is beleértve. (A kórokozók és a megszállt testek vizsgálatától így eljuthatunk a fertőzési hullámokra adott, területenként radikálisan eltérő intézkedésekig és azok intézményi hátteréig.)

Ezzel a tág kutatási területtel foglalkozik a kultúrorvostan vagy orvosbölcsészet is, melynek nemzetközi vonatkozási rendszerében helyezkedik el Ureczky Eszter Kultúra és kontamináció című, úttörő jelentőségű monográfiája. A kötet hat kortárs (apokrif) történelmi regényt elemez[1] három brutális járványra (pestis, kolera, AIDS) fókuszálva. Ebből kiindulva a Kultúra és kontamináció tulajdonképpen interdiszciplináris szimptomatológia, amely a nyelvi-verbális (helyenként vizuális) járványábrázolásokon keresztül felvázolja a nyugati biopolitika alakulástörténetét.

A monográfia öt nagyobb részre tagolódik, melyek mindegyike innovatív szempontokkal gazdagítja a megközelítési útvonalakat. Ureczky elsőként az elmélethálózat működtetéséhez kínál kontextusokat, melyek közé beolvasztja a könyv szerkezeti egységeinek témafelvetéseit is. A bevezető a következőképpen fogalmazza meg a következetesen érvényesített és végigvitt koncepciót: „A kötet összességében azt a belátást fejti ki, hogy a nyugati kultúrtörténetben a ragályos betegségek olyan testi és térbeli diskurzusok melegágyaiként szolgáltak, amelyek egyrészt arra törekedtek, hogy következetesen azonosítsák a betegséget a külső idegenséggel és a potenciális szennyeződéssel, másrészt átfogóan leképezik a modernitás biopolitikai fejlődéstörténetének főbb állomásait.” (11) A könyv 25. oldalán egy táblázat foglalja össze a fejezetek főbb témacentrumait, a pestis, a kolera és az AIDS megközelítéséhez szükséges kulcsfogalmakat, majd olyan keretfeltételeket tárgyal, melyek az egészség és a betegség definiálhatóságát, a másságképzés stratégiáit, illetve a biohatalom körülhatárolását járják körül. Eközben fogas kérdésekkel is szembesülhetünk: például hogy nem is olyan könnyű meghatározni az egészség és a betegség kritériumait.

A könyv gerincét alkotó három fejezet a jelzett járványokkal és – a múlt prizmáján keresztül a jelenről beszélő – regényekkel foglalkozik, mindvégig fenntartva az interdiszciplináris analízist. Az orvostudományi, a kultúrtörténeti és a poétikai megfigyelések kölcsönösen kiegészítik, és részben átfedik egymást, az illesztések pedig véleményem szerint minden esetben megvilágító erejűek. A szerző könyv elején megfogalmazott aggodalma (ti. hogy egy orvos felszisszen majd a bölcsészperspektíva alkalmazásakor, a bölcsész pedig nehezményezi majd a részletező orvostörténeti kitérőket) az elemzések során alaptalannak bizonyul. Az interpretációk ugyanis olyan kompetenciákat mozgósítanak, melyek egyszerre képesek hatékonyan dinamizálni a tematikai, identitásképző rétegeket és a tudomány jelölőgyakorlatait. A fejezetek közti kapcsolatokból létrejövő mintázat dinamikus abból a szempontból is, hogy nem egy statikus fogalmi háló elmozdulásait látjuk csak (de mint majd erre mindjárt utalunk, a visszatérő kérdésirányok igen fontosak), hanem a járványokat meghatározó és azokat feltételező körülmények átalakulásait, változásait is nyomon követhetjük. A regényelemzések pedig nem pusztán egymás változatai, hanem összefüggő, de mindig az adott szöveg poétikai jellegzetességeit szem előtt tartó argumentációs részek – melyek egyébként akár önállóan is olvashatók, mert a kidolgozottságuk ezt lehetővé teszi.

A három központi fejezet paramétereire rátekintve bevezethetünk egy terminust, amely megkísérli visszaadni az említett megkettőződést. Mivel a könyv felvázolja a kultúrorvostan elméleti alapjait, az alkalmazás felől nézve talán nem tűnik elhamarkodottnak, ha az orvosbölcsészeti interpretáció egyik lehetséges vezérfogalmát nem a meglévő kontextusokból vonjuk el (Foucault-tól Baudrillard-ig, a testkutatástól a pszichoanalízisen át a genderig), hanem a megértés közegszerű viszonyait érzékeltetjük az orvostörténeti tengelyre vetítve. Erre a pozícióra talán a medi(k)alitás szó tűnik a legalkalmasabbnak, mert egyszerre utal a medialitás megkerülhetetlenségére, mindenkori szerepére és a medikalizáció fókuszba helyezésére. Emellett a két réteg együtt alkot elválaszthatatlan, de mégis megkülönböztethető (pontosabban az interdiszciplinaritásban kapcsolatba kerülő szakterületek összemosását elkerülő) differenciált egységet. Amennyiben tehát nemcsak önkényes szójátékot látunk ebben a javaslatban, nyerhetünk egy olyan viszonypontot, amely egyszerre képes visszaadni a közvetítőrendszerként elgondolható poétikai és kulturális epidemiológiai kérdésirányok hatékony összeolvasását (a testtől a társadalomig). Úgy vélem, Ureczky Eszter könyve erre, vagyis fogalmaink átértékelésére is ösztönöz, miközben magyar viszonylatban először mutatja meg a szóban forgó elmélethálózat kutatási irányainak eredményességét, és ennek komplex nyelvi feltételeit. (Érdemes jelezni, hogy e recenzió elkészítésével egy időben lát napvilágot a Helikon 2022/1-es, Kultúrorvostan/Orvosbölcsészet száma Gubacsi Beáta és Ureczky Eszter szerkesztésében, ami jelzi a témakör iránti növekvő akadémiai érdeklődést.)

A kettősséget egyébiránt a három főfejezet egy másik szinten is felveti: „A ragályokhoz kapcsolódó antropológiai univerzálék és válságtrópusok felmutatása mellett kettős perspektívát nyújtok a szóban forgó betegségek elemzéséhez, amennyiben mindhárom tematikus fejezet két-két regényt értelmez az adott járvány kapcsán.” (14)

Egy-egy mozzanatot kiragadva ebből a folyamatból: a pestis esetében a Ragály a rendkívüli állapot és az epizodemikus narratíva bemutatását, a Csodák éve pedig a karantén és az autoritás körüljárását teszi lehetővé. A kolera tárgyalása az Édes Temze elemzésében a városrendezés és a szexuális politika kérdéseivel fonódik össze, A tökéletlen lencse értelmezésében pedig az imperializmus és a mikroszkopikus tekintet szolgál vezérfonálként. Az AIDS megközelítése A szépség vonala interpretációjában a pharmakosz karakterére és az immunitás kérdéskörére koncentrál, míg A történet része olvasata a személyes és a kollektív elbeszélésekre, illetve a túlélő traumatikus pozicionálására fekteti a hangsúlyt. Természetesen ezek a kiemelések is csak részlegesek lehetnek – mindössze orientációs pontokat jelentenek: az elemzések – mindezek mellett – számos kérdést tárgyalnak releváns módon, a biopolitika elméleteit (és a róluk szóló diskurzusokat) igen alaposan tanulmányozva. Nem beszélve arról, hogy a regényértelmezések a posztmodern historiográfiai fikció árnyalt megközelítéséhez is hozzájárulnak, a határmunkálatoknak ily módon irodalom- és művészettörténeti hozadékai is vannak.

Végezetül megemlítendő, hogy a finom szálakkal szövődő, kultúrtörténeti és tudományos szempontból tehát egyaránt izgalmas és helytálló gondolatmenetben apróbb utalásokra figyelhetünk fel, melyek összekötik a témakörök perspektíváit a koronavírus-járvánnyal is. (A kötet zárófejezete, A kontaminált jelen emellett a ragályfikciók kortárs továbbterjedésébe is betekintést nyújt. Frappáns a borítókép, Angela Canada Hopkins művének önreferens megközelítése is.) Ezek a villanások nem hagyják nyugvópontra jutni a szempont- és kapcsolatrendszer uralkodó rétegeit, így felerősítik annak tapasztalatát, hogy a járványokat kísérő, alakító, szervező antropológiai állandók (pl. bűnbakképzés, moralizálás, tudományellenesség stb.) más-más körülmények között ugyan, de mindig visszatérnek. (A COVID-19 esetében sem volt ez másként, minden idők egyik legszélesebb spektrumú infodémiáját okozva.) A Kultúra és kontamináció nem hagy kétséget afelől, hogy a járványok komplex korszak- és civilizációformáló jelenségek; a rájuk épülő ragályirodalom pedig – egy találó alakzattal élve – „visszatapasztja a húst a történelemre” (vö. 23). Ebben a közegben mozogva Ureczky Eszter elemzései olyan területekre, alulnézeti szférákba vezetnek, melyekben a szennyeződés, a másság, a kirekesztettség stb. jelölik ki a járványkitörések mintázatait. Innen nézve is lépésről lépésre (le)követhetővé válik, miért elválaszthatatlan egymástól kultúra és kontamináció, betegség és metafora, egészség és fertőzés. Ezek a kötések ugyanakkor hallatlan élességgel világítják meg a ragályfikciók káosz iránti vonzalmának fényében az ember (saját) határaival való szembesülésének – nagyon is valóságos – képeit.

A jelenlegi pandémiá(k)hoz való eljutás ugyanakkor nem tekinthető végpontnak: a monográfia aktuális potenciáljai ezzel korántsem merülnek ki. A prekaritással és az új biopolitikai renddel kapcsolatban Ureczky így fogalmaz: „Mindennek eredményeképpen a fejlett országok állampolgárai állandóan rettegnek a kiszámíthatatlan globális fenyegetésektől (terrorizmus, járványok, klímakatasztrófa), és egyre nagyobb felelősséget éreznek azért, hogy egyedül tartsák fenn saját egészséges szomatikus határaikat például étrendjük, edzéstervük, magánnyugdíj-pénztáruk, szexuális viselkedésük, adatvédelmük kontrollálásának segítségével.” (39) A könyv jelentősége – az irodalomtechnológia elemzése mellett – az ilyen jellegű fejlemények történeti megértésének eseményében rejlik. Innen nézve a monográfia a járványok nyomán elindulva, számos ponton bizonyítja, hogy mi mindennel áll összefüggésben a tárgyalt jelenségkör a jelen és a történelem távlatából egyaránt. De – és itt talán már nem meglepő – ez a kettősség sem uralja le a gondolatmenetet, mert A fekete halál álarcai, A beteg város és az Anti-testek Londonban című fejezetek értelmezéseiben arra is átkerül a fókusz, hogy az elemzett művek nem tekinthetők az elméleti kerethez illesztett szimpla illusztrációknak, mert az esztétikai tapasztalat működése felől vizsgálva is beszédképesek. Ez a szempont pedig részben túl is mutat a kultúrán. Ureczky Eszter könyve tehát olyan vállalkozás, amely példaértékű demonstrációja a medical humanities praxisainak, és ezzel új fejezetet nyit, egyben lehetőségeket vázol fel a magyar tudományosság számára a kulturális epidemiológia történetében.

Ureczky Eszter: Kultúra és kontamináció. A járvány metaforái és biopolitikája kortárs regényekben. Budapest, Kijárat, 2021. 224 oldal, 3500 forint

*

Jegyzet:

[1] Wiliam Owen Roberts: Ragály, Geraldine Brooks: Csodák éve, Matthew Kneale: Édes Temze, Anne Roiphe: A tökéletlen lencse, Alan Hollinghurst: A szépség vonala, Alfred Corn: A történet része.