„Hites feleségem az orvoslás, az irodalom pedig
a szeretőm. Ha megunom az egyiket, a másiknál
töltöm az éjszakát. Ez így kevésbé unalmas.”

(Anton Pavlovics Csehov)

A Helikon Irodalom- és Kultúratudományi Szemle jogelődjének legelső száma még a jelen sorok nem éppen fiatal írójának születése előtt látott napvilágot, 1955-ben. Azokban az időkben egyáltalán nem volt problematikus, ha egy humán diszciplína szaklapja tudományos kiadványként azonosította magát. A német és a részben német ihletésű magyar (meg ami akkoriban nem kevésbé volt fontos: az orosz) terminológia és a mögöttes felfogás nem tett különbséget az angolban két, külön szóval illetett, egzaktnak mondott diszciplínák (sciences) és a lágyabb, hozzávetőlegesebb, bölcseleti beágyazottságú tudományterületek (humanities) között. A rendszeres ismeretgyarapítás mindkét nagy területe Wissenschaft, naúka, és persze tudomány volt. És ez nagyjából máig így is maradt. A humaniórákat és reáliákat ugyanannak a szuperhalmaznak a részhalmazaiként kezelő taxonómiai nagyvonalúság máig jellemzi a mi tágabb értelemben vett kultúrkörünk gondolkodásmódját. Egyetemi berkekben jól ismert példa erre, hogy némely, még tőlünk is keletebbre található akadémiai intézmények scientific conference-ként azonosítják az általuk szponzorált és a meghívottak által – általunk – is megtisztelendő filozófia-, kultúra-, vallás-, vagy éppen irodalomtörténeti rendezvényeket. Az angol nyelvre és kultúrára szakosodott vagy kutatási területük angol nyelvű irodalmában járatos kollégáim az ilyen suta megfogalmazások láttán vérmérsékletük szerint vagy felszisszennek, vagy anyai megértéssel elmosolyodnak.

Pedig az efféle leereszkedő gesztus nem okvetlenül indokolt. És nemcsak azért nem, mert az angol nyelvben máig meglévő terminológiai különbségtételnek nálunk igazából nincs hagyománya. Hogy ennél nyomósabb oka is lehet a humanities és a sciences nyelvi-fogalmi összevonásának, azt az alcíméül a mostanában egyre szélesebb körben ismert – és talán elismert – tudományág, a medical humanities angol elnevezésének két lehetséges magyar megfelelőjét választó Helikon-szám is kiválóan szemlélteti. A kultúrorvostan avagy orvosbölcsészet éppen a szóban forgó két nagy tudományterület – a reáliák és a humaniórák – egy-egy önmagában is létfontosságú részterületét egymástól elválasztó mély árok betemetését tűzi maga elé célként: egyik oldalon az orvostudomány, a másikon az irodalom- és kultúratudomány „összebékítését”. A folyóirat ezen számának szerzői is ennek a bináris oppozíciónak a meghaladását igyekeznek bemutatni és egyben szolgálni.

Annak eldöntése, hogy az effajta integratív ambíció általánosságban mennyire megalapozott, kívánatos vagy éppen őszinte, szétfeszítené egy recenzió kereteit és minden bizonnyal meghaladná e sorok írójának képességeit. Azt sem könnyű, de nem teljesen lehetetlen megítélni, hogy a Helikon 2022/1-es számának szerkesztőit és szerzőit mi motiválhatta, hogy az interdiszciplináris megközelítés bejáratottabb formáinál – tehát a rokon területeket, például a nyelvészetet az irodalomtudománnyal, a művészetelméletet a szociológiával vagy filozófiával összekapcsoló – módozatainál jóval merészebbnek tűnő vállalkozásba kezdjenek. Hogy a nemzetközi kutatási és oktatási gyakorlatban ennek az összetett megközelítésnek a története immár több mint ötven évre tekinthet vissza, azt igen nagyszámú kézikönyv, tanulmánykötet, valamint a témára szakosodott folyóirat léte demonstrálja, amiről a szóban forgó Helikon-szám reprezentatív bibliográfiája is igen jó áttekintést ad. Ott is, csakúgy mint a nemzetközi kontextusban, az angol nyelvű kiadványok dominálnak, így a kiragadott példáink is erről a nyelvi és kulturális területről származnak. Ilyenek a Routledge Handbook of the Medical Humanities (2019), a Medical Humanities, a terep viszonylag korai felmérésével pedig a világ egyik legismertebb orvostudományi folyóirata, a Lancet szolgált még 1995-ben „Humanity and the Medical Humanities” címmel megjelent közleményében.

A kultúrorvostan komoly szakmai fórumokkal rendelkezik immár a magyar nyelvterületeken is: itthon és a Kárpát-medence környező országaiban egyaránt több orvosi egyetem magatartástudományi intézete és nem egy tudományegyetemünk bölcsészkara biztosít kiszámítható intézményi hátteret az orvosbölcsészeti kutatás és oktatás számára. [1] Az eredmény kézzelfogható: az ismertetett Helikon-szám szerzői közül szinte mindenki fontos publikációkkal járult már hozzá a szakterület honi megismertetéséhez. Ezek közül a legismertebb az egyik szerkesztő, Ureczky Eszter Kultúra és kontamináció című, angol-amerikai regény- és járványtörténeti munkája (amelyről  mi is írtunk), illetve H. Nagy Péter, a jelenkor legnyomasztóbb pandémiájára, a Covid-járványra is reflektáló kettős kötete, a Karanténkultúra és járványvilág: Feljegyzések a korona idején (2020) és a Karanténkultúra: A folytatás (2022).

Itt említendő meg, hogy a kultúrorvostan hazai művelői a terület iránt fogékony művészek bevonásával a szélesebb közönség felé is nyitottak a közelmúltban: az itt bemutatott kiadvány függelékében egy fontos színházi esemény és négy, részben valós idejű, részben a virtuális térben megjelenő kiállítás ismertetése tanúskodik.[2] Diszciplináris szempontból tágabb, mediális tekintetben szűkebb értelemben vett előzménynek tekinthető még, hogy maga a Helikon is szentelt tematikus számokat az egzaktnak mondott és a humán tudományokat összekötő interdiszciplinaritásnak.[3]

Adott tehát a kiadás- és rendezvénytörténeti válasz a kérdésre, hogy miért „itt”, azaz miért Magyarországon és miért a Helikonban jelent meg tíz fontos orvosbölcsészeti írás honfitársaink tollából. De miért éppen most? – kérdezheti az olvasó. Erre a két társszerkesztő, Gubacsi Beáta és Ureczky Eszter ad egyértelmű és könnyen elfogadható feleletet a szám bevezetőjében:

Míg a Covid–19 pandémia katasztrofális hatással volt az életünkre, és gyökeresen megváltoztatta az életmódunkat, arra is rámutatott, hogy a tudományterületek tradicionális szétválasztásával képtelenség az ehhez hasonló, összetett események és jelenségek vizsgálata. A krízisre adott reakció tehát katalizálta a tudományok közötti átjárásra való hajlandóságot, és elősegítette a szorosabb elméleti, módszertani összefonódások kifejlődését. (6)

Érthető hát, hogy a korábbiaknál immár a jelek szerint kevesebb áldozatot követelő, de változatlanul velünk lévő világjárványra közel félszáz utalás esik a Helikon orvosbölcsészeti számában. A nagyon komoly gazdasági, egészségpolitikai, néplélektani és kulturális következményekkel járó pandémia hol Covid-19-ként, hol SARS-CoV-2-ként, hol pedig egyszerűen mint koronavírus-járvány bukkan fel a már említett bevezető tanulmány mellett Bánfalvi Attila, Timár Andrea és H. Nagy Péter írásaiban – a folyóiratszám tíz cikkéből tehát (legalább) négyben. A helyzetet és a szóban forgó szerzők publikációs hátterét tekintve nem meglepő, hogy egy sor más fertőző betegség is terítékre kerül a „fekete haláltól” a huszadik század pestiséig, az AIDS-ig.

A közlésre kiválasztott cikkek természetesen nemcsak járványokról és még csak nem is kizárólag a betegségek szélesebb köréről szólnak (persze az utóbbiakról is: főként a pszichés megbetegedések, valamint a nemiséggel és a társadalmi nemekkel kapcsolatos kórképek politikai és kulturális beágyazottságát taglalják a szerzők). Az elméleti háttér iránt érdeklődő olvasó olyan rész- és rokonterületek, valamint kulcsfogalmak tartalmáról, történetéről és néha ellentmondásos relevanciájáról tájékozódhat, mint a kritikai  orvosbölcsészet (critical medical humanities), a narratív orvostan (narrative medical humanities), a fogyatékosságtudomány (disability studies), a már említett kognitív tudományok (cognitive studies), illetve a prekaritás,, a biopolitika, a fiziokrácia, a homo sacer vagy éppen a biosz és a zoé, illetve a biomedicina és a holisztikus gyógyászat ellentétpárjai.

A terjedelmi okok szorításában emeljük most ki Bánfalvi Attila „A humaniórák önigazolási kényszere az orvosképzésben” című tanulmányát, mely nyilván nem véletlenül került rögtön az általános bevezető utáni, figyelemfelkeltő helyre. A szerző ugyanis arra tesz – összességében sikeresnek mondható – kísérletet, hogy a kultúrorvostant mint olyat elhelyezze abban az intézményi hierarchiában, melyben ő maga is végzi oktatói-kutatói munkáját. A jeles orvostörténész és elismert szakíró, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum fájdalmasan korán elhunyt igazgatója, Magyar László András A repülő dervis című regényének egy vallomásos részletét idézve Bánfalvi arra a lehangoló következtetésre jut, hogy orvostudományi berkekben a bölcsészdoktoroknak igencsak „hálátlan” szerep jut (49). Az orvosprofesszorok kimondatlan, de jól érzékelhető attitűdje szerint az intézményükben humaniórákat oktató kolléga igazából „csak vendég lehet, idegen, nem közénk való” (49). Ennek a lekicsinylő hozzáállásnak számos oka van, de legfontosabb minden bizonnyal az orvosképzést meghatározó kettős kurrikulum léte. A nyíltan és hivatalosan megjelenő tanrendben az orvosképzés irányítói – meglehet, egyfajta sznobériából – helyet szorítanak az „érdekes” és „elmeélesítő”, de kevés gyakorlati haszonnal kecsegtető humaniórák oktatása számára. Ugyanakkor a „rejtett”, de domináns „kurrikulum [...] az objektivitást, a távolságtartó óvatosságot, az érzelmekkel, a páciensekkel, és minden más szereplővel szembeni bizalmatlanságot kultiválja” (51). Érdekes adalékkal szolgálhat ehhez, hogy a halálával ugyancsak betölthetetlen űrt maga mögött hagyó neurológus költő-író, Szirmai Imre professzor esszékötetének „Neuropolit-song” című darabjában nagy elismeréssel emlékezik meg a legendás belgyógyász-professzorról (mellesleg Magyar László András édesapjáról), Magyar Imréről, aki medikushallgatóit irodalom-, esemény- és kultúrtörténeti témákból szerette vizsgáztatni – legalább annyi malíciával, mint amennyi naiv jóhiszeműséggel. Nem mellékes azonban, hogy Szirmai professzor megemlékező írását ezzel a kijózanító aforizmával vezeti be: „Empátia: a beteg mellé fekszem ahelyett, hogy megpróbálnám felállítani” (Ideg-lelés 81; kiemelés az eredetiben).

A rövid tematikus áttekintés és az obligát konklúzió előtt fontos kiemelni a közölt cikkekben érintett részterületek és az alkalmazott megközelítésmódok reprezentatív sokszínűségét. Az irodalomtudomány mellett a művészettörténet és művészetelmélet iránt érdeklődő olvasó örömére a különböző művészi alkotások genezisének, tipológiai besorolásának és – értelemszerűen kultúrorvostani szempontú – értelmezésének szentelt három írás alkot fontos tematikus csoportot. Az elsősorban művészettörténeti érdeklődésű írások sorát a neves pszichoterapeuta, Gerevich József „A Balsors mint hatóerő” című tanulmánya nyitja meg. Írásában Gerevich egy sor híres magyar és külföldi irodalmi, képzőművészeti és komolyzenei alkotás keletkezéstörténetét vizsgálva jut fontos alkotáslélektani következtetésekre, példás szerénységgel kiemelve a „pszichológiai megközelítés korlátait” az esztétikai értékítéletek megalkotásában.

Míg Gerevich tanulmánya a pszichoterápia és a művészettörténet metszéspontján helyezhető el, Bódi Katalin címében az Énekek énekét idéző írása, az „Akár az elzárt kert” Széplaky Gerda Frida Kahlo-tanulmányához hasonlóan a képzőművészet (és Bódinál a regényirodalom) különböző korszakainak jeles reprezentánsait a feminista ihletésű  orvosbölcsészet módszertanát alkalmazva közelíti meg (113-131). Mindkét írás a női test és a női szenvedés ábrázolhatatlanságának tabuját művészi eszközökkel megdöntő irodalmi és képzőművészeti alkotások értelmező-értékelő bemutatásával szolgál.

A feminista szemlélet és tárgyválasztás újmarxista látásmóddal és terminológiával egészül ki Gregor Anikónál, aki az „Elviselt nemi struktúrák” című írásában a női populációkat érintő, a férfiakétól eltérő egészségkárosító viszonyok gazdasági, politikai és kulturális vonatkozásait vizsgálja. Hasonlóképpen a társadalmi-politikai – és azon belül a hatalmi – viszonyok szerepét és narratív megjelenítését elemzi Timár Andrea tanulmánya arendti–foucault-i (és, ha lehet ilyet mondani, poszt-foucault-i) fogalmi keretben. A Timár cikkében is alkalmazott narratológiai szempontrendszer mellett a kognitív tudományok belátásait hozza játékba Farmasi Lilla közleménye („Narratológia. Az idegtudomány és az irodalomtudomány találkozása a (kognitív) pszichológusnál”): ez a legszigorúbb értelemben vett interdiszciplinaritás módszertanát és eredményeit színvonalasan hasznosító írás minden további nélkül belefért volna a Helikon fentebb már említett kognitív irodalomtudományi számába is, és mint ilyen kiválóan példázza az orvosi embertudományokkal is operáló kultúratudományokat egymástól elválasztó határok átjárhatóságát.

Noha az általuk elemzett művek keletkezési ideje és – főleg – mediális beágyazottsága távol esik egymástól, H. Nagy Péter „Epidemiológiai ponyvaelemzés” (132-150) című írása és Ureczky Eszter „Öregedés, digitális klónozás és eutanázia” (169-188) címet viselő zárótanulmánya egyaránt a populáris kultúra iránti fokozódó tudományos érdeklődés két figyelemreméltó dokumentuma. Míg H. Nagy Robin Cook Járvány című népszerű regényének részben műfajelméleti és kiadástörténeti, részben pedig járványtörténeti elemzésével még a témában járatos olvasónak is hasznos és izgalmas információkkal szolgálhat, addig Ureczky Eszter tanulmányában a „kegyes halál”, a (halál utáni) tudattartalom-feltöltés és az idősgondozás nyugtalanító problémáira keresi a választ, miközben kitér olyan, főleg az irodalomtudóst és a kultúrakutatót foglalkoztató kérdésekre, mint hogy a Fekete tükör című brit sci-fisorozat „San Junipero” című kulcsepizódja optimista utópiának, pesszimista disztópiának vagy határhelyzeti heterotópiának tekintendő-e.

Egyedül a kultúrorvostani kutatást és oktatást főfoglalkozásként végzők, a honi orvosbölcsészeti konferenciákat rendszeresen látogatók, a témában komoly publikációs háttérrel rendelkező kollégák hivatottak annak megítélésére, hogy a Helikon 2022/1-es számában közölt tíz tanulmány, öt eseményriport és csokornyi könyvismertetés együttesen hű képet ad-e a szakma honi helyzetéről – a területet nagy rokonszenvvel, de javarészt kívülről szemlélő irodalmár-oktatóként e sorok írója semmiképp sem jogosult sommás ítéletek megalkotására. A diszciplína nemzetközi szakirodalmának madártávlati áttekintése és néhány rokon terület – így a kognitív irodalomtudomány, az evolúciós kultúraelméletek, és a főleg Amerikában, de Európában is évtizedek óta dúló „tudomány-háborúk” (culture wars, science wars) valamivel behatóbb ismerete azonban képessé teheti a magamfajta érdeklődő laikust is egy-két általános következtetés megfogalmazására.

Az első konklúzió az elismerés hangján kell, hogy szóljon: a kiadványba beválogatott tanulmányok mindegyike a tárgy alapos ismeretéről, energikus invencióról és a tudománynépszerűsítésben (is) lényeges, színvonalas íráskészségről tanúskodik. E. O. Wilson, a jeles amerikai rovartanász-szociobiológus szerint az „eszményi tudós úgy gondolkodik, mint egy költő, úgy dolgozik, mint egy könyvelő, és ha teli tegez adatott neki, akkor úgy fogalmaz, mint egy újságíró”.[4] A legnagyobb ívű, mert egymástól igen távoleső diszciplínákat összekötni hivatott tudományköziség e nálunk méltatlanul elhanyagolt apostola által megfogalmazott ismérveket alapul véve megállapíthatjuk: a  Helikon-szám szerzői a három wilsoni kritérium közül legalább kettőnek eleget tesznek írásaikkal. Persze van, aki mindháromnak – én négy ilyen tanulmányt is találtam, de itt csak egyet emelnék ki. Nálam – és itt szándékosan váltok át egyes szám első személyre – Gerevich József írása viszi el a wilsoni pálmát. „A balsors mint kreatív hajtóerő” szakszerű, de szakzsargontól mentes stílusról, ugyanakkor nagyvonalú, ám részletekbe is menő, eredeti felismeréseket megalapozó és igazoló tárgyismeretről tanúskodik. Más szóval a megalkuvásmentes szakszerűség ebben a cikkben olvasóbarát érthetőséggel párosulva közvetít egyéni belátásokon alapuló, frissnek ható ismereteket. És ami számomra a legfontosabb: Gerevich professzor a tanulmánygyűjtemény egyetlen orvosi végzettséggel is rendelkező szerzőjeként imponáló humán műveltsége tudatában is minden leereszkedés nélkül képes és hajlandó egyenrangú partnerként kezelni az irodalom- és kultúratudományokra szakosodott, vagy éppen mindkét tudományterületet érdeklődő idegenként szemlélő „általános” olvasót. Fontos megismételni azonban, hogy a Gerevich-cikknek tulajdonítható wilsoni kvalitások (invenció, alaposság, közérthetőség és nagyívű interdiszciplinaritás) természetesen mindegyik írásban megjelenik – ilyen vagy olyan arányban, ilyen vagy olyan koncentrációban.

A folyóiratszámról alkotott összbenyomás alapján második következtetésként az vonható le, hogy tematikus spektrumát tekintve a kiadvány a kultúrorvostan nemzetközi irodalmának összefoglaló kiadványaival egybevetve is megállja a helyét. Mint láttuk, megjelenik benne a tudománytörténeti és fogalomértelmezési áttekintésektől a társadalompolitikai problémafelvetéseken át a populáris kultúra és a vizuális média világának fontos szegmenseit orvosbölcsészeti szempontból bemutató írásokig szinte minden, ami például a releváns Routledge-féle összegzésekben önálló fejezetet kap. Kivételt a tudatos és rendszeres regionális kitekintés képez. Ahogy ugyanis a Routledge kitekint a diszciplína új-zélandi, kanadai vagy dél-afrikai helyzetére, úgy itt is érdekes lehetne beszámolni a kutatás helyi, térségi, netán határon túli központjaiban (például a debreceni, a szegedi vagy a pécsi egyetemen) folyó kutatások irányairól, eredményeiről és nehézségeiről. (Itt jegyzendő meg, hogy a szakterület egyik legismertebb művelőjeként a kötetben fontos tanulmánnyal szereplő egyik szerző történetesen a felvidéki Selye János Egyetem kiváló oktatója – amiről sem írásából, sem a kötet szerkesztőitől nem szerzünk tudomást).

Ehhez kapcsolódik egy másik hiányérzetem is. A már többször említett Gerevich-tanulmány és a Bánfalvi-írás kivételével alig vagy egyáltalán nem bukkannak fel az orvosbölcsészeti téma szempontjából releváns magyar írók, költők és művészek. Kiváló orvosírónk Németh Lászlótól Magyar Imrén át Bólya Péterig és Szirmai Imréig mind kimaradnak, ahogy Csáth Géza, Ady Endre, Babits Mihály, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Örkény István, Sánta Ferenc, Sarkadi Imre vagy Hajnóczy Péter betegségpoémái és orvoslásnarratívái is kívül esnek a szerzők látókörén.

Kisebb megszorításokkal ugyanez elmondható a világirodalom orvosi képzettségű vagy egészség- és orvostudományi érdeklődésű kiválóságairól is. Ezek közül némelyiknek felbukkan ugyan a neve – Thomas Mann, Franz Kafka és egyik-másik kortárs amerikai író megkerülhetetlen igazodási pontot jelent a szerzők számára is –, de annál több fontos név marad említetlenül. Egy-két példával itt is be kell érnünk: Ernest Hemingway (a macsóként elkönyvelt írónál kevesebben ábrázolták nagyobb erővel a nehéz szülés tragédiába csapó testi-lelki megpróbáltatásait), Albert Camus (a magyarbarát francia író Pestis című regénye természetesen nem kerülte el sem H. Nagy Péter, sem Ureczky Eszter figyelmét – de nem itt), Vladimir Nabokov (aki egy gyakran idézett elbeszélésében referenciális mániaként említett, a pszichiáterek által vele egyidőben azonosított apophenia megrendítően érzékletes leírását adja), vagy éppen a magyar-amerikai lélektanász, Thomas Szasz és a skót pszichiáter-költő, R. D. Laing nevéhez kapcsolt antipszichiátriának is érvekkel szolgáló regények írói Anthony Burgesstől Ken Kesey-n át Marge Piercy-ig ugyancsak helyet kaphattak volna az itt áttekintett írásokban.

De ne legyünk telhetetlenek! Érjük be azzal, hogy egy, a nemzetközi tudományosságban először a hatvanas években megjelenő, az ezredfordulóra általánosan ismertté és a legutóbbi világjárvány nyomán sürgetően aktuálissá vált interdiszciplináris megközelítés, a kultúrorvostan/orvosbölcsészet immár nálunk, Magyarországon is méltó helyet kapott a Helikon-számok sorában! És persze várjuk a folytatást – mondjuk a tudományköziség irányát megfordító, a természettudomány felismeréseit és módszereit a humán tudományok művelésében kamatoztató evolúciós irodalomkritika (evolutionary literary studies) mostanihoz hasonlóan értő és érthető bemutatásával.

Helikon Irodalom- és Kultúratudományi Szemle, 2022/1: „Kultúrorvostan/Orvosbölcsészet”

*

Jegyzetek:

[1] A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének választható kurzusai között például egy „Orvosi humaniórák” néven meghirdetett tárgy is szerepel. A kurzus célját, tematikáját és a kapcsolódó kötelező és ajánlott szakirodalom listáját tartalmazó részletes leírás itt található.

[2] Ezek a Kiváló dolgozók – igaz történetek a gondoskodásról című előadás az Örkény Színházban, A sárga csendről című művészeti projekt a­ Lipótmezőről, a Várószoba – női gyógyítók és páciensek az orvoslás perifériáján címmel rendezett „intervenció” a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban, a Mondgesichter / Holdvilágképűek című kollaboratív, költészeti-fotóművészeti projekt, és a Felnyitott seb(ezhetőség)ek, a FŰZ művészeti csoport megmutatkozó kiállítása a 1111 Galériában - Kricsfalusi Beatrix, Nagy Hilda, Gregor Lilla, Balajthy Boglárka és László Boglárka bemutatásában.

[3] E tudományközi folyóiratszámok közül itt a legfontosabbnak a Kognitív irodalomtudomány (2013/2) tűnik, de megemlítendő a Biblioterápia, irodalomterápia (2016/2) és a Poszthumanizmus (2018/4) című Helikon-szám is.

[4] Edward O. Wilson: Consilience. New York, Random House, 1999. 62. (A szerző fordítása – F.Á.)