Trigger-esemény a javából (Viktor Pelevin: Gyengéd Érintések Művészete)
Fotó: 1749
Trigger-esemény a javából (Viktor Pelevin: Gyengéd Érintések Művészete)

Kronosz-áldozók, kimérák, „nooszféra-tetoválások” és harmadik világháború: ezt legfeljebb A Foucault-inga valamely szereplője tudná értelmes hálózatba rendezni. Meg persze Viktor Pelevin.

Napjaink kaotikus, helyenként őrült állapotát jellemezni, leírni, az eseményekre reflektálni nagyon nehéz. Viktor Pelevin mégis olyan magától értetődő természetességgel teszi mindezt évről évre, kötetről kötetre, hogy keresve sem igen találhatnánk adekvátabb leírást. Legújabb kötete kitűnően illeszkedik korábbi regényei világába: 

a feje tetejére állít mindent, ettől pedig minden a helyére kerül,

ami annyira hihetetlen, hogy az már hihető; az ábrázolt kép elkeserítő és kiábrándító, mint maga a valóság, legalábbis amit mi annak tartunk.

Szerkezetét tekintve a kötet két részből áll (Szaturnusz alig látható és Csata a győzelem után); az első részben két, a másodikban pedig egy történet olvasható. Terjedelmét tekintve az első és utolsó elbeszélés rövidebb, mint a középső, az elbeszélésük módja is hasonló: egy-egy ismeretlen, furcsa férfi meséli el különös történetét, ezzel is keretbe foglalva a kötet címét adó leghosszabb részt.

Az első elbeszélés címe Iakinf, és négy moszkvai barát történetét meséli el, akik a rohanó városi életből a túrázásba menekülnek. Választásuk ezúttal a Kaukázusra esik, ahol túravezetőjük, Akinfij Ivanovics estéről estére haladva meséli el az életét: hogy került a Kaukázusba, hogy dolgozott extraszenszként, és hogyan hívta el magához egy rádiós műsornak köszönhetően egy Zsoresz nevű férfi, aki elmesélte, miként mutattak be áldozatokat az „idő urának, istenének”, így táplálva halhatatlanságuk forrását. A történet középpontja tehát Szaturnusz (vagy Kronosz), az idő ura, aki az utóbbi időben látszólag már nem munkálkodik, de a háttérből éppúgy irányítja az emberek sorsát, mint annak előtte: „Kronosszal ugyanez a helyzet. Megmaradt az idő? Megmaradt. 

Na és mit csinál ez az idő? Hát ugyanazt, mint mindig – megeszi a saját gyermekeit.

Néha csúnyán és gyorsan, mint a nagypapáinkat és nagymamáinkat, néha türelmesen, humánusan, anesztéziával, mint minket, de a lényeg nem változik. Mind a saját időnk gyermekei vagyunk. És az idő felfal bennünket. Hát ebben mutatkozik meg Kronosz” (74).

A saját gyermekeit felfaló Kronosz említése előrevetíti az emberáldozatok témáját és a történet kimenetelét.

Az első fejezet második része a Gyengéd Érintések Művészete. Terjedelmét tekintve ez a leghosszabb, kisregény hosszúságú történet; tulajdonképpen egy kétezer oldalas, fiktív, Da Vinci-kód stílusú regény kivonata. Narráció szempontjából is igen érdekes megoldást választott Pelevin; az elbeszélő kivonatolja, véleményezi az „eredetit”, közben ki-kiszólva nekünk, olvasóknak, párbeszédbe elegyedve mind velünk, mind pedig az „eredeti szerzőjével”, K. P. Golgofszkijjal.

A regény ismertetése során megtudjuk, hogy Golgofszkij a szomszédja, Izjumin után kutat, akiről környezete gyanítja, hogy a titkosszolgálatnak dolgozik, majd egy reggel megmérgezik. Ezentúl Golgofszkij jár át öntözni Izjumin bonszájfáit, tehát szabad bejárást kap Izjumin dácsájába. Lassan megismerkedik a megmérgezett férfi kutatásainak, munkájának tárgyával: gargoyle-ok, kimérák, „nooszféra-tetoválások”, „szökdelők” világába kalauzol(nak) bennünket az író(k); egyiptomi piramisoktól, Notre Dame-i vízköpőktől kiindulva, az Értelem hatalmáról alkotott elméleteken át, hogy aztán elvezessen(ek) bennünket a jelenleg is zajló harmadik világháború virtuális eseményeihez. A kultúra evolúciója az utóbbi években a digitális térbe helyeződött át, legaktívabb és leghatékonyabb alakítója pedig az internet, amely a tudás globális hálózatát is adja. A nooszféra a tudat világa, a globális tudat megnevezése. Pelevin azt írja le, hogyan avatkozik bele az ember a nooszférába, és hogyan hagy rajta nyomot természetfeletti erőket is segítségül hívva, hogy átalakítsa azt saját, önző céljai érdekében. A nooszféra alakításához pedig nincs szükség másra, mint néhány áldozat bemutatására (legyen az pulyka vagy sertés), kimérák létrehozására, terjesztésére, majd egy ún. „trigger-eseményre”, amely „felnyitja a szemedet”, és utána lehetetlenné válik nem meglátni, hogy „a király meztelen”. A regény világában pedig, úgy tűnik, sikerrel járnak ezek a beavatkozások. Az egész nyugati kultúra ezeknek a játszmáknak az eredményeként jön létre: az embereket „elbutítják”, fontosnak tűnő, de lényegtelen, tartalmatlan ügyekkel, gifek és mémek segítségével kötik le: ebben a világban a kultúra maga a „fake news”, 

„az ember [pedig] nem több, mint majom smartphone-nal” (367).

Az utolsó rész, A sztolipin Pelevin korábbi alkotására, a Titkos pillantások a Fuji-hegyre című regényére reflektál, de a Sárga nyílból már jól ismert vonatallegória is felbukkan benne. A sztolipin egy rabokat szállító börtönvonat – legalábbis első ránézésre. A történetet továbbolvasva azonban kiderül, hogy ez csak a látszat; oligarchák jachtjaik alsó részében alakítanak ki hatalmas szimulációkat, amelyek teljesen élethű módon mintáznak egy rabszállító vonatot. Az oligarchák így el tudnak vegyülni a rabok között, majd onnan „kiszabadulva” újra élvezni tudják az élet örömeit: „A világ legjobb bora, mondja, ha mindennap azt iszod, olyan lesz neked, mint a víz. De ha eltöltesz néhány napot a sztolipinban, és aztán iszol egy pohárral ebből a tök szimpla Pinot Grigióból, nektárnak fogod érezni” (412).

A történet végére világossá válik, hogy az oligarcháknak a szimulációk, vagyis saját maguk ilyen helyzetbe történő kényszerítése sem okoz már örömet; a másik jachtjára, nagyszabású szimulációjára, egymásra irigykednek, hiába van meg mindenük. De tulajdonképpen nem is lényeges, kinek mije van, mindenki ugyanúgy rab: nincs szabad véleménynyilvánítás, akármilyen befolyásos, jómódú, „beavatott” emberről is legyen szó, s „épp ez a lényeg. Ha a saját sztolipinodban is kussolsz, akkor Oroszországban is minden fasza lesz neked. Mert Oroszország, Fegya, maga a sztolipin. És a sztolipin Oroszország. És az, hogy van titkos kijáratod a fedélzetre, semmit sem változtat ezen.”

A dialógus során Rinat elárulja Fegyának, hogy bár ők maguk kiváltságos helyzetben vannak a társadalom többi tagjához képest, a lényegen ez mit sem változtat. A látszat kedvéért felépített sztolipin, „a titkos kijárat a fedélzetre” is csupán látszat: „De akkor felmerül egy másik kérdés. Hol vagyunk valójában? [...] a jachton vagyunk-e, és néha lemegyünk a sztolipinba? Vagy valójában a sztolipinban utazunk, és néha kimászunk a fedélzetre?” (428)

A kötetet M. Nagy Miklós fordította, aki pontosan adja vissza a különböző stílusú és nyelvezetű részek mondanivalóját, hangulatát, legyen szó a szabadkőművesek filozofikus gondolatairól, az internet mélyén bujkáló transznemű közösség zsargonjáról vagy börtönszlengről.

Pelevin tehát újra meghökkentő pontossággal, nyakatekert történetekkel és hasonlatokkal, mégis „nemes egyszerűséggel” ad éles képet társadalmunk felépítéséről és kórságairól. Kíváncsian várjuk a következő diagnózist.

Viktor Pelevin: Gyengéd Érintések Művészete. Fordította M. Nagy Miklós. Budapest, Helikon, 2020.

A kritika szerzőjéről
Varga Zsófia (1995)

Fordító, a DE IKDI Orosz irodalom és kultúra alprogram hallgatója.  Legutóbbi fordítása: Így írunk mi (több fordítóval közösen, Kairosz, 2020).