Mikor nem látod többé
A bálnaborjakat a fénnyel incselkedni
Vedd sorra mit találsz majd a fekete kertben
És az udvaron
A tengeri teheneket az Óriásalkát a gorillákat
Pótolhatatlan vendéglátóinknak végtelen volt sokasága
És mint a csillagok megjósolták
Áldozatunkat

(W.S. Merwin: Egy eljövendő kihalás emlékére)[1]

Gyerekkoromban mindig jól mulattam a Jégkorszak című film dodós jelenetén, mikor egy dinnyéért való harcban – persze a gyermeklélekre karikírozva – elpusztulnak az utolsó tojók, így megágyazva a faj kihalásának. Persze, utóbbi gondolatot csak most teszem hozzá, akkor még nem szembesültem a szomorú (zoo)történeti kontextussal. A dodók a valóságban később haltak ki, de kulturális lábnyomuk azóta is jelentős, lényegében az ökoszisztémára káros emberi tevékenység jelképévé váltak. Legutóbb például

a Kneecap című filmben hasonlították az ír gael nyelvet az utolsó élő dodóhoz.

 Nem sokkal a dodók után azonban történt egy másik, nem kevésbé jelentős, de a kulturális emlékezetben csak az utóbbi években megjelenő kihalás: az óriásalkáé. A francia írónő, Sibylle Grimbert ebbe a kontextusba ágyazza fiktív ember–állat kapcsolatáról szóló történetét. Bár maga az eldey-i mészárlás, még ha más formában is, de megtörtént, a lille-i természettudományi múzeumból küldött Gus és a mészárlást egyedüliként túlélő Prosp történetére, vagy egyáltalán, egy ember és óriásalka „barátságára” semmilyen történelmi dokumentum nem utal – és ezt megerősíti maga Grimbert is a regény utószavában.

Ennél többet a történetről nem is érdemes mondani, az ugyanis nem annyira cselekményes, inkább szögegyszerű. Jóllehet, relatíve gyakran vált helyszínt, megfordulunk például a Feröer-szigeteken, Izlandon vagy épp Dániában, sőt más-más emberi szereplők is belefolynak hol ártó, hol segítő szándékkal az események alakulásába, 

a lényeg mégiscsak azokba a pillanatokba sűrűsödik bele, amikor Gus és Prosp valamiképp érintkeznek.

Ezt kezdetben a kölcsönös zavar és elutasítás jellemzi: kapcsolódásuk egyetlen oka a tudományos analízis és a remélt presztízs. Ekképpen Prosp Gusnak ugródeszka, eszköz céljai eléréséhez – ahogy azonban várható, az egymáshoz hangolt élet idővel kötődésbe, ragaszkodásba, a tudományos mező felbolygatása pedig új életfeladatba hajlik át, méghozzá Prosp életének gazdagításába. S bár Gus megházasodik, barátai és tanítványai lesznek, a polgári, „normális” élet elemeinek beszüremlésével világa egyre inkább Prosp-központú lesz.

Fontos kihangsúlyozni: Gus célja az, hogy Prospnak olyan élete legyen, amilyet egy kihalás szélén lévő faj utolsó egyedeinek egyike érdemel, és nem az, hogy megmentse az óriásalkákat. Kulcsfontosságú az a rész, 

amikor Gus ugyan fellel 4-5 madárpárt Északon, azok azonban nem fogadják be, sőt megsebesítik Prospot,

akit így újra gondjaiba kell fogadni. A tét többpólusú, Gus ugyanis nemcsak a kihalással szembesül, de a domesztikáció következményeivel, az anyagi, tudományos vagy éppen kulturális gyarapodás kitörölhetetlen hatásaival is. A leírtak történelmi hátterére kitekintve pedig beláthatjuk, hogy ezért is igazán fontos eseménye a történelemnek, amikor – feltehetően – 1844-ben Eldey-n megölik az utolsó óriásalkát;[2] amikor John Wolley és Alfred Newton 1858-ban expedícóra indul, hogy felleljék az eltűntnek hitt óriásalkákat; vagy hogy a tárgyalt regénynél maradjunk, amikor Gus saját tettein keresztül pillant az emberiség tetteire, amiket a felfedezés, a kereskedelem, a diplomácia, a jóllét vagy éppen a tudásszerzés nevében elkövettek. Történik ez nagyjából azzal egy időben, amikor a természettudományok elkezdenek érdemben foglalkozni a fosszilis őslénymaradványokkal, lerakva a paleontológia alapjait, és amikor Charles Darwin kidolgozza a fajok eredetéről szóló elméletét.[3] Gus tekintetén keresztül szemlélhetjük, ahogy a világ kikerül a gondviselés-teológia felszabadító, következményektől mentes elképzelése alól, és az élet alapjait biológiai folyamatok egymásutánjaként kezdi szemlélni, ahol bár nincs már metafizikai tétje a bűnnek vagy az azt követő bűnhődésnek, de nincs megbocsátás, felszabadítás és üdvtörténet sem. 

Gus, Prosp, az óriásalkák, és az ezt övező események története egyúttal – Max Weber szavaival élve – a világ varázstalanodásának története.

Grimbert így sikerrel visz színre egy poszthumanista perspektívát, ami kivonja az embert a világ közepéből, lebontva az antropocén végvárait, hogy a helyén a kétséget, a bizonyosság hiányát hagyja. Mindezt egy rendkívül visszafogott, minimalista nyelv keretezi, mely nem engedi, hogy a nyelv vagy a túlburjánzó metaforikus leírások eltereljék az olvasó figyelmét. Szorosan a témánál marad, és odaszegezi az olvasót is – akinek közben mégiscsak az lesz az érzése, hogy kozmikus távlatokba jut el: létezésünk érvényéhez.

Mindez természetesen azzal jár, hogy az értelmezési lehetőségek szűkösek, a történet pedig kiszámítható, de kárpótol ezért az elementáris tapasztalat, ahogy ez a két törékeny lény – a fajtájából az utolsó; és az utolsó, aki láthatja fajtájából az utolsót – egymás világának a mércéje lesz. A kihalás története személyes, intim történetté szűkül, majd aztán újra kitágul – oda-vissza játék és párhuzamos történet ez egyszerre. De éppen ez az érzelmesség és intimitás az, ami újabb kérdést vet fel: az antropocentrikus leírásét. Grimbert alapvetően két állatkoncepciót szembesít egymással. Az egyik oldalon vannak a tengerészek és a tudósok[4] (ahová a regény elején Gus is tartozik), akik Prospot mint eszközt ismerik el: számukra az óriásalka pusztán étel, bevételi forrás, vagy éppen a tudományos előmenetel záloga. Ez az embertípus antropektomikusan viszonyul hozzá, azaz megvon tőle minden olyan emberinek vélt tulajdonságot, aminek az állat akár birtokában is lehet. Ezek a teljesség igénye nélkül a gyász, az intimitás vagy a kötődés. Velük szemben áll Gus, aki e tulajdonságokat Prosphoz rendeli, és még sokkal többet is: mint a regény egy pontján írja Grimbert, 

Gus nem a gazdája Prospnak, és Prosp nem az állata Gusnak, hanem ők ketten társai egymásnak.

Így Gus és vele együtt Grimbert antropomorfizálják Prospot. És bár mindkét felfogásnak káros következményei lehetnek az ember–állat együttélésre, be kell látnunk, nem tudunk anélkül beszélni a témáról, hogy minimálisan ne antropomorfizálnánk az állatokat.[5] Ha mégis, akkor Grimbert nem Gus és Prosp, hanem a lille-i tudosók, vagy az északi tengerészek történetét írta volna meg. Az írónő nem megy tovább a szükségesnél, és éppen annyira ruházza fel emberi karakterjegyekkel az óriásalkát, amennyire ez szükséges ahhoz, hogy regénye téttel bírjon, s drámája, hovatovább tragédiája beteljesedjen.

Nem könnyű mérleget vonni Az utolsó egyedről. Míg témája túlságosan súlyos és aktuális, addig személyes, érzelmi oldala a felfokozott tragikus végkifejlet miatt annyira immerzív, hogy egy fiatal kritikusnak nehezére eshet kellő távolságból tekinteni a szövegre. Talán ebbe a csapdába estem bele én is. És mégis, amikor az ember szembesül a regény által megfogalmazott végső, az önmagáról alkotott koncepcióját alapjaiban megrengető kérdésekkel, már csak közhelyekre futja. Így pedig nem tudok mást mondani, minthogy Az utolsó egyed talán nem a legeredetibb könyv, és potenciális értelmezéseinek tárháza is szűkös, ugyanakkor kiválóan megírt és megmunkált, és a legelemibb tapasztalatokkal szembesít minket.

„Fűzd szavaidat szavaikhoz / És mondd el Neki / Hogy a fontosak mi vagyunk” – írja a mottóban idézett W. S. Merwin. Azt már valószínűleg csak mi fűzzük hozzá Grimbert kötetét olvasván: valóban?

Sibylle Grimbert: Az utolsó egyed. Fordította Kiss Kornélia. Budapest, Magvető, 2025. 240 oldal, 4999 forint

*

Jegyzetek:

[1] Závada Péter fordítása.

[2] Ezután a képzeletbeli pont után veszi fel a regény cselekménye a fonalat.

[3] Hogy mit jelent „szembesülni a kihalással”, hogy hogyan játszottak közre a kulturális kontextusok Wolley és Newton utazásában, és hogy hogyan nyilvánították ki az óriásalkák kihalását, arról Gísli Pálsson kulturális antropológus bővebben ír The Last of Its Kind: The search for the great auk and the discovery of extinction (Princeton University Press, 2024) című kiváló monográfiájában. Rövid összefoglalásához lásd Bárdos Dániel e könyvről írt, Az óriásalka és a kihalás felfedezése című recenzióját.

[4] Kétségtelen, hogy emiatt e két szakma és e két embertpíus egyszersmind egy lapra kerül, ám ha még kissé leegyszerűsítő narratíva is ez, a regény központi tézise miatt elkerülhetetlen.

[5] E fogalmakban való mélyebb elmerülésre, az antropomorfizmus elkerülhetetlenségének magyarázatára ajánlom Susan Monsó Playing Possum. How Animals Understand Death című könyvének The Whale Who Carried Her Baby Across Half Of World című fejezetét.